Az afrikai futball meghódítja az ötkarikás játékokat
A történelem során először fordult elő, hogy két afrikai együttes is bejutott az olimpiai labdarúgótorna legjobb négy csapata közé. Ezzel biztossá vált, hogy a fekete kontinens hatodik alkalommal is érmet szerez, és mivel mindkét együttes veszített, ezúttal bronzéremmel lesz gazdagabb valamelyikük.
Az ötkarikás játékokon először 1900-ban jelent meg a futball, amikor még klubcsapatok képviselték az országokat. A harmadik olimpián jelentek meg a nemzeti válogatottak, és több mint fél évszázadon át igazán magas nívót jelentett az olimpiai labdarúgótorna. Ezalatt sok változáson ment keresztül a lebonyolítás, például 1920-ban vett részt az első afrikai együttes, Egyiptom. A következő hat alkalommal ugyancsak az északi ország képviselte egyedül a kontinenst, többnyire nem túl sikeresen. Azonban az 1924-es egyetlen győzelem épp a magyar válogatott elleni jött össze a Fáraóknak (3:0), amit a Régi idők focija című film is megidéz. Ezt követően 1928-ban már megvillantotta tudását a Valerian Bezveconnîi legénysége. Mahmud Mohtar és Ali Mohamed Riad vezérletével előbb Törökországot (7:1), majd Portugáliát (2:1) tudták búcsúztatni. A négy között azonban előbb Argentína (6:0), majd Olaszország (11:3) is csúnyán elbánt a történelmi tettet végrehajtó afrikai ország csapatával.
Külön említést érdemel, hogy az 1956-os melbourne-i olimpia volt hosszú idő után az első, ahol nem szerepelt egyetlen ország sem Afrikából. Ugyanis a részvételt kiharcoló Egyiptom bojkottálta az ötkarikás játékokat, a szuezi válságba beavatkozó britek és franciák miatt. Négy évvel később Rómában ezzel szemben már két afrikai ország is jelen volt a futballtornán. A létszámbővítés azt is magával hozta, hogy immár csoportkört rendeztek, ahol az újonc Tunézia pont nélkül maradt, míg Egyiptom egy döntetlennel zárt.
Az 1964-es tokiói játékokon már három csapat képviselhette a fekete kontinenst, mégpedig Marokkó, Ghána és az Egyesült Arab Köztársaság. (Utóbbi Egyiptomot takarja, mert az 1958-ban létrejött föderációjuk Szíria 1961-es kilépésével megszűnt.) A marokkóiak a koreaiak visszalépése miatt kétszer léptek pályára, de így is két vereséggel búcsúztak, míg utóbbi kettő történelmi tettet végrehajtva egyaránt továbbjutott. Az egyiptomiakat a jugoszláv Josef Vandler irányította, és a 8 gólig jutó Musztafa Rejad nagyban hozzájárult, hogy az ötkarikás játékok első afrikai rangadóján az északiak örülhessenek a továbbjutásnak. Méghozzá egy nagy arányú sikerrel, mert Charles Kumi Gyamfi legénységének védelme csődöt mondott a negyeddöntőben (1:5). A folytatásban aztán az EAK számára sem termett babér, mert előbb a későbbi győztes magyaroktól (6:0), majd a bronzmeccsen a keletnémetektől is kikapott (2:1).
1968 és 1980 közt jött a váltás, és a részvétel feltételévé tették az amatőr státust, ami különösebben nem rázta meg az afrikai csapatokat. Mexikóvárosban Guinea, Egyiptom és Ghána triója összesen hozott össze egy győzelmet, majd Münchenben ugyanezt valósította meg Marokkó, Szudán és Ghána hármasa. A különbséget az Atlasz oroszlánjainak továbbjutása jelentette, de ekkor két csoportkört rendeztek, és a második kvartettben már három vereséggel zárt a spanyol Sabino Barinaga irányította marokkói együttes.
Az 1976-os montreali torna afrikai csapatok nélkül zajlott, de semmilyen sportágban nem találkoztunk a fekete kontinens képviselőivel. Ugyanis ismét bojkottálták az olimpiát, miután a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) nem volt hajlandó kitiltani Új-Zélandot, miután az új-zélandi rögbiválogatott 1976-ban Dél-Afrikába utazott, dacolva az ENSZ rasszista apartheid politikája miatt elrendelt sportembargóval kapcsolatos felhívásával.
Négy esztendővel később ismét nem egy átlagos ötkarikás játékokat rendeztek, hiszen a moszkvai helyszín miatt az Egyesült Államok vezetésével ismét több ország távolmaradt a részvételtől. A labdarúgótorna afrikai delegációját ez kimondottan érintette, mert miközben Algéria mellett Egyiptom és Ghána vívta ki az indulás jogát, utóbbi kettőt végül Nigéria és Zambia helyettesítette. A két beugró nem is zavart sok vizet, ám a északiak ismét továbbjutottak, bár a nyolc közt a jugoszlávok nem kegyelmeztek nekik (0–3).
A következő két alkalomra visszatértek a válogatottak, de csak korlátozásokkal. Ugyan ez Afrikát nem érintette, de sokat nem is segített a helyzetükön. 1984-ben Kamerun, Marokkó és Egyiptom volt jelen, utóbbi a csoportból való továbbjutással, majd azonnali kieséssel vitte a prímet. 1988-ban Nigéria, Tunézia és Zambia képviselte Afrikát, ahol ugyanaz volt a felállás, csak most zambiai továbbjutással és azonnali kieséssel.
Aztán az 1992-es barcelonai olimpián bevezették az U23-as korlátozást, ami megnyitotta a kaput az afrikai szép eredmények előtt.
Noha Egyiptom és Marokkó nem járt sikerrel, egy továbbjutó ismét volt, méghozzá Ghána. A Fekete csillagok futballreformjának egyik jeles alakja, Sam Arday vezetésével veretlenek maradtak a négyesükben, majd hosszabbításban búcsúztatták a paraguayiakat. Bár a spanyolokkal nem bírtak (0–2), a bronzmérkőzésen azt az Ausztráliát győzték le, amely ellen a csoportban is diadalmaskodtak. Ugyan az éremért menő összecsapáson Isaac Asare talált be, de a csapat sztárja Kwame Ayew volt (Abedi Pelé testvére, Jordan és André Ayew nagybátyja).
1996-ban bevezették a túlkorosok játékosok szerepeltetését, amit örömmel használtak ki a csapatok. Mindeközben a Bosman-szabály jóvoltából fiatal afrikai labdarúgók többsége már Európában pallérozódott, és ez éreztette is hatását. A történelem során második alkalommal jutott tovább Atlantában két afrikai együttes a háromból, hiszen miközben Tunézia egy ponttal búcsúzott, addig Ghána és Nigéria is kivívta a folytatás jogát. Az előző torna bronzérmesének egy meccs jutott az egyenes kieséses szakaszban, ellenben a szuper sasok Jo Bonfrere irányításával megállíthatatlanok voltak. Mindössze két odahaza és még egy Afrikában futballozó játékossal a keretben nem zavartatták magukat, hogy Mexikó, Brazília, Argentína kövezte út vezetett az aranyéremig. Olyan neves játékosok alkották a csapatot, mint Nwankwo Kanu, Jay-Jay Okocha, Celestine Babayaro vagy épp Taribo West.
Az ezredfordulót követően tovább folytatódott az afrikai uralom, amit az is jelzett, hogy a történelem során először négy nemzet képviselhette a fekete kontinenst. Dél-Afrika csak egy óceániai pótselejtezős útvonalon kvalifikálta magát, és nem is tudták kiharcolni a továbbjutást, ahogy Marokkó is elbukott. Azonban a címvédő Nigéria és Kamerun is bejutott a negyeddöntőbe, ahol egyaránt dél-amerikai ellenfelet kaptak. A szuper sasok simán kikaptak a chileiek ellen (1–4), de a szelídíthetetlen oroszlánok hosszabbításban legyőzték a brazilokat (2–1), majd bosszút álltak a chileieken is (2–1). A fináléban aztán tizenegyespárbajban bizonyultak jobbnak a spanyoloknál Jean-Paul Akono tanítványai (2–2, tizenegyesekkel: 5–3), így egymást követően két tornát is afrikai együttes nyert. A keretben olyan labdarúgók voltak, mint Samuel Eto’o, Pierre Womé, Lauren, Geremi vagy a túlkoros szabálynak köszönhetően Patrick M’Boma.
Athénba ugyancsak négy afrikai csapat utazhatott el, de ezúttal már a mezőny is sejtette, hogy a sikeresség aligha fog folytatódni. Ugyan győzelmet Ghána, Marokkó, Tunézia és még Mali is fel tudott mutatni, de a továbbjutás csak az utóbbinak sikerült. A végállomás a negyeddöntő lett, ahol az olaszok hosszabbításban tudták megállítani a sasokat.
A sikertelenség is hozzájárult, hogy visszatért a hármas létszám, de Peking így is történelmi pillanatoknak volt a helyszíne. Ugyanis 2008-ban a két korábbi győztes mellett először kvalifikálta magát az ötkarikás játékokra Elefántcsontpart. A három nyugat-afrikai válogatott mindegyike kivívta a továbbjutást, amire természetesen korábban még soha nem volt példa, és össze is jött a második párharc a fekete kontinens csapatai közt a tornán. Miközben a későbbi bronzérmes brazilok egy hosszabbításos meccsen búcsúztatták Kamerun csapatát, addig Nigéria megmutatta, hogy nagy dolgokra hivatott 12 évvel az elsősége után is (2–0). Samson Siasia együttese az elődöntőben a belgákat múlta felül (4–1), azonban a fináléban ezúttal Argentína jobbnak bizonyult (0–1). A Victor Anichebe és Solomon Okoronkwo fémjelezte gárda nem bírt el a fiatal sztárokkal teletűzdelt dél-amerikai riválissal, s megszületett az első afrikai ezüstérem.
A 2012-es londoni tornán ismét négy afrikai csapat volt jelen, köztük Gabon és Szenegál voltak az abszolút újoncok. Utóbbi sikerrel is vette a csoportkört, de az egyenes kieséses szakaszban a mexikóiak elleni hosszabbítás kifogott a nyugat-afrikaiakon. A két rutinos résztvevő ezúttal Egyiptom és Marokkó volt. Egyiptom jutott tovább végül, de a folytatásban a japánok nagyon elverték rajtuk a port (3–0).
Brazíliába a nagy visszatérők nem tudták túlélni a csoportkört, hiszen sem Algéria, sem Dél-Afrika nem tudott meccset nyerni, így nem is volt esélyük a folytatásra. Ellenben Nigéria egy kihagyott olimpiát követően sikerre éhes kerettel utazott Rióba, és ennek megfelelően is kezdett Samson Siasia legénysége. A nyolc évvel korábban ezüstöt nyerő szakember egy nem kimondottan nagy nevekből álló korosztállyal ért el jó eredményt, nagyban köszönhetően Mikel John Obi jelenlétének. A túlkorosként szereplő középpályás vezére lett a csapatnak, mely a dánok ellen bement a négy közé, s bár a németektől kikaptak, a bronzért legyőzték a meglepetéscsapat Hondurast (2–3), így teljessé téve a nigériai éremkollekciót.
A koronavírus árnyékában ismét Tokió adott otthont az ötkarikás játékoknak, ahol a három afrikai együttesből kettő is kivívta a továbbjutást. Ugyan Dél-Afrika pont nélkül ment haza, de Egyiptom és Elefántcsontpart is megmérettethette magát a nyolc közt. Előbbi a későbbi győztes brazilok ellen (0–1), utóbbi pedig hosszabbításban a finalista spanyolokkal szemben (5–2) marad alul.
Így jutottunk el Párizsba, ahol ismét négy afrikai csapat vágott neki a tornának, de ahogy a mezőny, úgy a fekete kontinens képviselete is lefeleződött az egyenes kiesés szakaszra.
A második tornáján nem járt sikerrel Mali és Guinea sem, viszont Egyiptom és Marokkó nagyon is. Nekik a negyeddöntőben sem volt vége az utazásnak, mert előbbi tizenegyespárbajban felülmúlta a paraguayiakat (1–1, tizenegyesekkel: 5-4), míg utóbbi az amerikaiakat simázta le (4–0). Ezzel megvalósult valami olyan, ami korábban szinte elképzelhetetlen volt, ugyanis két észak-afrikai csapat is bejutott a négy közé. Azonban itt már egyik csapat sem tudott sikerrel járni, az Atlasz oroszlánjai a legutóbb is döntős spanyolok ellen kaptak ki (1–2), a Fáraók pedig a házigazda franciáktól hosszabbításan (1–3).
Így pedig 1964 és 2012 után 2024-ben is következhet egy újabb afrikai összecsapás, melynek a korábbi kettőnél nagyobb a tétje, hiszen ez az olimpiai bronzéremért zajlik majd. Nagyjából egy hónappal ezelőtt, július 8-án az U23-as Afrika-kupa fináléjában már egymásnak feszült a két nemzet, bár akkor nem voltak túlkorosok. Most pedig az egyiptomiak és a marokkóiak játékát is jelentősen meghatározzák a rutint jelentő labdarúgók, így ez egy új meccs lesz, és alighanem többet ér majd a győzelem, mint a kontinentális döntőben.
Szerző
