„Arsene Wenger Mezey francia kiadásának számított” – interjú Nagy Antallal

– Egy magyar csapat jutott csak el a főtáblára, a Fradi, és a magyar futballba öntött rengeteg pénz ellenére nem úgy néz ki, hogy a bajnokcsapaton túl bárki másnak lenne rá esélye.

– A stadionok felépítésére szükség volt, mert hatalmas lemaradással küzdöttünk, erre szoktam azt mondani: ha Forma-1-et akarsz rendezni, ahhoz pályát kell építeni. Ahhoz, hogy eredményeket érjünk el a labdarúgás fejlesztésében, elengedhetetlen, hogy pénz áramoljon a futballba, de az alacsonyabb osztályú klubok magasabb szintű támogatását is fontosnak tartanám. Nem gondolom, hogy a sport világa olyan, mint a gazdaságé, hogy ha száz forintot jó helyre teszel, abból idővel kétszáz lesz, itt semmi sem ennyire egyértelmű. A sportban a jól felépített csapat sem jelent garanciát arra, hogy kiváló eredmények szülessenek. Ebből is adódik az örök kérdés: előbb fizessük meg a játékosokat, és attól majd jól futballoznak, vagy játsszanak előbb jól, és azután majd igen tisztességes összeget kereshetnek.

Én teljesítményfüggővé tenném a támogatást, az alacsonyabb fizetés, magas prémium elvét vallom. Hogy folyamatosan motiváltak legyenek. Ugyancsak fontos kérdés, hogyan oldható meg, hogy nemzetközileg is sikeressé váljon egy klub, de közben sok magyar szerepeljen benne. A fizetések kapcsán pedig lényegesnek tartom megjegyezni, hogy ezek az összegek a világ élvonalában nem kiemelkedőek, a magyar átlagkeresethez vagy a nyugdíjakhoz képest persze igen.

– Vagy az önök egykori béréhez képest…

– Amikor mi havi hétezer forintot kerestünk, mi is azt hallgattuk, mennyire sok, mennyire aránytalan, merthogy az átlagfizetés kétezer-ötszáz forint volt. De továbbra is azt az elvet vallom, pénz nélkül lehetetlen nemzetközi szintű futballt alkotni.

– Az idegenbeli sikert követően bízott azért a fehérvári továbbjutásban?

– Mindig optimista vagyok. Aggályaim azért akadtak, erősebb csapatnak gondoltam a Kölnt, amelyik képes itt is nyerni, a Fradiban viszont már a párharc előtt is biztos voltam. Mi mondjuk oda-vissza vertük a Shamrockot, Komora Imre meg is büntetett volna minket, ha ilyen szintű csapattól kikapunk. A presztízsen túl azért sem szabadott volna a Ferencvárosnak vereséget szenvednie, mert az UEFA-besorolásnál minden pont számít. Anno Mezey Gyurival úgy értünk el eredményeket, hogy egyáltalán nem voltak adottak a feltételek. Szerényen fizetett, gyenge minőségű sportszerekkel ellátott csapat menetelt végig a világon, olyan társadalmi környezetben, amelyben folyvást azt hallgattuk, fiúk, maradjatok szerények. Ehhez képest csodát műveltünk.

– Eszébe jut olykor, mi lett volna, ha az ön idejében is csoportköröket játszanak? Simán bejutnak a magyar reprezentánsok, vagy a nosztalgia szépíti a múltat?

– Lantos Misi bácsitól megtanultam, kár azzal foglalkozni, mi lett volna, ha… Semmi értelme. Nekünk egyből a Sporting, az Ajax meg a Real ellen kellett játszanunk, az előbbi kettőt ki is ejtettük a Honvéddal. Úgy, hogy az Ajax ellen a nyolc közé jutásért kaptunk nyolcezer forintot. Amiből még adóztunk is. Ez volt a magyar díjszabás. Aránytalan volt ahhoz képest, amit elértünk, hogy a nemzetközi szinttel versenyeztünk. Nekünk egy Qarabag akkoriban nem jelentett volna kihívást, csak az előbb említett együttesek. De ügyes az UEFA: kiejtik egymást a kicsik, az elit mezőnybe így csak a legkiválóbbak kerülnek be. Remekül kitalálta a rendszert. Amikor a nyolcvanhatos vébé selejtezőjében Ciprussal mérkőztünk meg, a vezetők a hollandok vagy az osztrákok elleni prémium csökkentett összegét biztosították csak arra való hivatkozással, hogy gyengébb válogatott ellen játszottunk. Aztán mégis kaptunk talán harmincezer forintot.

Forrás: Válogatott okosságok/blog.hu

– Emlékszik, mi volt karrierjében a legnagyobb prémium?

– Hatvanezer forint, amikor ugyancsak a nyolcvanhatos vébé selejtezőjében Rotterdamban vertük meg a hollandokat kettő egyre.

– Visszatérve az Ajax elleni, hetvennyolcas UEFA-kupa-mérkőzésre: az ön duplájával nyert a Honvéd négy egyre. Az az egyik legemlékezetesebb klubmeccse?

– Azért az, mert bár akkor két éve már a Honvédban futballoztam, még nem sikerült letenni a névjegyem. Akkoriban úgy járta, kell, hogy legyen egy meccsed, amivel berobbansz, amit évekkel, akár negyven évvel később is emlegetnek. A válogatottsághoz sem ártott ez, Nyilasi, Esterházy vagy Törőcsik is produkált emlékezetes mérkőzéseket azelőtt, hogy a kirakatba került, nekem az Ajax elleni volt az igazi belépőm. Olyan akkoriban nem történhetett meg, hogy egyetlen kimagasló meccs nélkül lehetsz akár tízszeres válogatott.

– De az a négy egy valóban ennyire sima volt?

– Sokkal nyíltabb futball dívott akkoriban, az, hogy mi nekimegyünk az Ajaxnak, magától értetődőnek számított. Hogy simán belemegyünk az adok-kapokba. Tichy Lajos azzal küldött fel a középpályára, hogy miután többet tudok futni, jobban fejelek, mint Sören Lerby, rúgjak róla gólt. Végtére is, csatárként kerültem Kispestre, nem jelenthet ez nehézséget. Úgyhogy jobbnak kellett lennem Lerbynél. Tudtam, ha sikerül, beindul a karrierem, ha nem, lehet, még sokáig marad minden a régiben. Két gólt szereztem, fél éven belül válogatott lettem.

– A régi, magas nézőszámokról hallva némileg meglepő, hogy tizenötezren látogattak ki mindössze a Népstadionba.

– Több összetevője is lehetett: volt egy stabil táborunk Budapesten, de sokkal többen voltak ránk kíváncsiak vidéken. Azt is érdemes leszögezni, hogy hideg, novemberi hétköznapon játszottunk, akkoriban ráadásul nem számított akkora szenzációnak, ha egy európai élcsapattal futballoztunk.

– Ezek után a negyeddöntőbeli kiesés a Duisburg ellen csalódást jelentett?

– Feltétlenül. A módja is. Hat sérültünk lett, ráadásul a menő futballistáink közül. Nem tudtuk őket pótolni. Kint hiába nyertünk, előtte itthon kikaptunk.

– Az a hetvenes évek végi, vagy a nyolcvanas évek közepi, Détári Lajos nevével fémjelzett Honvéd volt az erősebb?

– Nem tudok rá felelni, mert nem lehet Kocsis Lajost Détári Lajossal, Sikesdi Gabit Pintér Sanyival összehasonlítani. Kocsis zseni volt, Détári szintén, de egy modernebb korban. A körte-alma esete: gyümölcs, gyümölcs, mégis mennyire más. Ha pusztán az eredményeket vesszük, a nyolcvanas évekbeli volt az erősebb, azért is, mert jött Mezey György, aki a Komora Imre által felépített együttest tovább javította, finomította.

– Illett volna annak az együttesnek a nemzetközi porondon is nagyot dobnia?

– Annak a csapatnak egy baja volt, hogy szocialista típusú volt a menedzselése. Elvégeztük a munkát, Mezey sikeresen hozzátette a magáét, de folyamatosan ránk szabadult az akkori magyar valóság. Salakpályán edzettünk, betonon futottuk Cooper-tesztet, hiányoztak a megfelelő sportfelszerelések. Ugyanabban a mezben játszottunk két egymást követő nap, „olyan büdösek, mint a tehenek”, mondták ránk a németek. Esterházy Marci és Andrusch Józsi legalábbis így fordította le nekünk az elhangzottakat. Mai ésszel felfoghatatlan, hogy ilyen körülmények között sikerült ekkora eredményeket felmutatni, merthogy annak a szocialista típusú labdarúgásnak semmi köze nem volt a nemzetközi nívóhoz.

Ezért mondtam: a világ csodája, hogy ilyen körülmények között ilyen csapatok nőtték ki magukat. Hiába jutott ki a magyar válogatott a karrierem alatt háromszor is a világbajnokságra, a megfelelő háttér hiányzott ahhoz, hogy nagyobb eredményt érjen el. Egész egyszerűen a mi korosztályunknak nem adatott meg az a környezet, amelyben magabiztosabbá válhattunk volna, és még kiemelkedőbbet alkothatunk.

– Az említett szerény körülmények miatt, hogy mi az elmaradott keletről jöttünk, egyfajta kisebbségi komplexus is kialakult?

– Biztosan. Az amszterdami továbbjutáskor néztük a várost, s leesett az állunk. Az UEFA-kupában a nyolc közé jutásért vívott párharcban győztünk, de minket majdnem akkora örömmel töltött el, hogy vehettünk egy-egy olyan szuvenírt, amit aztán az otthoniaknak lelkesen mutogathattunk. A mi világunk nagyon messze volt a nyugati polgárokétól, nem is tudtunk hozzájuk felnőni, az önbecsülésünket tekintve legalábbis biztosan nem.

– A Honvéddal begyűjtött harmadik bajnoki cím után Nancyba igazolt. Mennyire volt más világ a futball szempontjából Franciaország? Összehasonlíthatatlanul profibb környezetbe került?

– Mindenem megvolt, amire csak az ember vágyhat. Tökéletesen berendezett ház, autó, Michel Platini édesapja, Aldo személyében egy nagyszerű menedzser, edzőnek meg Arsene Wenger. Plusz szerencsémnek tarthattam, hogy Wenger Mezey francia kiadásának számított. Hasonló stílusú, fiatalos, modern, feltörekvő, hasonló elveket valló nagyszerű tréner. Egész egyszerűen fantasztikus klubba és országba kerültem.

– Milyen tapasztalatokat szerzett még a világ egyik legkiválóbb edzőjévé váló Wengerről?

– Mindig az embert nézte, lelkileg is igyekezett a lehető legjobban felkészíteni minket. Ha meghallotta, hogy mi csütörtökön még az előző hétvégi meccs hibái miatt aggódunk, leállított bennünket, hogy az már elmúlt, badarság azzal foglalkozni. Ugyanannyit tudtok, mint a rivális, csak ti lelkesebbek és szervezettebbek vagytok, lelkesített bennünket Mezey, s ugyanezt hangoztatta Wenger is. Az edzéseken kiscsoportos foglalkozásokat vezetett, nagyon tudatosan készített fel minket. Itthon mi az orvosoktól és a vezetőktől azt hallgattuk, nem szabad edzés közben inni, nála egy kétliteres Eviant kellett meginni a tréning végére. Láttál már motort, amelyik hűtővíz nélkül jár, kérdezte, amikor a csodálkozásomat látta. De minden egyes megszólalását tátott szájjal hallgattam, s ma is eszembe jut, mire vihettem volna, ha huszonhárom éves koromban kikerülhetek külföldre. Ma is azt gondolom persze, „a mi lett volna, ha” kérdés értelmetlen. Én abban a korban születtem, nekünk nem adatott meg pazar pályákon, a legmodernebb edzőfelszerelésekkel készülni, mégsem voltunk elégedetlenek. Csodás karrierünk volt. A mi életünk így volt tökéletes.

Kiemelt fotó: DigiSport