Hatalmas AS Roma-drukker, imádja a technikai sportokat, fétise a legrandomabb dolgok kutatása és Szoboszlai fanboy. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg a média világával, igaz testvérének köszönhetően. Egy rövid sulirádiós múltat követően kóstolt bele az újságírásba. Elmondása szerint sokat kell még fejlődnie írásban, viszont igyekszik a hiányosságait kompenzálni és behozni a „lemaradást”. 2020 augusztusa óta ír a Büntetőnek, leginkább portrékban utazik, Franceso Caputo, Edin Dzeko vagy Miura Kazuyoshi életútját olvashatták eddig a reprezentálásában.
A labdarúgás világa mindig fog világklasszisokat, zseniket, legendákat szülni. Vannak azonban olyan játékosok, akiknek a pályafutását egy-egy mozzanat határozta meg. Karrierjük nem hagyott mély nyomot az utókornak, de mégis emlékszünk „arra” a teljesítményre, gólra, mérkőzésre. Legyen az nagyon pozitív vagy épp nagyon negatív. Ezúttal inkább utóbbiról lesz szó.
A labdarúgás világa mindig fog világklasszisokat, zseniket, legendákat szülni. Vannak azonban olyan játékosok, akiknek a pályafutását egy-egy mozzanat határozta meg. Karrierjük nem hagyott mély nyomot az utókornak, mégis emlékszünk arra a bizonyos teljesítményre, gólra, mérkőzésre. A sorozat harmadik részében Johan Vonlanthen pályafutásával ismerkedhettek meg jobban, akit egykoron a svájci labdarúgás legnagyobb tehetségének tartottak. Alig volt 18 éves, amikor a 2004-es Európa-bajnokságon gólt szerzett a franciák elleni csoportmeccsen, mellyel a mai napig a legfiatalabb játékos, aki gólt szerzett a kontinenstornán.
A labdarúgás világa mindig fog világklasszisokat, zseniket, legendákat szülni. Vannak azonban olyan játékosok, akiknek a pályafutását egy-egy mozzanat határozta meg. Karrierjük nem hagyott mély nyomot az utókornak, mégis emlékszünk arra a bizonyos teljesítményre, gólra, mérkőzésre.
A labdarúgás világa mindig fog olyan játékosokat szülni, akiket a köznyelv világklasszisoknak, zseniknek, legendáknak hív. Vannak azonban olyan labdarúgók, akiknek a pályafutását egy-egy mozzanat határozta meg. Karrierjük nem hagyott mély nyomot az utókornak, de mégis emlékszünk „arra” a teljesítményre, gólra, mérkőzésre.
A norvég labdarúgás nem túlságosan ismert hazánkban, talán csak a Rosenborg és a – Ferencvárossal a Bajnokok Ligája selejtező playoffkörében találkozó – Molde mondhat valamit nekünk. A 2020-as évben azonban megmutatta magát egy újabb együttes, amely rekordot rekordra halmozva nyerte meg első bajnoki címét. A Bodø/Glimt ellentmondást nem tűrve dominálta az Eliteserient, így érdekesnek találtuk, hogy a legészakibb európai projekt után menjünk.
Hatalmas AS Roma-drukker, imádja a technikai sportokat, fétise a legrandomabb dolgok kutatása és Szoboszlai fanboy. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg a média világával, igaz testvérének köszönhetően. Egy rövid sulirádiós múltat követően kóstolt bele az újságírásba. Elmondása szerint sokat kell még fejlődnie írásban, viszont igyekszik a hiányosságait kompenzálni és behozni a „lemaradást”. 2020 augusztusa óta ír a Büntetőnek, leginkább portrékban utazik, Franceso Caputo, Edin Dzeko vagy Miura Kazuyoshi életútját olvashatták eddig a reprezentálásában.
Vannak emberek, akiknek azért sajnálod a halálát, mert nem tapasztalhattad meg a valódi énjüket. Valamilyen oknál fogva a haláluk után döbbensz rá igazán az általuk akár akaratlanul is hátrahagyott hatásukra. Pont így vagyok Diego Maradonával és az ő zsenijével.
A világfutball mindig tartogatott csodákat. Volt, amikor egy csapat, de volt, hogy egy játékos története tűnt teljesen valótlannak. Elég a Leicester City bajnoki címére gondolni, hogy egy előző évben még kiesés széléről megmenekülő klub nyerte a Premier League-et. Jamie Vardy azok után lett válogatott játékos, hogy nem sokkal előtte egy ibizai pultos munkáért is feladta volna a labdarúgást. Könyves Norbert pedig a szerb negyedosztályból eljutva lett válogatott játékos és szerzett gólt debütálásán Szerbia ellen. Portrénk ezúttal a Sassuolo támadójáról, Francesco Caputóról fog szólni, akinek pályafutása legalább annyira kalandos, mint a fent említett két játékosé
„A mezőnyjátékosokból van tíz a pályán, ők el tudnak bújni egymás mögé, de kapusból csak egy van” – vallja Király Gábor, 108-szoros válogatott kapusunk. Az ő példája mutatja a legjobban, hogy bőven lehet sikereket elérni egy pályafutás végének közeledtével is, hiszen a 2016-os Európa-bajnokságon negyvenévesen vett részt a magyar válogatottal. Általánosságban is elmondható, hogy a kapusok tovább bírják „nyújtani” pályafutásukat, mint a mezőnyjátékosok, és nem meglepő, ha harminc felett vagy közel a negyvenhez is képesek csúcsformában, komoly trófeákhoz segíteni csapataikat. Kétrészes cikksorozatunk második része.
