Az Air Raid, avagy a rendszer, amely megváltoztatta a modern amerikai futballt

Az Air Raid nemcsak X-ekből és O-kból áll, legalább ugyanannyira egy filozófia, amelynek célja az esélyek kiegyenlítése. Mindezt azzal tudja elérni, hogy egy viszonylag egyszerű playbookot alkalmaz, minimális számú játékkal, kevés futással, rengeteg gyors passzal, könnyű útvonalakkal és olvasásokkal. Az Air Raid tehát főleg arra épít, hogy a támadók a passzjátékkal mozgassák a láncokat, méghozzá úgy, hogy a lehető leghamarabb eljuttatja a labdát a csapat legnagyobb playmakereihez. Nem véletlenül alakult ki ez így, ugyanis a rendszer kitalálói, Hal Mumme és Mike Leach először az Iowa Wesleyannél, majd a Valdosta State-nél alkalmazták, amik finoman szólva sem veretes programok, de még az ilyen egyetemek esetében is találhatunk az offense-ben egy-két kifejezetten atletikus, veszélyes játékost, de a csapat nagy része gyengébb, lassabb, kisebb, mint az ellenfél.

Az Air Raid filozófia és kialakulása

Az Air Raid eredetének vizsgálatához vissza kell mennünk egészen az 1970-1980-as évek BYU-jáig, ahol LaVell Edwards az NFL-ből inspirálódva egy passzjátékot épített fel, amelynek célja a pálya megnyújtása volt mind vertikálisan, mind horizontálisan, valamint főleg emberfogás ellen hatékony útvonalakból állt. A rendszerük lényege ugyanis az volt, hogy négy vagy öt elkapóval különböző mélységekben támadják a pályát, ezzel gyakorlatilag ellehetetlenítve a zónavédekezést, és belekényszerítve az ellenfeleket a man-to-manbe.

None

Ezekhez az alapokhoz nyúlt hozzá Mumme és Leach, amikor az Iowa Wesleyannél alkottak vezetőedző–támadókoordinátor párost, majd a saját elképzeléseikhez igazítva őket létrehozták az Air Raidet. Ilyen saját elképzelés volt a több shotgun felállás használata, a passzjáték középpontba helyezése vagy a playbook egyszerűsítése a playek számának csökkentésével. Szintén az egyszerűség jegyében alakították át egyoldalassá a támadósorukat, azaz az elkapóiknak fix helyük volt a pálya jobb- vagy baloldalán, így egy-egy route-ot mindig csak egy irányba kellett megtanulniuk az elkapóknak, valamint az irányítóval is sokkal könnyebben alakulhatott ki az összhang.

Az ötlet egyébként a Baltimore Colts korábbi játékosától, Raymond Berry-től származott, és tökéletesen bevált, ugyanis az alkalmazása után a Valdosta State akkori irányítójának, Chris Hatchernek a passzpontossága nagyjából tíz százalékkal javult fel.

A Big 12, majd az egész FBS meghódítása

Az Air Raid az 1990-es évek végén robbant be igazán a köztudatba, amikor Mumme a Kentucky vezetőedzője lett, és vitte magával Leachet is. Ekkor derült ki, hogy a rendszer működik az egyetemi bajnokság legmagasabb szintjén is, és egészen félelmetes számokat tud vele produkálni az offense. Az Alabamát például 75 év után tudta ismét legyőzni a Kentucky, amiben hatalmas szerepet játszott a támadójátékuk.

https://www.youtube.com/watch?v=Yj6tBwEwX58

Nem csoda tehát, hogy mindenki szeretett volna egy szeletet a tortából. Leachet ki is nevezték az Oklahoma támadókoordinátorának, majd egy évvel később már a Texas Tech vezetőedzője lett, és teljesen átalakította a Big 12-et. Az addig konzervatívnak számító konferencia szép lassan az Air Raid offense Mekkájává vált.

A Leach-csel dolgozó edzők és játékosok mind az ő szisztémáját kezdték el futtatni, maximum egy-két helyen alakították át a saját elképzeléseik szerint. Ahogy Leach egyre több embert megfertőzött az egyetemi foci körül, szép lassan az Egyesült Államok minden pontján jelentek meg olyan csapatok, akik az Air Raidben látták a jövőt, az őrület pedig idővel elért a középiskolai szintre is. Elkezdtek olyan DVD-ket árulni a gimis csapatok edzőinek, ami nemcsak a playbookot tartalmazta, hanem megtanítja azt is, hogyan kell megfelelően felkészíteni a csapatot erre a játékra, gyakorlatilag edzői képzéseket értékesítettek.

Azonban a szemkápráztató egyetemi játék és a középiskolai Air Raid-mánia ellenére a profik között inkább hátránynak számított, ha valaki ebből a rendszerből érkezett. Főleg az irányítók és az elkapók esetén volt ez megfigyelhető, ahol a scoutok gyakran érveltek azzal, hogy túlságosan le van egyszerűsítve a játék, ami miatt gondot okozhat az NFL-be való beilleszkedés. Ezen az sem segített, hogy az olyan irányítók, mint például Case Keenum, aki az utolsó szezonjában 5000 passzolt yard fölé tudott jutni, game managernél többek soha nem tudtak lenni a ligában, és az elkapók is valóban limitált útvonalfával kerültek a profik közé.

Az NFL is beadta a derekát

A rendszer számára végül az analitika és a passzorientált támadójáték térnyerése nyitotta meg az utat az NFL felé, de az alacsonyabb szintektől eltérően soha nem voltak olyan csapatok, akik csak az Air Raidre hagyatkoztak. Arra viszont rengetegen rájöttek, hogy nem feltétlen rossz ötlet könnyű olvasásokkal és passzokkal segíteni az irányítók dolgát, így egyes játékokat, koncepciókat átemeltek a playbookjukba.

Ebben az élen Andy Reid jár, aki folyamatosan próbál a középiskolai és az egyetemi bajnokságokból ihletet meríteni, majd ezeket az ötleteket beépíteni a saját támadójátékába, de a Los Angels Rams és a New England Patriots is rengeteg Air Raid-elemmel dolgozik. A legismertebb ezek közül talán a „Mesh”, amit ma már minden csapat használ, de eredetileg az Air Raid egyik alapjátéka. Egy borzasztó egyszerű koncepcióról van szó, amelynek a központi eleme a két shallow cross útvonalat futó elkapó, akik az egymást keresztező route-okkal tudnak szeparációt teremteni, miközben a két szélső elkapó valamilyen mélységi útvonalat fut, ezzel üres területet teremtve a pálya közepén. Ennek a playnek egy variációját láthatjuk az alábbi videón, ahol DeAndre Hopkins marad üresen a kereszt után, a wheel route-ot futó running back pedig elvonja a LB figyelmét, ezzel lehetőséget teremtve az elkapás utáni yardokra.

https://youtu.be/ZPuobFvS8Ng

Hasonló a helyzet a screen passzokkal is: ma már teljesen megszokottak az NFL-ben, de korábban ezeket is az Air Raid csapatok kezdték el nagy számban használni. Ennek az oka az volt, hogy meccsenként 40-50 alkalommal nem lehetett elvárni, hogy a gyengébb támadófalak kitartsanak az ellenfél védői ellen, erre a problémára pedig tökéletes megoldást nyújtottak a gyors screen passzok. Egyrészt azért, mert fárasztani lehetett velük a védőfalat, másrészt ez az egyik legegyszerűbb módja annak, hogy a labda eljusson a csapat legveszélyesebb játékosaihoz.

Az NFL nemcsak a playekből szemezgetett, és vett át, hanem egyre magasabbra kezdte értékelni az Air Raidből érkező játékosokat is. Az elmúlt öt évben háromszor is ebből a rendszerből érkező irányító is 1/1-es választás volt, név szerint Jared Goff, Baker Mayfield és Kyler Murray, de a jövő évi 1/1 várományos Spencer Rattler, valamint a lassan a liga arcának számító Patrick Mahomes is ilyen szisztémában játszott az egyetemen. 2019-ben ráadásul olyan dolog történt, ami korábban elképzelhetetlen volt: egy NFL-csapat, név szerint az Arizona Cardinals Air Raid-vezetőedzőt szerződtetett Kliff Kingsbury személyében. Kingsbury persze a profik között már kicsit változtatott a playbookján, és nem csak Air Raid-playeket használ, de az alapok, mint például a rengeteg négy elkapós felállás és shotgun megmaradtak.

Konklúzió

Az Air Raid tehát az NFL-ben is megvetette a lábát, és bár a népszerűsége még mindig elenyésző az egyetemi bajnokságban tapasztaltakhoz képest, ma már a vezetők nem néznek szúrós szemmel azokra, akik ebből a rendszerből érkeznek. Az egyszerűségének, hatékonyságának, az analitika egyre nagyobb térnyerésének és a kreatív támadószellemű edzők iránti keresletnek köszönhetően nehéz elképzelni nélküle az NFL jövőjét.