Anglia becsekkolt, de csak most jön a neheze

Meccsritmus – Ahogy az angolok feljebb kapcsoltak, Irán képtelen volt követni

A labdabirtoklás nem mindig árulkodik arról, milyen mederben folyt egy adott összecsapás, az Anglia–Irán találkozót azonban tökéletesen lefestette: a labdát 78 százalékban őrző angolok valóban uralták a mérkőzést – az első góljukig kevésbé veszélyesen, de dominánsan futballozva, az első találattól viszont kétséget sem hagyva afelől, melyik együttes nyeri meg a találkozót. És hogy mi kellett ahhoz, hogy az 5–4–1-es játékrendszerben futballozó irániak roppant zárt védekezését feltörjék?

Az irániak elképzelése abban állt, hogy a négy középpályás egyike rendre kilép a labdát birtokló angolra, azzal azonban, hogy a United bekkjét támadta a két belső középpályás egyike, a szabadon hagyott területre remekül belépő Mason Mount kapu felé fordulhatott. A bal oldalra kitett labdát aztán Luke Shaw prímán kanyarította középre, a 19 esztendős Jude Bellingham pedig élete első világbajnokságán, annak is az első meccsén, karrierje első felnőtt válogatott gólját jegyezte. Egy remekbe szabott fejessel. 

Az angolok még az első játékrészben berámoltak két továbbit, a második kapcsán megint csak Maguire-t érdemes dicsérni: a korábban egy lécre bólintott labdával már jelentkező manchesteri kiválóan fejelte le a labdát Bukayo Saka elé, amit az Arsenal szélsője a léc alá bombázott. Ugyanő szerezte Anglia negyedik találatát is, szépen befelé húzva jobbról, majd magabiztosan a kapuba gurítva (egyszersmind Anglia legfiatalabb vb-n duplázó játékosává válva), a kettő közt pedig Harry Kane centerezését váltotta gólra a kiválóan berobbanó Raheem Sterling (még egy stat: Anglia mind a 16 mérkőzését megnyerte, amikor Sterling betalált). Az irániak szépítése után két csereember révén meglett az ötödik és hatodik is, az pedig felettébb meglepő, hogy a világranglistán az igen előkelő 20. helyet elfoglaló irániak (ennyit a világranglistákról…) ennyire szerény ellenállást tudtak csak kifejteni. 

Az azért kiderült, ha Anglia ritmust vált, az ázsiai ország képtelen követni, persze az is, hátul magabiztosabbá kell válniuk a hráomoroszlánosoknak ahhoz, hogy legalább megismételjék az utóbbi világversenyeken elért helyezésüket.

„A végén könnyelműek voltunk, nem kaphatunk két ilyen gólt – fogalmazott önkritikusan Gareth Southgate, persze azért dicsért is.

– De jól járattuk a labdát, jól támadtunk le, jók voltak az elmozgások, veszélyesen játszottunk. Ám ha nem abban a tempóban futballozunk, amelyben kívánatos, közel sem vagyunk olyan hatékonyak.”

Magasles – Akik túlélték az inkvizíciót

„Ha tehetném, mindenki játszana, annál is inkább, mert tudom, amikor csapatot hirdetek, tizenegyen boldogok, tizenöten szomorkodnak” – fogalmazott az angol kapitány, nos, ezúttal a cserék sem lehettek olyan nagyon bánatosak: Marcus Rashford szinte az első érintéséből betalált (49 másodperccel beállása után), első tornagólját szerezve, Jack Grealish ugyancsak feliratkozott a gólszerzők közé, Callum Wilson gólpasszal jelentkezett, mégsem őket, hanem az angliai inkvizíciót túlélő Bukayo Sakát és Harry Maguire-t érdemes kiemelni (az elképesztően éretten futballozó tini Bellingham mellett persze). Előbbi a tavalyi Eb-döntőben puskázta el ugyebár Anglia utolsó tizenegyesét, és vált mindjárt rasszista megjegyzések áldozatává, bár a józanabbak jelentős számban vették védelmükbe. „

„Az a hiba örökre velem marad, de áldom a sorsom, amiért ilyen edzői garnitúra segít nekem az angol válogatottban, no meg persze az Arsenalban is, és hogy a családom és a barátaim mellett a támadások után az egész nemzet mellém állt. Érzem a szeretetüket, s ez rengeteg hitet ad.”

Bukayo Saka és Harry Kane ünnepel (Forrás: Getty Images)

Hasonló szeretetnek Maguire – egyelőre – híján van, de ha olyan produkcióval rukkol ki valamely veretesebb együttes ellen is, mint az ibolya szerény képességű irániak ellen, a megváltás útjára léphet. Lécre fejelt labda, gólpassz, jó támadásépítés – s ha akadt is eladott labdája, a számára oly fontos, illetve a játékát alapjaiban meghatározó önbizalmat valamelyest talán visszaszerezte.

Ami jó volt

Gareth Southgate meccs előtti döntése feltétlenül: hogy sutba vágva a belengetett három belső védős játékrendszert, 4–2–3–1-es formációban parancsolta pályára az övéit, eggyel több támadó játékost küldve így a csatamezőre. Ami, az irániak defenzív, zárt játékának ismeretében persze kötelező érvényűnek tetszett, mégis, megint előtérbe kerülhetett volna a betoji énje, amelyik az óvatosságra szavaz, és nem veszi figyelembe a válogatott erényeit: azaz hogy, amelyben ennyi minőségi támadójátékos van, azt a csapatot vétek defenzív felfogásban pályára küldeni. Pláne egy ennyire halovány riválissal szemben.

Ami nem volt jó

Katart (oké, ők a házigazdák) és Iránt látva az például biztosan nem az, hogy Ázsia öt plusz egy résztvevővel képviselheti magát a világbajnokságon. Többel, mint a nyilvánvalóan magasabb futballkultúrát képviselő, több minőségi válogatottat is felvonultató Dél-Amerika, és ugyanannyival, mint a szintén sokkal erősebb nemzeti együttesekkel felvértezett Afrika.

Melyik csapatot érdemes követni a továbbiakban

Erre igazán könnyű felelni: Angliát. Kétségtelenül még jobb futballra, hátul nagyobb koncentrációra lesz szüksége ahhoz, hogy a vérmes reményeknek megfeleljen, de ahogy haladunk a tornán, alighanem úgy lesz egyre jobb.  

Kiemelt kép: www.football365.com