Az Anfield, az Everton ősi otthona

A love storynak induló, de szakításba torkolló liverpooli történetnek a vagyonos helyi sörfőző, későbbi polgármester John Houlding a kulcsfigurája. Az Everton egykori klubelnökére, a Liverpool későbbi megalapítójára a kékek hívei mint konok kapitalistára gondolnak, aki érzékelve az Everton egyre növekvő népszerűségét, 1891-ben jócskán a korabeli átlag feletti bérleti díjat szabott. Úgy bizony, a klub elnökeként, mondhatni a sajátjaitól követelt az átlagosnál magasabb fizetséget, ami nem különösebben nyerte el a tagság, illetve a board tetszését. A vörösök drukkerei szerint viszont Houlding egy nagylelkű vállalkozó, akinek a smucig evertonosok nem voltak hajlandóak tisztességes bérleti díjat fizetni. A viszály, ami odáig vezetett, hogy az Everton 1892-ben elhagyta az Anfieldet, a hoppon maradt elnök pedig megalapította a Liverpool FC-t, végül két patinás klubot szült, amelyek azóta is meghatározói az európai futballhistóriának.

Kezdjük talán azzal, hogy Houlding méltán nevezhető az Everton megmentőjének, elvégre 1884-ben, amikor a klubot egyre növekvő popularitása, ekképpen egyre zajosabb tömegeket vonzó népszerűsége miatt az ingatlan birtokosa, bizonyos Mr. Cruit kitessékelte a Priory Roadról, a csapatnak nem nagyon volt hova mennie.

Ekkor fordult két vezetőségi tag, William Barclay és W. Jackson Houldinghoz, a sportrajongó üzletemberhez, hogy ugyan segítsen már finanszírozni a klubot, nemkülönben megépíteni saját stadionját.

Az úgy hatezer fontot kóstált abban az időben, akkor, amikor ezer font volt egy klub éves költségvetése. Az evertonosok mindössze azt tudták cserében felajánlani, hogy évi száz font bérleti díjat fizetnek. A (helyszín)választás végül az Anfield Roadra esett. A területet bizonyos Joseph Orrell birtokolta, aki édesapjától örökölte meg 1883-ban, 1885-ben pedig megvételre bocsátotta. Houlding 5228 fontért, 11 shillingért és 11 pennyért vásárolta meg (illetékkel, ügyvédi költségekkel az ár hatezerre szökött fel, miközben egy kis részt megtartott magának Orrell), és az akkor már egy éve ott játszó Everton Football Club használatára bocsátotta. Kétezer fontot tett bele saját vagyonából, a jelzáloghitelt három százalékos kamatra vette fel, a klubtagok segítségével 20 ezer fő befogadására alkalmas lelátót emelt.

1891-ben azonban, amikor az egyre jobb Everton elhódította története első bajnoki címét, Houlding jelezte, miután befektetésének mindössze négy százalékát látta eddig viszont, jóllehet a klub tündököl, a jövőben nagyobb bevételre kíván szert tenni. Mondhatni méltán igyekezett emelni a bérleti díjon, minthogy az Everton 14-15 ezres publikumot vonzott az Anfieldre (1891-ben!), de a klub még mindig csak évi 250 font bérleti díjat fizetett a birtok tulajdonosának. Úgyhogy Houlding lépett. Az Everton immár 500 főnyi tagsága előtt felvázolta a vállalatalapítás lehetőségét, hogy a klub váljon céggé, úgy akár megpróbálhatná megvenni magának a stadiont, ami azonban heves ellenkezést váltott ki. Sőt, ama bizonyos 250 fontos bérleti díjat is sokallta a board, pláne, hogy a tulajdonjog egy részét megtartó Orrellnek is kénytelen volt leszurkolni 120-at. Az összesen évi 370, és mert az élelmes, vagy inkább feldúlt vezetőségi tagok összegyűjtve a riválisok pályahasználati díjait azt látták, hogy a két messze legnagyobb bérletet fizető Notts County (186 font) és Aston Villa (175) is jócskán kevesebbet perkál, nem beszélve az átlag úgy 50-60 fontos bérleti díjáról, az elnök és vezetőség közti vita kezdett egyre inkább elmérgesedni. Más kifogások is felszínre törtek, nem tetszett például egyeseknek, hogy Houlding fogadójában kénytelenek átöltözni a játékosok, és a szurkolói tömegen átvágva magukat megközelíteni a pályát.

Az Everton 1891-es bajnokcsapata (Forrás: deathlessamurai.wixsite.com)

George Mahon, a St. Domingo templom orgonistája és vezetőségi tag olyannyira nem tudott belenyugodni a méltánytalannak gondolt összegbe – néhány ugyancsak antialkoholista elvtársával egyetemben az sem nyerte el a tetszését, hogy a klubot sörfőzésből pénzelik (hiába, a korabeli moralitások) –, hogy terepszemlére indult, melynek eredményeként a közeli Goodison Roadon rálelt a területre, ahol az Everton mindössze 50 fontos bérletet fizetve folytathatná szárnyalását. Addigra a viszály egyre csak mélyült persze.

Amikor Mahon 1891. október 12-én azt javasolta az Everton vezetőségének, hogy mondják meg Houldingnak, a klub elköltözik, a vezetőség még ellenkezett, sőt úgy döntött, mégiscsak érdemes megvizsgálni a terület megvételének lehetőségét. Október 19-re végül arra jutottak, hogy megkérik Houldingot, fogadja el az évi 190 fontos bérleti díjat öt évre előre, azzal a feltétellel, hogy az Anfield épületei is az Everton tulajdonát képezik. Houlding nem ment bele, azt viszont tartotta, hajlandó eladni a területet, több mint nyolcezer fontért.

Annyit viszont nem óhajtott kicsengetni érte a vezetőség; a kötélhúzás vége szakadás lett: miután a vezetőség ajánlatára Houlding nem reagált a megadott határidőig, úgy döntött, a Goodison Road-i pályát bérli eztán.

1892. február 8-án Mahont a Houldingot támogató, és tisztéről lemondó Barclay helyett elnökhelyettesnek választották, Barclay-t Houldinggal egyetemben megfosztották aláírói jogától. Március 15-én a testület nagy többséggel úgy döntött, Houldingot eltávolítja az elnöki székből, támogatóit megfosztja bizottságbeli tisztségüktől, és a Goodison Roadra költözik. Houlding addigra ugyanis úgy határozott, Everton Football Club and Athletic Ground Company, Limited néven regisztrálja az Anfield Road új együttesét. Azaz nem csak azt akarta, hogy az Anfielden továbbra is játsszon egy futballcsapat, hanem hogy az Everton néven futballozzon. Az FA azonban bölcsen úgy döntött, az Everton név a többséget illeti meg, két klub pediglen nem birtokolhatja. A legenda szerint Barclay javaslatára határozott úgy Houlding, az új egyletet hívják egyszerűen csak Liverpoolnak.

Így született hát meg 1892. június 3-án a Liverpool Football Club, az Anfielddel határos Stanley Park túloldalán pedig tovább tündökölhetett az Everton FC. A csatározás pedig azóta is tart – mindnyájunk legnagyobb örömére.