Arsenal–Man. City: mit tanultunk a szuperrangadóból?

Azt azért nem árt leszögezni, ez az Arsenal–Manchester City nem igazán árulkodott a két csapat valós erejéről. A londoniak két sztenderd szélsőjük, Bukayo Saka és Gabriel Martinelli, a vendégek Rodri és a hosszabb kihagyásra ítéltetett Kevin De Bruyne nélkül kezdtek. Mondani sem kell, mind a négy kulcsember. Olyannyira, hogy sem az Arsenal, sem a City nem ugyanaz a csapat a kettős nélkül.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, a City biztos megverte volna a Saka, Martinell duó nélküli Arsenalt félelmetes duójával a kezdőben, az ágyúsok pedig jó eséllyel győztek volna, ha az angol és a brazil szélső is játszhat a Rodri és De Bruyne nélküli City ellen.

Ami igazán feltűnő volt, főként az első félidőben, hogy mennyire tart egymástól a két csapat. Nulla kockázatvállalás, kivárás, meglehetősen lapos futball.

Az, hogy a City-ben Bernardo Silva hatos pozícióban szerepelt, és támadásépítésnél mélyen visszalépve kérte el a labdákat, jobb és bal oldalán Rico Lewisszal, illetve Mateo Kovaciccsal (akit minimum második sárgával ki kellett volna állítani), egyrészt adott egyfajta biztonságot a City-nek, másrészt Rodri hiányában lett Guardiolának egy futballistája, aki elkéri, és jó eséllyel pontosan megjátssza a labdát. Nem kapkodva. A játék érezhető lasssítása éppen azt volt ugyanis hivatva szolgálni, hogy az Arsenal ne rohanhasson át a kékeken – ahogy azt a Wolvesnak egy héttel korábban olykor sikerült megtennie.

De vajon október elején, mindössze a nyolcadik fordulóban bírt-e olyan jelentőséggel az Emiratesben rendezett parti, hogy a City ennyire biztonságra törekedve futballozzon? Elvégre néhány ritka kivételtől eltekintve a két szélső bekk, Kyle Walker és Josko Gvardiol is csak az ellenfél térfelének közepéig merészkedett előre, azaz a tíz mezőnyjátékosból hétnek elsősorban az ellencsapások megakadályozása volt a feladata, semmint hogy támadja a kaput. Mi történik, ha Rodri hiányában is vállalja a bátrabb támadójátékot a City? Legfeljebb kikap, ami ugye így is bekövetkezett.

A statisztikák is elég gyér manchesteri támadójátékról árulkodnak: 0,48-as xG-t produkált a City, mezőnyből csak 0,1-est, négy kísérletéből kettő találta el a kaput – Guardiola-csapat utoljára 2010-ben próbálkozott ennyire kevés kapuralövéssel –, és két nagy helyzetet hozott csak össze. Az egy másik kérdés, hogy az Arsenal meg egyet sem, a helyzetek minősége alapján neki még kisebb esélye mutatkozott a gólszerzésre (0,39 volt az xG-je), dacára annak, hogy 12 próbálkozást jegyezhetett (csak hát azokból kettő veszélyeztette a kaput).

Ezért is volt ez a csúcsderbinek gondolt összecsapás csalódás, mert – rendben, leginkább az alapemberek hiánya miatt – túlságosan is cidrizett egymástól a két klasszis csapat. Mintha legalábbis ezen múlt volna a bajnoki cím.

A City mentségére váljék, ha néhány hónapon belül kiesik a teljes középpályássor (Rodri, De Bruyne, Gündogan), azt azért nehéz pótolni, erre szolgált példával a Molineux-beli, valamint az Emiratesbeli mérkőzés, a kettő közti, lipcsei összecsapás pedig arra, mennyivel magabiztosabb a City, ha legalább Rodri a gyepen lehet a trióból (a Barcelonába szerződő Gündogan meg ugye nem is lesz már). A spanyol fedezet persze a világ jelenlegi legnagyszerűbb hatosa, bármely klub megsínylené a hiányát; ő az, akinek nyomás alatt is bátran fel lehet passzolni a labdát, aki a fizikai erejét kihasználva képes azt szorult helyzetben is megtartani, de el is tudja venni a másiktól, játékintelligenciáját kihasználva akár lelopni a lábakról, és ő az, aki a védelem mögé képes hajszálpontosan bejátszani a labdákat – ami az ezúttal (is) szabadon hagyott Rúben Diasnak nem nagyon sikerült.

A City támadásépítését az sem segítette, hogy Foden és Álvarez szorosan Haaland mellett játszott, így szélessége sem volt a Citynek. Jérémy Doku beállítása többek közt ezt volt hivatva szolgálni, de a belga sem tudott veszélyt teremteni, ahogyan középen Matheus Nunes sem, pedig az ő mélységi megindulásai messze földön híresek; ezúttal azonban, ha egyszer sikerült úgy felvinnie a labdát, hogy le tudott közben venni egy-két embert. Pedig ebben a világ egyik legjobbja.

De ha már cserék, Arteta húzásai inkább ültek: Martinelli a második félidő elején némi életet lehelt az Arsenal támadásaiba, még ha valódi gólveszélyt nem is teremtett, és ugye ő, valamint Tomijaszu Takehiro is kellett ahhoz, hogy az a bizonyos győzelem – még ha szerencsésen is – megszülessen.

Az Arsenalnak kétségtelenül nagyobb volt a tét, elsősorban lélektani szempontból. Elvégre, ha sorozatban 12(!) bajnoki vereség után ismételten alulmarad a manchesteriekkel szemben, az valahol azt igazolhatta volna, még mindig a City mögött lohol, az a kihívó, aki rendületlenül próbálkozik, de mindhiába. Amelyiktől akkor sem kell tartani, ha történetesen nyolc ponttal vezet…

No de az Arsenal a hajrában szerzett megpattanós góllal megnyerte a meccset, a PL-ben 2015 után legyőzve ismét a Cityt, sokkal mégsem lehet okosabb a bajnoki reményeket illetően. Ha csak annyiban nem, hogy újfent kiderült, Saka nélkül egészen más ez az együttes. Az angol világklasszissal a pálya jobb oldalán a glóbusz bármely együttesét legyőzheti, nélküle kevésbé különleges. Nyilvánvalóan az angliai top négy tagja úgy is, de bajnokesélyessé Saka emeli.

Ha olyan elragadtatással nem is lehet tehát értékelni az Arsenal három pontját, mint ahogy Arteta tette – „A világ kétségkívül legjobb csapatát győztük le, és nagyszerű teljesítménnyel” –, az egyébként zseniális spanyolnak abban tökéletesen igaza van, hogy fiatal csapatának lélektani szempontból rengeteget jelenthet a diadal.

„Az eredmény üzenet a csapatunknak, hogy higgyenek abban, amit csinálnak. Fantasztikus játékosok, ahogy rendületlenül próbálkoznak, a kohézió, ami jellemzi őket, a kémia, ami feltétlenül megvan köztük, egyaránt dicséretes, nagyon büszke vagyok rájuk.”

Ami azt illeti, lehet is, már csak az elmúlt bő egy évben produkáltak miatt is. Meglehet azonban, ez az Arsenal-győzelem nem feltétlenül az észak-londoniaknak, hanem a Premier League-nek jelent majd sokat. Bár nehéz volna egyelőre jósolni, elvégre előfordulhat, hogy idővel ellép ez a két csapat, az is megeshet, rég nem tapasztalt szoros küzdelem bontakozik ki, amely nem csupán kétszereplős játszmával kecsegtet (felkészül Liverpool, Tottenham, Newcastle). Elvégre amíg tavaly ilyenkor az első és a negyedik között kilenc pont volt a különbség, most az első és a hatodik között mindössze négy!

No persze, ha City-oldalon mindenki harcra kész lesz, és az Arsenalt sem nyúzza tovább sérüléshullám, a tavalyi forgatókönyv megismétlődésére mutatkozik a legnagyobb esély.

Valami mégis azt súgja, a mostani nem az előző szezon remake-je.