„Az agy kiaknázása a futballban még gyerekcipőben jár” – interjú Kun Istvánnal

– Láttad a válogatott Svájc és Németország elleni meccseit?

– A svájci–magyar meccsnek csak az első félidejét tudtuk nézni telefonon a kelenes srácokkal, mert nemzetközi tornán voltunk. A németek elleni meccset láttam.

– Érdekes lenne most egy józan hangot hallgatni. Korábban is látszottak például már azok a problémák területvédekezésben, vagy akár mentális téren, amelyekre most fény derült? A játék képe alapján mi a véleményed?

– Más irányból közelítek és párhuzamot vonok az 1994-es és 1998-as brazil csapattal. A vb megnyerése után minden a brazilokkal fémjelzett Nike- és talán Pepsi-reklámokról szólt. Aztán jött a sima vereség a négy évvel későbbi vb-döntőben. A magyar válogatott játékosai most ugyanúgy folynak a csapból is, mint annak idején a brazilok, kezdve Szoboszlai Dominikkel a T-Mobile vagy a McDonald’s reklámjaiban, folytatva a többiekkel.

A különböző hirdetésekben való megjelenéssel nincs semmi probléma, ez jó dolog, ez népszerűsíti a futballt, azonban ehhez hozzá kell szoknia a játékosoknak, az edzőknek és az egész stábnak. Ilyenkor megoszlik a koncentráció, és néha jól jön egy kijózanító pofon. Utána el lehet kezdeni egy újfajta építkezést. Az is közrejátszhatott a vereségeinkben, hogy a korábbiakkal ellentétben az ellenfelek sokkal alaposabban készülnek ellenünk. Ehhez a helyzethez fel kell nőni.

– Szoboszlai Dominik tegnap azt nyilatkozta, talán túl magasra lőttük be a célt a 14 veretlen meccs és a selejtezős csoport megnyerése tükrében. Szerinted?

– Biztos, hogy túl magasra lőttük be.

– Mintha ő nem is a médiára, hanem a csapattársakra célzott volna.

– Amikor megvolt a kijutás, Szoboszlai Dominik kiment a szurkolók közé, megitta a pálinkát, és azt mondta, az Eb-n még nagyobbat fognak durrantani. Vagyis, hogy még több van a csapatban. Egy másik nyilatkozatában pedig arról beszélt, hogy valahogy tovább kell jutni a csoportból, és az egyenes kieséses szakaszban már 50 százalék az esélye mindenkinek. Tehát a csoportból való továbbjutást szinte mintha elkönyvelték volna, és ez megzavarhatta a fejeket. Marco Rossiban viszont nagyon szeretem, hogy őszinte, és valószínűleg nyilatkozik majd erről is – kendőzetlenül.

– Az eddig látott játékunkat nézve továbbjuthatunk (az interjút a skót–magyar mérkőzés előtt készítettük, a szerk.)?

– Az erősebb csapatok ellen korábban jól védekeztünk, emiatt idővel már nem támadtak le minket nagyon magasan, ezáltal be lehetett rendezkedni a dominánsabb labdabirtoklásra, a magabiztos labdakihozatalra. A felkészülési meccseken Schäfer András és Szoboszlai a tizenhatosunkig visszajött labdákért, a szélső védőink pedig magasan helyezkedtek a széleken, és simán kihoztuk laposan a labdát.

Az Eb-n viszont sokkal magasabban presszingelnek ellenünk, ez eredményezte azt, hogy hosszú idő után a németek ellen elkezdtük megint a kapussal átívelgetni a középpályát. Pedig a Nemzetek Ligájában az olaszok, az angolok, a németek ellen is ment a lapos labdakihozatal, most a meccs bizonyos periódusaiban meg sem próbáltuk, mert kockázatos volt.

Ez egy új kihívás, erre reagálnia kell majd Rossinak. Skócia ellen akkor van esélyünk nyerni, ha a skótok ugyanannyira nyíltan támadnak majd, mint Svájc ellen. Ha átengedik nekünk a területet, hogy mi birtokoljuk a labdát, akkor nem.

– A pályafutásod során dolgoztál az Újpestnél, majd a Vasasnál is, igaz?

– 2001-től dolgoztam a Vasas U10-es csapatával, aztán 2002-től öt és fél éven át Újpesten voltam. Jórészt a világítással felszerelt földes-salakos pályán edzettünk a gyerekekkel a Cérna-pályán. Később egy barátommal létrehoztuk a Dalnoki Akadémiát, majd a Polgár Alapítványhoz kerültem. Egy, a társadalmi kirekesztés ellen kiírt uniós projektben körülbelül 1500 hátrányos helyzetű gyerek képességeit mértem fel a pályán. Zömmel leszakadó térségből származó roma srácok voltak.

– Izgalmasan, egyedien hangzik.

– Az akkori blogom tartalmai alapján találtak meg a munkára. Abba a problémába ütköztek, hogy akármelyik akadémiára viszik ezeket a szegény sorból jövő kicsiket, nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak beilleszkedni. Ennek az egyik oka az, hogy olyan feladatokat kell végrehajtaniuk, amelyekkel korábban soha nem találkoztak. Viszont sokuk kifejezetten ügyes srác volt. A feladat így az lett, hogy mérésekkel kiderítsük, valóban elég ügyesek-e, és vajon más problémák állnak-e a mögött, hogy nem megy az integrálódás. A PhD-s témámból kiindulva kidolgoztam egy viszonylag egyszerű gyakorlatsort, s ezzel teszteltem őket. Az 1500 főből végül 23-25 srácot tudtunk integrálni akadémiákba vagy az NB I-es, NB II-es csapatok utánpótlás-nevelési rendszerébe.

– A felmérés mit takar?

– Egy nagyjából háromnegyed órás mérést, nyolc-kilencfős csoportokban. A kiindulási pont az volt, a srácoknak tudatos-e a testkontrollja, tudják-e tudatosan mozgatni a lábukat, csípőjüket a labdás gyakorlatok közben. Ezután a gondolkodási szintet vizsgáltam meg egy vicces játékhelyzetben – eközben gyorsasági és állóképességi mérést is tudtam végezni velük.

– Mozgáskultúrában, gondolkozásban láttál alapvető különbségeket a leszakadó településekről, olykor rettenetes körülmények közül jövő, zömmel roma srácok, és mondjuk az általad korábban edzett, sokkal rendezettebb közegből érkező nem roma srácok között? Szociális munkások rendszeresen beszélnek arról, hogy a rossz körülmények még a legalapvetőbb mozgás- és kommunikációs fejlődésben is gátlóan hatnak, ami a futballban óriási versenyhátrányt jelenthet.

– A roma srácok másképp érnek, mint a nem romák. Volt, aki emiatt fizikailag fejlettebb volt, mások viszont az alultápláltság miatt versenyhátrányból indultak, hiába voltak ügyesek. Szintén szembetűnő volt, hogy többségük ösztönből játszik, ami nagyszerű dolgokat hozhatna be a magyar képzési rendszerbe, ha ezek a fiatalok bekerülnének a vérkeringésbe. Viszont nagy problémát jelentett számukra, hogy rendszerben játsszanak, e miatt pedig sokan eleve be sem kerülhetnek klubokhoz.

– Mi lehet ennek az oka?

Nem játszottak korábban olyan csapatban, ahol rendszerben kellett gondolkodni, játszani, illetve olyan kultúrából jönnek, ahol nem feltétlenül a rendszerben gondolkodás, a szabálykövetés a mérvadó, és ez meglátszik a pályán.

Sokan olyan mély szegénységben éltek, hogy hiába szabott nekik hetente néhány órára szabályokat az ember mondjuk az edzésen, hazamentek, és a régi minták szerint élték a hétköznapjaikat. Ez gátolta azt, amit nemzetközi szinten azért látunk: hogy egy szegény afrikai vagy dél-amerikai srác például profinak állva kirángatja a családját a szörnyű körülmények közül, és esélyt kapnak arra, hogy beilleszkedjen a többségi társadalomba. Mindazonáltal óriási lehetőséget látok a fiatal roma játékosokban.

– Miért?

– Mert teljesen másképp gondolkoznak a fociról, szeretik a látványos egyéni megoldásokat, a cseleket, a szép befejezéseket. Márpedig az emberek a kreatív egyéniségek miatt mennek ki a stadionba, nem a gépies, teljesen szabályozott fociért.

– Térjünk vissza Újpestre és a Vasashoz…

– Az óvodás korosztálytól az U19-ig mindenféle csapatot edzettem. Az Újpestnél külföldi minta alapján szerveztük meg, hogy a helyi óvodákból a klubhoz áramoljanak a kis focisták. Az edzőink előzetesen megnézték az intézményekben a gyerekeket, az óvónőkkel megbeszéltük az alkalmas napokat a kiválasztóra, és busszal kivittük őket a Megyeri úti edzőpályára. A végén az óvónőket is meghívtuk ebédre, megköszöntük az együttműködést.

– Mi volt a minta?

– Az Internazionale. Október elsejétől kilenchónapos „tanfolyamot” tartottunk a srácoknak, kaptak felszerelést, dzsekit, melegítőt, jól érezték magukat, elkezdtek kapcsolódni a klubhoz. A végén a legjobb húsz játékos csatlakozhatott az U8-as csapathoz. Ma már több mint húsz óvodába bejárnak az újpesti edzők, és válogatják a kicsiket, viszik őket edzésre. Hasonló törekvés volt a Vasasnál, talán egy évig működött.

– Miért?

– Vagy az óvodában dolgozókkal nem sikerült jó kapcsolatot kialakítani, vagy nem volt annyira vonzó a lehetőség, mint Újpesten. Vagy egyszerűen csak jobban kellett volna akarni a klubnál.

Látni kell, 15-20 éve a gyerekeket még maguktól hozták a klubokhoz a szülők. Mára a társadalomban bekövetkezett változások miatt minden egyesületnek fel kellett ismernie, hogy a gyerekek maguktól nem jönnek, el kell menni értük az oviba és a suliba.

– Sok-sok éve volt egy weboldalad, ahol megpróbáltál „segítséget adni a szülőknek, gyerekeknek, edzőknek a gyerekfocit érintő kiegészítő tevékenységekben is, mint például táplálkozás, pszichológiai kérdések tárgyalása.” Aztán elindítottad a Csendes edző blogot, hogy a szülők felvilágosítása révén maguk az edzők is elkezdjenek változni, szemléletet váltani. De idővel abbahagytad. Miért?

– Hosszú történet. Miután elvégeztem a TF testnevelő tanári és labdarúgó-edzői szakát, felvettek a PhD-képzésre. A disszertációm címe ez volt: A 10 éves gyerekek kognitív képességeinek mérése a labdarúgásban.

– Később angol nyelvű szakkönyvet is kiadtál a téma kibővítésével.

– Igen.

– Mi volt a könyv esszenciája? A kiválasztást vizsgáltad a kognitív képességek tükrében.

– Gyakorlatilag a PhD-disszertációm tudományos ismeretterjesztő formátumba való átiratát adták ki angol nyelven. Benne a teljes kutatási metodikával és eredményekkel, a nem a tudományos világban tevékenykedő emberek számára is emészthető formában. A disszertáció elkészülte után meghívtak az V. Futball Világkongresszusra.

A mérési eredményeimet adtam elő a foci krémjének, a Real Madrid, a Roma, az Inter, a Manchester United tudományos részlegvezetőinek. Amikor beszélgettünk az előadásról, dicsérték az elhangzottakat, ám azt is elmondták, olyan mennyiségű gyerektömegből válogathatnak, hogy nincs szükségük mérésekre.

Később az MLSZ-nek is bemutattam az anyagomat a kognitív fejlesztés fontosságáról, ennek volt elméleti és gyakorlati része is.

– Mi történt?

– Nem történt semmi. Három évre rá, 2006-ban, az olaszok vb-győzelme évében tartott egy előadást Budapesten a szövetségük utánpótlásedző-képzésért felelős vezetője, közel száz edzőnek. Több kérdést is feltettem neki, aztán hosszasan beszélgettünk, mert amit elmondott, az 80 százalékban lefedte a PhD-s témámat. Megkaptam tőle az olasz edzőképzésben használt általános tankönyvet. Felajánlottam az MLSZ-nek, hogy tudnánk belőle dolgozni. Az A licenszes képzésben tarthattam belőle két előadást, de más nem történt ekkor.

– Mi volt a várakozásod, minek kellett volna történnie?

– Amíg a labdarúgás nem profi keretek között működött, az olasz futballt a magyar edzők tették naggyá. Most visszájára lehetne fordítani a folyamatot. A tudást, amit odaadtunk, ők pedig kiművelték, most mi használhatnánk fel, hogy jobbak legyünk. A magyar futballképzés jelenleg úgy áll, hogy próbálja behozni a lemaradását az elithez képest.

– Az elit viszont ugyanúgy fejlődik tovább, így a távolság megmarad, rosszabb esetben nő.

– Hát ez az. Annak idején Guardiola Barcelonája irányította rá a reflektorfényt a futballban lezajló, akkor újnak számító változásra.

A kognitív képességek hatékonyabb kiaknázásáról van szó. Azt vallom, hogy ha ügyesen ki tudnánk használni az ebben rejlő potenciált, ha részt veszünk ebben az izgalmas kutatásban, akkor minimum beérhetnénk a nálunk fejlettebb focikultúrákat. De akár még nagyobbat is ugorhatnánk a fejlődésben.

Mindenki azon dolgozik az elitben, hogyan lehetséges napi szinten, edzésgyakorlatokba ültetni a kognitív fejlesztést, a gyorsabb gondolkodást szolgáló elemeket.

– Megvan-e itthon a kognitív képességek fejlesztését szolgáló szaktudás és elhivatottság?

– Az egyetemi szinten megvan a tudás, amely pszichológiai tényeken, méréseken alapul. A kérdés, hogy hogyan lehet bevetni ezt a futballpályán?

– Vegyünk konkrét példákat. Hogyan fejleszthető például a gondolkodás az edzésen?

– Össze lehet állítani olyan edzésmetodikát, amelyben egy gyakorlatot, mondjuk, százszor gyakoroltatunk a játékosokkal, hiszen így rögzülnek a mozdulatok.

A mérések alapján állítom, hogy ennél van fejlettebb megoldás. Például amikor a meccseken sűrűn előforduló, konkrét játékhelyzeteket gyakoroltatunk. A probléma itt is az, hogy adott ismétlésszám után a figyelem lankad, az intenzitás csökken.

Ha viszont például egy négyzetben gyakorolják a mozgáskoordinációt labdával a gyerekek, és pár perc után az egyik bóját áthelyezem két méterrel arrébb, újra nő a koncentráció, és megmarad a magas intenzitás. Aztán két perc múlva újra alakítok a zónán. Ugyanez fog történni. Vagyis apró változtatásokkal folyamatosan szinten tartom az érdeklődést, az összpontosítást és az intenzitást. Így jobban megragadnak a dolgok, amiket tanítani akarok.

– Így fejlődik a kognitív képesség a pályán?

– Például így. Vagy úgy, hogy a lehető legkevesebb olyan feladatot adjuk a gyerekeknek, amelyben nincs ellenfél, időkényszer, vagy valami, ami növeli a figyelmet és az intenzitást. A mostani edzőképzésben ez a módszertan már nagyon elterjedt szerencsére. Két-három éve már működik.

– Ha ez az ön szerint létfontosságú paradigma része az edzőképzési anyagnak, vagyis az edzőket úgy képzik, hogy tudnak a kognitív fejlesztés fontosságáról, akkor ennek révén már „ugorhatunk”? Vagy ezzel „csak” utolérhetjük az élbolyt?

– A kutatásaim szerint a nemzetközi szint már továbblépett.

– Hát ez nem jó hír – mármint a mi szempontunkból.

– Látható jelei vannak annak, hogy egy-két éven belül lezajlik egy újabb szintlépés. A fejlettebb focikultúrákban ez már lassan bekerül a képzésbe is.

– Miről beszélünk?

– Ezt most még nem árulnám el. Elképzelhető, hogy rajtam kívül ezt más még nem vette észre itthon.

– Biztosra veszem, hogy a kognitív képességek valamilyen szintű továbbfejlesztéséről van szó.

– A fizikai képességek legális fejlesztésében már nagyjából elértük a határt. Az agy kiaknázása a futballban viszont még gyerekcipőben jár.

– Azzal, hogy a Kelennél kiemelten foglalkoztok az ott futballozó, nagyjából 700 játékos kognitív fejlesztésével, egyedinek számítotok a tehetségközpontok szintjén?

– Mivel az edzőképzőn már hosszabb ideje a tananyag része ez a típusú fejlesztés, így már nem számítunk egyedinek.

A nagy kérdés szerintem inkább az, a tanfolyamról kijövő edzők mennyire tekintenek majd automatizmusként arra, hogy beépítsék a kognitív fejlesztő feladatokat az edzéstervbe.

– Egyébként azzal, hogy nálatok 700 fő focizik, hol álltok a tehetségközpontok sorában?

– A taglétszámot tekintve az első két hely valamelyikén. Egy átlagos tehetségközpontban nagyjából 300 ember futballozik.

– Egy tavaly nyári interjúdban elmondtad, hogy évente három-négy játékosotok kerül az utánpótlás-képzés legfelső szintjére, akadémiára évente. Tavaly nyolc labdarúgótok játékjogát vette meg akadémia, például a partnerintézmény, a Puskás Akadémia. Nálatok a Kelennél mi a siker objektív mércéje?

– Nekünk az is a feladatunk, hogy a játékosainkat eljuttassuk a magasabb szintű versenykörülmények közé, ez itthon az akadémia. Természetesen arra is odafigyelünk, hogy jó embereket neveljünk, bármi is legyen a szakmájuk később.

– Éld meg a tehetséged, harsogja a Kelen SC weboldalának címlapja. Ha az utánpótlás fejlesztéséről beszélünk, akkor neked ez az első számú üzeneted, a mottód?

– A futball az első profi szerződésig olyan egyéni sport, amit csapatban játszanak. Nekünk olyan környezetet kell biztosítanunk, amelyben minden gyerek ki tudja bontakoztatni a tehetségét, hiszen az ritka eset, amikor egy tulajdonos csapatot igazol. Egyértelmű, hogy egyéneket, tehetségeket keresnek. A kitűzött versenycélokat a csapatainkkal mi is el szeretnénk érni, és törekszünk, hogy a mieink megtanuljanak nagy nyomás alatt is jó meccseket játszani.

– Ennyi elég ahhoz, hogy az ország egyik legnépesebb, legvonzóbb tehetségközpontja legyetek?

– Ennek azért több összetevője van. A XI. kerület, ahol vagyunk, az agglomerációval együtt az ország öt legnagyobb települése között van. Ezt egészíti ki, hogy mi befogadók vagyunk, bárki, aki jön, futballozhat. Ehhez a szemlélethez igazodva alakítottuk ki a piros, a fehér és a zöld csapatainkat. A pirosba tartozók eljönnek heti két edzésre, és lehet, hogy meccsük sincs. Őket is szívesen látjuk. A fehér csapatok heti három-négy edzésen vesznek részt, és hétvégén meccsük van, a zöldek pedig a magas szintű versenyrendszerben játszanak heti öt edzéssel. A lényeg, hogy nálunk mindenki megtalálja a számítását, senkinek se kelljen azért abbahagynia a játékot, mert különórája vagy más fontos időtöltése van.

Képek forrása: Kun István