Atlético Madrid: új csapat, régi gondok
Pedig azt lehetett gondolni, az idei lesz az a szezon, amikor az Atlético alaposan megnehezíti a két nagy, a Barcelona és a Real Madrid dolgát. Hogy az elmúlt két idényben elköltött mintegy 370 millió euró (140 milliárd forint) jótékony hatása a pályán is megmutatkozik. Mindenekelőtt pedig, hogy valahára valami mást is látunk a Simeone-csapattól azon túl, hogy a labdát és a területet átengedve ellenfelének, a gyors ellentámadásokra bazírozva, másodszándékból igyekszik támadni. Hát nem.
Sőt egyre inkább a régi, unalmas, élvezhetetlen futballal kirukkoló Atléticót látni, jóllehet a szezon elején akadtak arra nézve jelek, hogy egészen más arcát mutatja idén a csapat. Az eredményekben ugyan nem tükröződött, mégis attraktívabban, kombinatívabban, a labdát többet birtokolva futballozott, azt lehetett gondolni, az eltervezett stílusváltás jegyében érkezett a kis játékokban remek, ötletes kreátor Álex Baena, vagy épp Thiago Almada. S amikor már-már kezdtük azt hinni, hogy idén más lesz a módi a Metropolitanóban, történt két dolog.
Egyrészt hiába volt szemre is tetszetősebb a játék, nem nagyon tudott meccset nyerni a csapat: a nyitófordulóban az Espanyol otthonában úgy kapott ki 2–1-re, hogy kétszer annyi kapuralövéssel próbálkozott, akcióból négyszer akkora xG-t produkált, mint ellenfele. A második és harmadik játéknapon az Elche és az Alavés ellen is csak ikszelt, jóllehet egyértelmű fölényben futballozott, és megint csak jóval több lehetőséget dolgozott ki riválisánál. Az első nyolc fordulóból végül csak három bajnokit nyert meg, noha a játék képe alapján (és ha nem szed össze két meccsen is piros lapot) mindet behúzhatta volna.
A másik, ami miatt meggondolhatta magát Simeone, hogy egyre másra megsérültek technikás, labdaügyes játékosai: az előző idényben a Villarrealban hét góllal és tíz gólpasszal jelentkező Baena hamar kidőlt öt meccsre, majd decemberben újabb háromról hiányzott, Almadát izomsérülése kényszerítette ötmeccsnyi pihenőre. Mindeközben bekrepált a nyáron a hatos posztra szerződtetett Johnny Cardoso bokája, Simeonénak így leszűkültek a választási lehetőségei.
Hogy a sérülések vagy a győzelmek elmaradása terelte vissza az argentint az óvatosabb, kivárásra hagyatkozó játékfelfogáshoz, nem tudni, a kezdeti lendületből mindenesetre egyre inkább visszavett az Atléti, és inkább csak a meccsek szűkebb periódusaiban produkált kellően intenzív, agresszív, támadószellemű futballt.
Jó példa erre az eddigi utolsó, 20. fordulóbeli Alavés elleni játéka: bő 20 percig hagyta, hogy ellenfele irányítsa a mérkőzést, visszahúzódott a saját térfelére, amikor viszont elkezdett magasan letámadni, többet futni, támadni az elmozgásokkal megteremtett üres területeket, mindjárt veszélyesebbé vált.
S hát azt gondolná az ember, valami ilyesmit követel meg csapatától a Metropolitanót rendre megtöltő 70 ezres publikum, de nem. Nekik Diego Simeone alighanem akkora isten, hogy elfogadják, ha a csapat nem különösebben szórakoztatja őket, ha hosszú perceken át dögunalom nézni a játékát. Az Atlético márpedig az idén is lapos futballt mutat a mérkőzései egy jelentős szakaszában, ami tényleg csak azért fájhat a semlegeseknek, mert ez a keret másra is alkalmas lenne.
Az említett Baena és Almada mellett ott van a két éve 75 millió euróért (plusz lehetséges bónuszok) szerződtetett Julián Álvarez, a Juventustól kölcsönvett, ugyancsak argentin válogatott Nico González, az egyre pazarabbul focizó, egyszerre munkás és technikás, rendkívül játékintelligens Pablo Barrios, az örökifjú Antoine Griezmann, no meg Simeone fia, Giuliano. Velük azért lehetne egyszerre kreatív és domináns focit játszani, egyelőre – vagy továbbra is – csak helyenként sikerül.
Ezt néhány adat is alátámasztja: a labdabirtoklást tekintve csak a hatodik az Atléti, az Elche, a Sevilla és a Rayo is többet tartja magánál a labdát; xG-ben 16 góllal marad el a Realtól és a Barcától, az ellenfél tizenhatosán belüli labdaérintések számában majd’ kétszázzal.
De ha Simeonéval szemben kifogyhatatlan is a szurkolók türelme, ki tudja, az új tulajdonosnak is az lesz-e? Az év elején az amerikai Apollo Sports Capital vált az Atlético fő részvényesévé, mely helyén hagyta a kisebbségi tulajdonrésszel bíró Quantum Pacific Group által eddig is támogatott vezérigazgatót, Miguel Ángel Gilt, valamint az elnök Enrique Cerezót. Továbbra is az ő feladatuk a klub irányítása, ami jó hír Simeonénak. De hogy mennyire lesz eztán igény a győzelem, vagy csak a minél nagyobb bevétel elérése foglalkoztatja az új befektetőket, hamarosan kiderül.
Egy biztos: az argentinnal a 2014-es bajnoki cím óta két jelentős trófeát gyűjtött csak be az Atlético. Egy La Liga-aranyérmet 2021-ben, valamint egy Európa-ligát 2018-ban. Tizenkét év alatt ez azért nem sok, akkor sem, ha a hazai porondon a világ két leghatalmasabb klubjával kell évről évre versengenie (értelemszerűen a nemzetközin is). Az azért nem egy leányálom, és fel is veti a kérdést, joggal várhatjuk-e el az Atléticótól, hogy a nálánál majd’ háromszor nagyobb bevételből gazdálkodó Real Madrid, valamint a több mint kétszer annyit kereső Barcelona ellenében nyerjen? Lehet-e igény a győzelem, amikor két ilyen megaklub a vetélytárs?
A kihívás bizonyosan nagyobb, de ha van ember, akit egyedül a győzelem éltet, az Simeone. Ettől persze még inkább fájhat neki, hogy nem tud elégszer borsot törni a két behemót orra alá.
Meglehet, a változó világon, az egészen más környezetben felnővő új nemzedéken is múlik. Elvégre a régiek azért is lehettek olyan sikeresek, mert képesek lettek volna Simeonéért és a címerért meghalni, ezt a mentalitást ültette el bennük az argentin. De lehet-e ugyanerre trenírozni a sokak szerint puhányabb, egészen más felfogású mai fiatalokat? Ha nem, valami mást kellene Simeonénak előhívnia eszköztárából, kérdés, van-e neki.
Egyes vélemények szerint amíg a hiányposztokat nem toldozza be, ugyancsak nem lesz képes nyerni, ilyennek gondolják a védelem közepét, amelyikben Robin Le Normand hajlamos nagyokat hibázni, José María Giménez pedig megsérülni. Nem is ők, hanem az Almeríától szerződtetett Marc Pubill, valamint az ugyancsak a nyáron igazolt Dávid Hancko alkotja az utóbbi időben a belső védőpárost, egyre inkább közmegelégedésre. Lehet, sokan még mindig a Juanfran, Godín, Miranda, Filipe Luís négyesről álmodnak Madridban, akikkel jöttek is a címek (Simeone kezdeti időszakában), és akikhez valóban nem mérhető a Llorente, Pubill, Hancko, Ruggeri kvartett. Ettől persze még lehetne jobb a csapat!
Ahhoz mondjuk nem ártana, ha a kétségkívül briliáns Julián Álvarez rátalálna góllövőformájára. Kilenc bajnoki óta adós a góllal, ami legalább akkora baj, hogy assziszttal is mindössze eggyel jelentkezett ezen periódusban. Márpedig ő alapjaiban határozza meg az Atlético támadójátékát, azt, hogy mennyire veszélyes az együttes. Egyelőre Alexander Sörloth sem ontja a gólokat, Griezmannak már csak epizódszerep jut, abban viszont többnyire tündököl. Mindezek miatt az olyan 1–0-s győzelmeket is meg kell becsülni a Metropolitanóban, mint amilyen az Alavés elleni volt.
A nagy címek megszerzéséhez ez azonban kevés lesz.
A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.
Szerző
