Arsenal–Manchester City: ha harc, legyen harc!

„Szeretném ismét világosan nyomatékosítani: imádom Pepet.”

Nem, nem a spanyol felesége, Cristina vallott színt, hanem Mikel Arteta, a jóbarát, a tanítvány, a trónfosztásra készülő korábbi harcostárs, akinek a hétvégén a nagy nyilvánosság előtt kellett pontosítania a Cityhez, és mindenekelőtt Guardiolához fűződő viszonyát az egyre inkább eszkalálódó Manchester City–Arsenal háborúban.

„Tízéves korom óta csodálom – tette hozzá a Leicester City elleni győzelmet követően. – Nagyon hálás vagyok mindazért, amit tett értem. Ugyancsak nagyon szeretem a stábját, amelynek tagjaival majd négy éven át dolgozhattam, és amikor arról beszéltem, ismerem őket, arra gondoltam, tudom, mennyire keményen dolgoznak. Senkit, soha nem láttam olyan elszántan dolgozni, mint őket. Az, hogy folyamatosan nyernek, azon is múlik, hogy képesek fenntartania a sikeréhséget. Ezeket a gondolatokat még nagyon sokszor elismételhetem, ha erre van igény, de ha valaki le akarja rombolni ezt a kapcsolatot, azzal én nem tudok mit kezdeni. Ugyanez a szoros viszony köt a tulajdonosokhoz, az igazgatósági tagokhoz is. A sportbeli eredményességhez nagyon nagy akaratra van szükség, és amit ők elértek, az ennek az akaraterőnek és mentalitásnak köszönhető.”

Arteta szabadkozása az egy fordulóval korábbi, City–Arsenal csúcsrangadón történtek, és azok kommentárjaiból fakad. Egyrészt ugye a manchesteriek néhány játékosa, Kyle Walker és John Stones megjegyezte, az Arsenal futballistái úgy csalták a futballt, ahogy csak bírták, elsősorban a játékmegakasztó időhúzásokra, David Raya sérülést szimuláló (?) performanszára gondolva. Az Angliában csak „dark arts-ként” aposztrofált piszkos játékot rótták fel a manchesteriek, amelyre amúgy felvételek is bizonyítékul szolgáltak, amelyben az Arsenal kispadjáról mutatják Rayának egy kirúgásnál, hogy feküdjön le a földre, az üzenetet átadni még az egyik ifjú londoni csere, Myles Lewis-Skelly is odamegy hozzá az alapvonal közelében. (S alighanem az ilyen húzások váltották ki Erling Haalandból, hogy az egyenlítés után fejbe dobja Gabriel Magalhaest a labdával, ami szintén nem volt egy fair play-díjas mozdulat.) Lewis-Skelly kapott is egy sárga lapot, annál lényegesebb, hogy Arteta megoszthatott közben néhány jó tanácsot tanítványaival, illetve az Arsenal sikeresen kizökkentette a hazaiakat a játékukból. Nem mintha azt bármikor is megtalálták volna a második félidőben, veszélyt legalábbis alig teremtettek, elsősorban a tíz emberrel küzdő Arsenal fantasztikus védőmunkája, no meg a Kevin De Bruyne–Rodri páros hiánya miatt.

No de mennyire tért el a szokásostól az „ágyúsok” időhúzása? (Még hárman kaptak amúgy tőlük görcsöt.) Raya összesen kilenc percet és három másodpercet vett el 12 kirúgásával a meccsből, az egész szezont tekintve az volt addig a legtöbb. Az Opta elemzőcég a rangadót követő kimutatása szerint az Arsenal esetében idén átlagban 33,5 másodperc telik el, mire újraindítja a játékot, ami holtversenyben a legtöbb.

Ha ezek közül is csak a kirúgásokat vizsgáljuk, 40 másodpercével az Arsenal hajtja azt a leglassabban végre.

Persze a City ellen, emberhátrányban minden csapat ezt tette volna, ugyanakkor van egy perspektivikus üzenete is az Arsenal gátlástalan célorientáltságának: Arteta tanítványai amellett, hogy lehengerlően tudnak futballozni, legalább annyira megtanultak csibésznek lenni, és megtanulták nagyszerűen menedzselni a meccseiket, kontrollálni, pragmatikus játékkal, célfutballal lehozni azokat. Ebben azért más a mester és tanítványa, Artetában sokkal inkább megvan a győzni bármi áron, mint Guardiolában, hajlandó mindenesetre merőben különböző harcmodorokat választani a győzelem érdekében, és nem feltétlenül ragaszkodni egyfajta felfogáshoz. De lehet, ez is csak annak a bizonyítéka, hogy az edzői kvalitásai igencsak remekek, hogy van benne majdnem annyi José Mourinhóból is, mint Guardiolából, és könnyen lehet, hogy ez a kombó lesz a kulcsa a remélt trófeáknak.

Eközben azért a Cityt sem kell persze szentté avatni; hányszor láttuk Guardiola neveltjeit ugyancsak gátlástalan taktikai faultokkal megállítani az ellenfelet, csak hogy az ne vezethessen ígéretes kontrát (bár ez inkább az első időszakban volt jellemző csapatára).

No de miután kieresztette a szellemet a palackból, Artetának a Leicester elleni ráadásbeli győzelem után muszáj volt a hétközi mondandóját megmagyarázni, már-már szabadkozóan kifejteni, mire gondolt pontosan az alábbiakat elejtve, pláne, hogy a mentora is felkérdezte.

„Én is ott voltam köztük, négy évig”

– felelte Arteta még a hét közepén arra az újságírói kérdésre, mit gondol egyes City-játékosok kommentárjairól, amelyek az Arsenal labdarúgóit nem éppen tisztességes magatartással vádolták.

„Vannak információim. Higgyék el, tudok mindent.”

Több se kellett persze a szaftos sztorikra éhes médiamunkásoknak, akik a hétvégi, Newcastle United elleni bajnoki előtt megkérdezték Guardiolát, mit gondol mentoráltja néhány nappal korábbi sejtelmes mondandójáról.

„Mikel legközelebb lehetne egyértelműbb, hogy tudjuk, mire gondol pontosan. Azt mondja, itt volt négy évet, és pontosan tudja, mi történt azalatt. Lehet, hogy arra a vizsgálatra gondolt, amelyik a 115 vádpont körül zajlik? Arról lennének információi? Vagy valami másról? Legközelebb, miután jó a viszonyunk, talán kitérünk rá. Akkor elmondhatja, pontosan mit értett azalatt, hogy itt volt négy évig, és tud mindent. Lehetne precízebb a ködös fogalmazás helyett.”

Nos, ezt követte a hétvégén Arteta szerelmi vallomása, amely talán mintegy elejét vette a további háborús narratívák képzésének, ettől még azzal, hogy immár a harmadik éve ez a két csapat az aranyérem legfőbb várományosa, és minden bizonnyal újra csak késhegyig menő csatát vív majd, a közöttük dúló harc egyre kiélezettebb, a viszály egyre mérgesebb, az egymás iránti ellenszenv nőttön nő (nem a két trénerre gondolunk). Ez pedig azt váltja ki, ami bő egy hete történt: hogy Rodri és Kai Havertz már az első másodpercekben összecsap, hogy Rodri Stones egyenlítése után a vendégkispad előtt ünnepel – Rodri Stones: akár egy rockbanda is lehetne… –, hogy Erling Haaland a kamerák előtt azt mondja Artetának: „Maradjunk csak szerények”, hogy az öltözőfolyosón a biztonsági embereknek kell szétválasztaniuk a feleket. De ha visszamegyünk az időben, Walker a múlt októberi, az Arsenal 1–0-s győzelmével végződő bajnoki után nem volt hajlandó kezet fogni az „ágyúsok” pontrúgás-specialista trénerével, Nicolas Joverrel, az újabb csata és az őt fejbedobó Haaland kapcsán pedig az Arsenal védője, Gabriel Magalhaes jegyezte meg:

„Ez harc, háború, amelynek része a provokáció. De a meccsnek vége, várjuk őket a saját csataterünkön”.

Február első hétvégéjén rendezik a szuperrangadó visszavágóját, addig persze még 17-17 bajnokit vívnak meg a felek, és sok múlik azon, a City képes lesz-e eközben pótolni Rodrit, egészséges marad-e De Bruyne, hogy hatékonyabb lesz-e a kapu előtt az Arsenal, és amikor 30 feletti kapura lövéssel próbálkozik, helyzetek sokaságát alakítja ki, még a ráadás előtt el tudja-e dönteni a meccset (nem úgy, mint a Leicester ellen). hogy miképpen birkózik meg a Bajnokok Ligája és a Premier League kettős terhelésével is (plusz ligakupa).

Szóval a bajnoki versenyfutást illetően sok a kérdőjel, ami viszont biztos: a City és az Arsenal újkori küzdelme, valamint Guardiola és Arteta rivalizálása az egykor volt legádázabb párbajokat idézi, amikor még Alex Ferguson csapott össze Arsene Wengerrel, Mourinho Fergusonnal és Wengerrel, Rafa Benítez Mourinhóval, vagy nemrégiben Jürgen Klopp Guardiolával. Pepnek, illetve a Citynek nagyon kellett egy annyira erős rivális, mint a Liverpool, amelyik éveken át folyamatos koncentrációra, kőkemény munkára, állandó fejlődésre kényszerítette; a vörösök szívóssága kellett ahhoz, hogy játékosai a legjobbjukat hozzák ki magukból.

A City azóta sem nyugodhat. Az Arsenal képében kapott egy új Liverpoolt.

Kiemelt kép: The Athletic