Anglia az első félidőben rászolgált a győzelemre, mégis csak a 91. percben harcolta ki

Gareth Southgate érdemben nem változtatott a Svájc elleni összeállításhoz képest – csupán az eltiltásából visszatérő Marc Guéhi került vissza a bal oldali belső védő posztra Ezri Konsa helyett. Ez azért furcsa, mert ezzel az angol kapitány azt üzeni, hogy minden rendben van, kihoztuk a maximumot, ami a játékosok képességeiből fakad, szerkezetileg sem kell belenyúlni a csapatba. Miközben éppen ennek az ellenkezője igaz, sokkal gyengébb képességű ellenfelekkel szemben szenvedték végig az eddigi öt találkozójuk mindegyikét, a teljes mezőnyben az utolsó negyedben voltak kapura lövési kísérletek számában. Luke Shaw azért vélhetően bekerült volna balhátvéd posztra, de az egészségi állapota továbbra sem teszi lehetővé, hogy egy teljes mérkőzést a pályán töltsön, így az első félidőben a bal szél megint üresen maradt.

A hollandoknál Ronald Koeman csupán annyit variált, hogy jobb oldali támadónak Donyell Malent küldte pályára Steven Bergwijn helyett. Mindketten a mélységet keresik és próbálnak indulni a védelem mögé, az ellenfél védelmi vonalai között azonban általában tehetetlenek támadásban. Malennek egy jó meccse volt eddig, a románok ellen, amikor a hátrányba került ellenféllel szemben kedvükre kontrázhattak a hollandok, akkor nagyon élt Malen, Bergwijnnak még ennyi említésre méltó momentuma sem volt. Az osztrákok ellen éppen az volt a gond, és azért cserélt Koeman a szünet előtt, mert a három, inkább védekezésben erős középpályás nem tudta nyomás alatt kihozni a labdát, most éppen ennek ellenkezője volt a hollandok gondja: csak kergették a labdát és rendre létszámfölényes helyzeteket alakítottak ki az angolok a pálya tengelyében. Nézzük mi volt ennek a kiváltó oka.

(Forrás: France 24)

Rengeteg angol játékos a holland védelmi vonalak között

Kis túlzással azt is írhatnánk, hogy a taktikai elképzelése alapján Southgate először szolgált rá a dicséretre ezen az Európa-bajnokságon. Azt már láthattuk, hogy a kieséses szakaszban Phil Foden sokkal ritkábban helyezkedett a bal oldalon, ami számára nem volt kedvező, mert nem tudott a kapu felé fordulni. Elkezdte a jobb oldali félterületben játszani őt a kapitány, és most is így volt, láthattunk tőle több olyan lövést, ami a Manchester Cityben ebben az idényben a védjegyévé vált. Azáltal, hogy Foden a jobb oldali félterületben vagy középen helyezkedett, Jude Bellinghamnak sokkal több helye volt a bal oldali félterületben, amikor éppen Harry Kane nem lépett vissza, mert amikor megtette, akkor zavar volt az erőben: senki nem indult be a helyére.

Ez a probléma, amely minden mérkőzésen jelentkezett az angol válogatott játékában, az elődöntőben sem volt másként, amíg Ollie Watkins pályára nem lépett. Arra azért jó volt Kane visszalépése, hogy még többen voltak a két holland védelmi vonal között. Különösen úgy, hogy ezúttal az angoloknál a háromvédős építkezés során az egyik védő nem Kyle Walker volt, hanem Declan Rice lépett vissza. Walker egészen magasan helyezkedett a többi támadóhoz hasonlóan, és így a folyamatosan befelé törő Bukayo Sakának a szélen passzopciót biztosított, sőt előfordult, hogy ő indult be a védelem mögé. Ez volt talán a legfontosabb változtatás az angolok részéről, mert a bal oldalon továbbra sem volt játékuk az első félidőben, de Walker feltolásával volt egy erős jobbszárny, ami lekötötte manchesteri klubtársa, Nathan Aké figyelmét, aki így nem tartott a befelé induló Sakával. Az Arsenal támadójára Cody Gakpo igyekezett visszazárni, de rendre elkésett.

A hollandok a pálya centrumában rendre létszámhátrányban voltak, hiszen Saka, Foden, Bellingham, Kobbie Mainoo, sőt sokszor Kane is a félterületekben mozogtak – és nem statikusan várták a labdát, ahogyan a szlovákok és svájciak ellen.

Erre az öt játékosra csupán négy holland jutott, mert a két hatoson kívül Xavi Simons zárt még vissza a középpályára és a védelemből csak Stefan de Vrij lépett ki, Virgil van Dijk biztosított hátul. Nagyon látványos volt, ahogy a későn visszazáró Gakpo sikertelenül próbálta rángatni Sakát, ez pedig már önmagában a szerencsétlen párosítás a hollandok számára, hogy Gakpóval csatázik Saka és nem Akéval. A két holland szélső védőt pedig lekötötte a magasan helyezkedő két angol szélső védő. A hollandok védekezési problémái abból is adódtak, hogy a három támadójuk figyelt a három hátul lévő angolra, de nem volt intenzitás a letámadásukban és nem is zártak vissza a középpályára, csak Gakpo próbált, de általában késve.

A 35. percig az angolok dominálták a mérkőzést, a jobb oldali félterületben rendre megtalálták a rést, jöttek a lövések, a hollandok pedig a kapujuk elé szorultak. Ekkor Memphis Depay sérülése taktikai szempontból nem is jött rosszul a hollandoknak, a helyére pedig nem egy másik csatár, hanem Joey Veerman állt be a középpályára. Ezután már 4–4–2-ben védekeztek, és a két négyes sor már sokkal jobban zárt, nem alakultak ki olyan szituációk, hogy Foden vagy Saka teljesen üresen vehette fel a labdát 25-30 méterre a kaputól.

A hollandoknak az első félidőben nem volt támadójátékuk, az angoloknak sokáig a másodikban, de jöttek a cserék

A hollandok első félidei támadójátékáról nehéz lenne sokat írni Simons Rice-szal szembeni bravúros labdaszerzésén és bombagólján kívül. Három lövésből mindössze 0,15-ös xG-t hoztak össze az első 45 percben. A labdakihozatalokkal is komoly gondjaik voltak. Próbáltak ezúttal is 3–2–5-ben építkezni, ismét Denzel Dumfries helyezkedett elöl a jobb szélen. Mainoo és Saka hatékony letámadásai révén az angoloknak gyorsan sikerült labdákat szerezniük, így nehezen jutottak el a hollandok a támadóharmadba.

A második félidőre tovább stabilizálta a védekezést Ronald Koeman, az angoloknál hiába szállt be Luke Shaw a szünetben és lett bal oldala is a támadásaiknak, nem sok gondot okoztak. Bellingham rendre visszalépett labdákért hatos pozícióba és onnan vitte fel, de a kiugratások továbbra is hiányoztak a játékukból. Walker egyre többet maradt hátul, ami nem segítette a helyzetkialakításokat. A hollandok is veszélytelenek voltak mezőnyből, egy jó kontra és két pontrúgás fűződik a nevükhöz, kidolgozott akciókból ők sem jutottak el helyzetekig.

A szünetben mindkét szövetségi kapitány cserélt egyet, de a 81. percig utána egyikük sem. Ekkor határozta el Southgate, hogy a szokásainak megfelelően a közvélemény által csapatba követelt Cole Palmert beküldi, és ami váratlan volt, hogy Ollie Watkinst is, aki eddig az Eb-n csak Dánia ellen kapott 22 perc játéklehetőséget. Azóta három meccset ült végig a kispadon, most azonban eljött az ideje. A 88. percig kellett várni az első angol lövésre, amit Palmer eresztett meg. A rendes játékidő hosszabbításában Van Dijk ezúttal nem biztosított hátul, hanem éppen futott vissza, és az ő helyére indult be Watkins, aki De Vrijt lehagyta és a Palmertől remek ütemben érkező labdát a hosszúba lőtte. Éppen ez hiányzott az angolok futballjából, hogy legyen egy csatár, aki beindul a védelem mögé, mert sok olyan játékos van a csapatban, aki képes odatenni neki a labdát. Ezek után meglepetés lenne, ha Watkins a döntőben nem kapna több szerepet annál, mint amennyit eddig hat meccsen kapott, hiszen az Aston Villa támadójának is parádés idénye volt a Premier League-ben (19 gól, 13 assziszt).

Kiemelt fotó: Sky Sports