Arsene Wenger forradalmi ötletei – de mi lett a projektjeivel?

„Arsene who?”, vált klasszikussá Ian Wright és az Arsenal-szurkolók majd 30 évvel ezelőtti kérdése, amikor a számukra teljesen ismeretlen, a japán Nagoya Grampus Eight csapatát elhagyó Arsene Wenger vette át a londoni együttest. Szakmán belül persze annál nagyobb elismerésnek örvendett az akkor 47 esztendős tréner: George Weah az Aranylabda átvételekor azt találta mondani,

„Arsene Wenger tett ezé a játékossá, de azt, hogy ilyen emberré váltam, szintén neki köszönhetem”.

Glenn Hoddle azután, hogy ugyancsak 1996-ban elfoglalta az angol válogatott kispadját, szintúgy a franciát méltatta:

„Ha nem igazoltam volna játékosként Monacóba, és nem dolgozom együtt Arsene-nel, biztos, hogy nem válik belőlem szövetségi kapitány. A vele való munka inspirált arra, hogy edzőnek álljak.”

Wenger, a futballforradalmár, a korszakos tréner, aki – mint azt egy korábbi játékosa, Mark Hateley megjegyezte – munkamániájától és a futball iránti szenvedélyétől hajtva képes volt a szabadnapján felülni a repülőgépre, és elutazni a világ, vagy legalábbis a kontinens másik végébe megnézni egy kiszemeltet, vagy egy meccset valamely taktikai megoldásra kíváncsian, azt remélve, az majd jól szolgálja fejlődését. Ez az edzőzseni 1996-ban Angliába megérkezve alapjaiban változtatta meg a szigetországi labdarúgást, a futballról való gondolkodást, a játékosok felkészítését. A legfőbb újításai közé a következők tartoztak.

• Merőben új étrendet szabott meg, olyan menüt összeállítva, amelyikben nagyon alacsony a cukor- és zsírtartalom, de annál több a zöldség. A meccsek előtti nyújtóedzések ugyancsak sokkolták a máshoz szokott angolokat, de mindennek olyan jó hatása kezdett lenni, hogy egyre inkább felhagytak az önpusztító, a mai felfogás szerint legalábbis sportemberhez nem méltó dajdajozással. Ne feledjük, a majd 30 évvel ezelőtti állapotokról beszélünk, ami ma már természetes, akkor korántsem volt az. Wenger a hangsúlyt a passzkészség, passzjáték javítására fektette, intenzív edzéseket vezényelt, kevesebb állóképességi gyakorlattal, és bár a hosszú futások elmaradása miatt tartottak futballistái attól, nem bírják majd a meccseket, Wenger mindenkit megnyugtatott: a módszere tudományos alapú. Az Arsenal nem is küzdött kondicionális problémákkal, olyannyira nem, hogy Wenger az első teljes szezonjában mindjárt duplázott (bajnoki cím, FA-kupa).

• Totálisan új játékot alkotott, a labdabirtokláson alapuló, elképesztően látványos, gyors, rövid passzos futballal, de hogy Josep Guardiolát idézzük: „A Premier League attól Premier League, amit Wenger megalkotott.” És bizony ez a fajta stílusváltás is kellett ahhoz, hogy Guardiola 20 évvel később örömmel vállaljon munkát ebben a bajnokságban; ki tudja, a nyolcvanas évekbeli rúgd és fuss elv mennyire vonzotta volna a szigetországba. Röviden: Wenger művészetet csempészett a labdarúgásba, minthogy ő annak is tekinti sportágát.

• Azt is tőle lehetett megtanulni, milyen fontos kiszúrni a tehetséget. Felfedezni az arra méltót, esélyt kínálni neki. Mondhatni aprópénzért szerezte meg Patrick Vieirát, Robin van Persie-t, Freddie Ljungberget, később pedig a tinédzserek Londonba csábítását, és mihamarabbi bevetését tekintette küldetésének, ahogy persze a saját neveltjeivel is így járt el. Francesc Fabregas, Jack Wilshere, Aaron Ramsey, Ainsley Maitland-Niles az eklatáns példa, de számosan kaptak még tőle igen fiatalon esélyt.

• 1996-ban a Premier League-ben két edző akadt, aki nem az Egyesült Királyságból vagy Írországból származott: Wenger mellett Ruud Gullit. Ma a Premier League 20 csapatából 14-nél külföldi tréner dolgozik. Hogy nyissanak az angol klubok a kontinens felé, elfogadják a szigeteken túlról érkezőket, a módszereiket, sőt, nagy becsben tartsák azokat, ahhoz Wenger személyisége, sikerei, taktikai és technikai elképzelései szolgáltak munícióval. De nem csak az edzők szintjén vált globálissá az addig a sajátjaira támaszkodó Premier League, Wengernek hála a játékoskereteket tekintve is: a francia első Arsenal-meccsén egyedül Vieira volt külföldi, aztán előfordult, hogy mindenki, összesen pedig 26 országból igazolt futballistákat.

• Mint diplomás gazdasági szakember, nagyon ellenezte az elszabaduló átigazolási díjakat, amelyeket szerinte az ügynökök és a folyton növekedő közvetítési díjak pumpáltak fel, a sok dilettáns klubtulajdonos asszisztenciájában. Ezért is kereste a még felfedezetlen tehetségeket, amúgy pedig elég sokáig igyekezett csak arra költeni, ami hozhat is hosszú távon a konyhára, ezért is helyezte új alapokra az Arsenal edzőcentrumát, és tartotta lényegesnek a Highburynél jóval nagyobb stadionba költözést, hogy klubja ezzel is alaposan megnövelje meccsnapi bevételeit.

Minthogy azonban egyszer minden éra véget ér, a Wenger-féle is befejeződött Észak-Londonban, azt viszont felismerte a nemzetközi szövetség, hogy egy olyan éles eszű, hatalmas tudással bíró futballszakembert, mint a francia, vétek volna nem alkalmazni. A FIFA 2019 végén nevezte ki a globális futballfejlesztésért felelős vezetőnek, 2021-ben pedig előállt a Football of tomorrow (A holnap futballja) projektjével. Voltak annak közvetlenül a labdarúgókat érintő sarokpontjai: kevesebbet kelljen a játékosoknak utazniuk; kevesebb leállás szezon közben, majd újraindulás jellemezze a klubfutballt; ne nőjön tovább a mérkőzésszám (kevesebb selejtező a nagy tornákra); garantált éves pihenőidő a játékosoknak (minimum 25 nap nyaranta). És voltak általános futballfejlesztési tervei: több tétmeccs (meaningful game, ahogy ő fogalmazott); több esély arra, hogy valaki kitűnhessen; a válogatottak, szövetségek, konföderációk közti különbségek eltüntetése; esély a tehetség kibontakoztatására.

Bővebben is kifejtette elképzeléseit:

„Sok panasz érkezett hozzánk, elsősorban a tarthatatlan meccsszám miatt – mondta egy dohai előadásán. – Éppen ezért minőségi meccseket akarunk, olyanokat, amelyeknek van értelmük. Nem a mennyiséget növelnénk, hanem a minőséget javítanánk. A szurkolók is ezt akarják. Egy másik probléma, hogy számos válogatottnak esélye sincs csúcsmeccseket vívni, így nincs is lehetőségük behozni a lemaradást. Az személyes bánatom, hogy én, aki a futballért dolgozom, nem tudok azon segíteni, hogy egy tehetséges kissrác, aki kevésbé fejlett futballkultúrába születik bele, nem kapja meg ugyanazt az esélyt, mint a másik. Azt akarom, hogy minden tehetségnek legyen esélye kiteljesedni, a jelenlegi meccsnaptár ebből a szempontból is idejétmúlt.”

Utóbbira alaposabban is kitért:

„Az év 20 százalékát teszi ki a válogatottbeli elfoglaltság, 80 százalék a klubfutball. Megtartanánk ezt az arányt, de hatékonyabban újraterveznénk. Hosszabb időszakot töltenénk egyben a klubjaikban a játékosok, és összességében több pihenőidőt adnánk nekik.”

Wenger elképzelésében a jelenlegi naptár szerinti szeptemberi, októberi, novemberi, illetve márciusi, júniusi válogatott szünet megszűnne, és vagy a teljes októberben lenne egy hosszabb válogatottbeli időszak, vagy október-november fordulóján, valamint márciusban egy másik. Azt akarta volna ezzel elérni, hogy kevesebbszer kelljen megszakítani a klubszezont. Egyelőre nem látszik, hogy ezen terve mikor valósulhat meg.

Egy másik akkori elgondolása szerint 2026 után 2028-ban is lenne világbajnokság, 2027-ben pedig a kontinenstornákat rendeznék. Ez sem valósult meg, minthogy a két év múlva esedékes észak-amerikai vb után 2030-ban lesz az újabb – amelynek Spanyolország, Marokkó és Portugália lesz közösen a házigazdája, de az épp 100 évvel korábban megrendezett első torna emlékére a nyitómeccset az akkori házigazda Uruguayban vívják, a második és harmadik találkozót pedig Argentínában és Paraguayban –, majd 2034-ben Szaúd-Arábiában az azt követő.

Azon szándékában, hogy több válogatottnak legyen esélye eljutni az elitbe, ezzel mintegy szűküljön a szakadék, valamelyest látszik elmozdulás, a 48 csapatos világbajnokság legalábbis ezt a célt is szolgálja. Az Egyesült Államokban már majd 50 nemzeti együttes vesz részt, és elsősorban épp a felzárkózni igyekvő konföderációk kapnak több helyet: az eddigi afrikai öt helyből lesz kilenc plusz egy (playoffban eljuthat plusz egy), az ázsiai négy plusz egy megnő nyolc plusz egyre, Közép- és Észak-Amerika (CONCACAF-zóna) az eddigi három-négy helyett akár hat válogatottal is jelen lehet, a dél-amerikaiak négy vagy öt helyett hat plusz egy országgal, Óceánia pedig szemben az eddigiekkel, amikor az egyetlen helyért is rájátszást kellett vívnia, ezután garantáltan kap egyet, plusz egy helyért még rájátszhat. A legfejlettebb konföderációt, az európait érinti a legkevésbé a változás, az UEFA-nak az eddigi 13-mal szemben 16 hely jut.

Wenger kétévenkénti vb-ötletét megvétózták, egyrészt mert az elképzelésekkel szemben épphogy agyonhajszolnák így a játékosokat, másrészt mert attól tartottak a döntéshozók, a vb értéktelenedne, ha minden második évben megrendeznék. Wenger mindkét állítással vitatkozott: szerinte azzal, hogy kevesebb kvalifikációs meccs lenne, kevésbé lennének kizsigerelve a futballisták, a devalválódó világbajnokság ellenérvével szemben pedig amondó volt, hogy mindenki a legjobbakra kíváncsi, és minden játékos mindig a legjobb akar lenne, ha erre kétévente nyílik módja, az még inkább motiválja.

Wenger az átfogó projektek mellett a futball akut problémáit érintő ügyekben is szót ejt persze, ilyen például a lesszabály, ami a VAR megjelenésével még inkább terítéken van. Hogy ugye egy belógó hónalj miatt is lehet valaki lesen. Nos, az ő javaslata egyértelműen megfontolásra érdemes, én magam támogatom is. Nagyjából úgy néz ki, hogy szemben az eddigiekkel, amikor ha valamely testrész (amellyel még szabályosan gólt lehet szerezni) közelebb helyezkedik a kapuhoz, mint az utolsó védőé, lest kell ítélni, az új regula azt mondaná ki, ha van olyan testfelület, amelyik az utolsó védő vonalával még érintkezik, a játékos pozíciója szabályos. Valahol épp a fordítottja a jelenlegi szabálynak, de a támadójátékot sokkal inkább segítő elgondolás.

Ugyancsak érdekes kérdés, hova fejleszthető még a játék, annak minősége, tempója. Wenger amondó, a fizikai teljesítőképességük határát lassan elérik a labdarúgók, és inkább a döntéshozó-képességen, annak gyorsaságán érdemes javítani.

„A futballistáktól a hosszú évek alatt eljutottunk az atléta-futballistákig. Akik nem voltak képesek megbirkózni a játék fizikai követelményeivel, kikerültek a sportból. De a fizikumot túl sokáig már aligha lehet javítani. Azt hiszem, a következő lépés a gondolkodás felgyorsítása. Éppen a fizikai vetület miatt a pályán kevesebb a hely és az idő dönteni. Szerintem a technológia használatával lehet megtenni a következő lépést, és megfelelően trenírozni az agyunkat. Ilyen például, amikor a 3D-s kütyüt a fejedre húzva bármelyik pozícióba behelyezheted magad, és pont azt láthatod, amit a posztot amúgy betöltő játékos. Az evolúciója annak, hogy milyen információk birtokába kerülhetsz, mielőtt döntesz a pályán, hogy mit látsz, nagyban befolyásolhatja a játék jövőjét. És a modern edzőnek minden újításra nyitottnak kell lennie.”

Ami tény: Wenger mindig is újító volt, és mindig is az lesz. Hogy aztán forradalmi hevülete, az elképzeléseibe vetett hite, ami az Arsenalt elég magasra repítette, az egyetemes futballra is olyan jótékony hatással lesz-e, egyelőre megválaszolatlan. Mint láthattuk, bizonyos ötletei nem örvendtek eddig osztatlan népszerűségnek. De nem az a típus, aki feladná tervét. 74 évesen sem.

Kiemelt kép: Valeriano Di Domenico / Reuters