Auschwitz-Birkenau fogolyválogatottjának egyik tagja a debreceni Schwarcz Sándor volt

A Debrecenben született zsidó származású férfi visszaemlékezéseiben részletesen elmesélte, milyen megpróbáltatásokat kellett elszenvednie neki és sorstársainak. 32 éves volt, amikor 1944. júniusának egyik napján a debreceni téglagyárban az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba tartó egyik vonatra irányították. Három nap után érkezett meg a szerelvény a hírhedt birkenaui rámpára, ahol az SS-esek kirántották a vagonok ajtajait, és „mindenkit kitaszigáltak a vágányok mellé.” Hosszú, kettős sorba állították a foglyokat, akiket egy „fess SS-tiszt” – akiről később kiderült, hogy a hírhedt Josef Mengele volt – szemrevételezett; majd jobbra, vagy balra irányított. A „csíkos ruhában ott ácsorgó régebbi deportáltak” közben megsúgták, hogy a balra küldöttekre gázkamra vár. Amikor Schwarczra került sor, a Halál Angyalának nevezett szadista orvos mélyen a szemébe nézett, majd jobbra küldte. Megmenekült tehát az azonnali kivégzéstől.

Próbajáték a krematórium árnyékában

A barakkban, ahova sokadmagával irányították, hirtelen két SS-tiszt bukkant fel. Az egyikük ráparancsolt mindenkire, hogy mutassa meg a kezeit, hogy el lehessen dönteni, ki milyen munkára alkalmas. A másik pedig váratlan kérdéssel fordult a foglyokhoz:

„Van itt maguk között hivatásos labdarúgó?”

A meglepő felhívásra Schwarcz is jelentkezett, igaz, korábban nem a futballal kereste a kenyerét, csak a megyei első osztályban játszott – viszont abban reménykedett, hogy egy ilyen lehetőség a lágerben jobb körülményeket ígérhet. A képességeiben is bízott, úgy gondolta, hogy meg fogja ütni a fogvatartói által elvárt szintet. Azt, hogy a „próbajáték”, hogy zajlott le, így mesélte el egy dokumentumfilmben:

„Felnyújtottam a kezem, szóltak nekünk, hogy menjünk ki. A barakk háta mögött technikai próbának vetettek alá. Először vissza kellett fejelni a labdát. Vissza tudtam ölbe fejelni. A második feladat során pedig vissza kellett rúgni. Az már nehezebb volt, mert akkor egy nehéz fatalpú cipő volt a lábamon. De sikerült ölbe visszarúgni. A harmadik teszt volt a legkönnyebb: a lábam alatt meg kellett állítani a labdát.”

Emlékezett vissza a sorsfordító percekre Schwarcz, akinek hátborzongató, iszonytató körülmények között tesztelték a futballtudását. Alig 100 méterre a „játékosválogatás” helyszínétől egy krematórium füstölt, a feladatokat végző foglyok mellett pedig egy szögesdrótkerítés volt, amelybe magasfeszültségű áramot vezettek. Szintén a közelben pedig egy őrtorony foglalt helyet, tele géppisztolyos őrökkel.

A kiválasztás során Schwarcz egyik „vizsgáztatója” egy másik fogoly, az a Steinberger (Solti) Dezső volt, aki a második világháború után az Inter, majd a Juventus fontos háttérembere lett. Hasonló szerepe volt Birkenauban is, a koncentrációs tábor futballéletének mindenese volt. Ebben a minőségében mondta el, mit jelent labdarúgónak lenni a koncentrációs táborban:

„Te futballista leszel, így kedvezőbb lesz a helyzeted a többiekénél. De jól vigyázz, meg ne sérüljél, mert itt a sérülteket nem gyógyítják, hanem a gázkamra vár rájuk. Auschwitzban több lágernek van futballcsapata, mérkőzések lesznek” – és azt is Schwarcz tudtára adta, hogy akit focistának választottak ki, annak nem kell dolgoznia és jobb élelmezésben részesül, mint a többi fogoly.

A felső sor kimagasló középső játékosa Schwarz Sándor. (Forrás: Nemzeti Sport)

A mérkőzések tétje az életben maradás

Az SS-esek pedig közölték, hogy másnap már mérkőzést kell játszaniuk. Ami „minden idők legbizarrabb futballeseményének” helyszínét illeti, a pálya egyik oldalán az úgynevezett cigánytábor volt, a másik oldalán a III. krematórium. Vagyis az egyik oldalról a borzalmas, embertelen körülmények között élő foglyok egy csoportját, másikról pedig a halálba menők sokaságát látták.

Az első mérkőzés napján már korán reggel jöttek Schwarczékért, akik megkapták a felszerelésüket – a fekete mez a futballisták szemében szimbolikus jelentőségű volt, rabságuk helyszínét, a földi poklot jelképező színt viselték magukon. A csapatukban németországi roma foglyok is szerepeltek. Az ellenfél zöld, kopottas dresszt viselt, de hogy tagjai melyik nemzet tagjai közül kerültek ki, azt Schwarcz nem tudta megállapítani. A meccsen nem voltak nézők, csak a két csapatot kísérő SS-esek figyelték cigarettázva, beszélgetve a küzdelmet – aminek a tétje a már említett többlet élelmiszer volt. Schwarcz visszaemlékezéseiben elmesélte, azért volt számára különösen borzasztó érzés Birkenauban futballozni, mert közben folyton arra gondolt, hogy amíg ő „egy labdával játszadozik”, addig lehet, hogy a pálya melletti krematórium füstjével éppen az ő rokonainak és barátainak lelkei szállnak az égbe. Ezért úgy érezte, „kegyeletsértést követ el”.

Ami a mérkőzést illeti, az ellenfél szerezte meg a vezetést a középcsatáruk távoli lövésével – Schwarczék pedig az őket felügyelő SS-tiszt arcán látták, hogy súlyos következményei lesznek annak, ha elveszítik a találkozót. (Az összecsapásokra a koncentrációs tábor személyzetének tagjai fogadhattak is, így nem csak a szórakozásról szólt számukra a bajnokság. Ezért – ha a mérkőzés nem az ő kívánalmaiknak megfelelően alakult – esetenként meg is verték, vagy a pisztolyukkal fenyegették a futballistákat és játékvezetőt.)

Az első félidő utolsó perceiben sikerült az egyenlítés, a második játékrészben pedig maga Schwarcz szerezte meg a vezetést egy 18 méteres szabadrúgásból. Az őket „menedzselő” SS-tiszt ekkor ugrándozott örömében, Schwarcznak azonban a gólja ellenére sem lett jókedve. Az ellenfél nemsokára kiegyenlített, aminek következtében a tiszt hangulata gyökeresen megváltozott: ekkor már a fegyverét előkapva gesztikulált a pálya mellett. Ekkor tudatosult Schwarczékban az, hogy a mérkőzés tétje valószínűleg nem kevesebb, mint az életük. Végül megnyugodhattak, mert 3-2-re nyertek, „prémiumként” pedig krumplit, húst és kenyeret kaptak.

 (Forrás: dehir.hu)

Eltitkolta a sérülését, hogy ne küldjék gázkamrába

A második találkozón egy gyengébb képességű csapat volt az ellenfelük, akkor 5-1-re nyertek. A jutalom viszont szerényebb volt a korábbinál: csak margarint és lekvárt kaptak.

A harmadik meccs előtt egy újabb „borzasztó lelki fájdalmat okozó”, életre szóló trauma érte Schwarczot, karjára tetoválták a 17 854-es számot. Ezt úgy élte meg, hogy emberi mivoltának, méltóságának utolsó szikráját is elvesztette: falun nőtt fel, és sokszor látta, ahogy a lovakat, marhákat ilyen módon megbélyegzik, és akkor úgy érezte, ő is egy „név nélküli, csak sorszámmal jegyzett baromnak” számít. Ő lett tehát az „17 854-es jobbhátvéd”.

Rá és csapatára a kápókból és az oberkápókból (felügyelői feladatra kijelölt foglyok, voltaképpen „saját fajtájuk farkasai”) összeállított együttes várt. Ők nem a többlet élelmiszerért, hanem pusztán szórakozásból futballoztak. Schwarczék számára az ő legyőzésük sem jelentett gondot, 3-0 arányban diadalmaskodtak. A „győzelmi bónusz” ekkor kásáshús és egy vekni kenyér volt, amelyeket Schwarcz szétosztott a fogolytársai között – ez tilos volt, de felvállalta a kockázatot.

A negyedik mérkőzésre sérülten állt ki a magyar jobbhátvéd – nagyon fájt a bal térde a mindennapos igénybevétel miatt –, de törekedett arra, hogy ezt az SS-esek ne vegyék észre. Nem mindenki volt viszont olyan szerencsés, mint ő. A mérkőzés közben egy ütközés után az ellenfél egyik hátvédje „hangos kiáltással esett össze”, a látottak alapján valószínűleg eltörött a bokája. A szerencsétlenül járt „játékost” levitték a pályáról – senki sem látta többé. A találkozó Schwarczék 6-0-s győzelmével zárult.

Nem sokkal később pedig úgy tűnt, Schwarcz többé nem lép pályára a láger labdarúgótornáján. Lakatosmunkához értő foglyokat kerestek, amire ő is alkalmasnak bizonyult, így egy gyárba került, napi 12 óra kényszermunkára.

Egy hónap múlva viszont újra futballcipőt kellett húznia. Az SS-esek csapata ugyanis meg szeretett volna mérkőzni a láger zsidó foglyaiból összeállított válogatottal. Tekintve azt, hogy Schwarcz és a többiek az idő tájt már a rengeteg munka, a kevés élelem, a betegségek és az őrök bántalmazásai miatt igencsak legyengült állapotban voltak, teljesen esélytelenül léptek pályára az összehasonlíthatatlanul jobb fizikai állapotban lévő ellenfelükkel szemben.

 (Forrás: dehir.hu)

Az utolsó mérkőzésén válogatott lett a lágerben

Schwarcz szavaival élve „a soványak és a kövérek” csapata nézett egymással szembe. Ő maga gólt lőhetett volna a mérkőzésen, de végül – tartva az SS-esek haragjától – szándékosan elhibázta a helyzetet.

„A kapu háta mögött volt a legkegyetlenebb SS-őrmester, és arra gondoltam abban a pillanatban – akkor már nagyon vezettek –, hogy ha értékesítem a lehetőséget, akkor rontok az eredményükön. Az a gonosz SS-es pedig, ha befejeződik a meccs, nekem jön. Tehát nem rúgtam be. Végül 8-0-ra kikaptunk” – emlékezett vissza a hátborzongató mérkőzésre.

Az SS-esek csapata a lefújást követően hatalmas ünneplésbe kezdett, messze elhallatszott diadalittas énekelgetésük a barakkok között.

„Gyűlölködés, bosszúérzés nélkül kívánok élni”

A magát „auschwitzi embernek” nevező Schwarcz a birkenauival együtt összesen öt különböző koncentrációs tábor foglya volt. Az utolsót az amerikaiak szabadították fel, az egyik parancsnok azt tanácsolta neki, ne térjen vissza Magyarországra – Svájcba, Svédországba vagy az Egyesült Államokba is mehetett volna. Ő azonban Debrecenbe vágyott, később az ottani Centrum Áruház elismert, megbecsült igazgatója, és városának meghatározó közéleti személyisége lett. Több írása is megjelent, köztük A halál árnyékának völgyében című könyve, amelyben papírra vetette visszaemlékezéseit. Hazatérte után – az üldöztetés és az átélt borzalmak hatására – egyik legfontosabb feladatának szorult helyzetben levő embertársai támogatását tekintette.

„Gyűlölködés, bosszúérzés nélkül kívánok élni, segíteni a gyengébbeket, a rászorultakat, egy-egy könnycseppet, ahol tudok, letörlök. Nem törődve senki származásával, hovatartozásával igyekszem, hogy a háború utáni generáció tanuljon a történelemből”

Így fogalmazta meg egyszer a hitvallását, amelyet hosszú évtizedekig tudott gyakorolni. 2007-ben hunyt el, a 96. életévében.