Az angol labdarúgás első egymillió fontos játékosa, Trevor Francis emlékére

„Csodálatos úriember volt, és nagyszerű barát”

– emlékezett rá a korábbi BEK-győztes csapattárs, Peter Shilton.

„Úgy tartja a mondás, jobb nem találkozni a hőseiddel, nos, én találkoztam az enyémmel, és életre szóló élmény volt. Egy igazi gentleman, szerény, kiváló humorú, végtelenül kedves ember”

– fogalmazta meg búcsúszavait a Nottingham Forest korábbi támadója, az onnan angol átigazolási rekordért Liverpoolba szerződött Stan Collymore.

„A Birmingham City és az egyetemes futball történetében is roppant szomorú nap a mai. Legendás játékos ment el, a labdarúgás ikonikus alakja, klasszisánál csak az emberi oldala volt kiemelkedőbb. Köszönöm az iránymutatást. Nyugodj békében, King Trevor!”

– búcsúzott a Birminghamben hozzá hasonlóan csodált csatártól Jude Bellingham.

Nekem természetesen nincsenek olyan személyes emlékeim Trevor Francisről, mint az idézett kiválóságoknak, legfeljebb annyi, hogy vele, valamint Shiltonnal, Viv Andersonnal, John Robertsonnal, Garry Birtlesszel, Tony Woodcockkal a csapatban, azaz a Nottingham Forest BEK-győztes alakulatával vertem végig gombfociban az Árpád úti általános iskola 7. g osztályát. (Ennyiben nagyjából ki is merül sportkarrierem dicsőségtáblája.) Francisé ellenben százszorta veretesebb.

Már 18 évesen feljutást ünnepelhetett a Birmingham Cityvel, nyert ligakupát a Rangersszel és a Sheffield Wednesdayjel, Olasz Kupát a Sampdoriával, 52 meccsén szerzett 12 gólt az angol válogatottban, mindenekelőtt azonban, minden remek teljesítményét felülmúlva két BEK-győzelmet aratott a Nottingham Foresttel.

Úgyhogy mondhatni hamar megszolgálta egymillió fontos átigazolási díját. Minthogy az volt az angol labdarúgás történetben az első alkalom, hogy egy klub hétszámjegyű összeget fizetett egy futballistáért, elég jelentős médiaérdeklődés övezte a bejelentést, ami a legendás Forest-edző Brian Clough-ot olyan nagyon persze nem hatotta meg: a sajtónyilvános aláírásra éppen csak beugrott tréningfelsőjében, squash-ütővel a kezében, jelezve, fontosabb dolga is akad annál, minthogy ilyen cirkuszi ceremóniákon részt vegyen.

Francist ettől még nagyra tartotta, ahogy a klub is, amelyik már nyolc évvel korábban igyekezett megszerezni, ő azonban akkor még azon ügyködött, hogy tini tehetségként a Birmingham Cityt tolja egy osztállyal feljebb. Sikerült neki – két szezon alatt szerzett 27 bajnoki gólt a másodosztályban úgy, hogy a 18-at csak a második évad végén töltötte be –, ahogy nagyjából minden más is játékospályafutásában. Mégis, neve örökre egybeforrt azzal a bizonyos átigazolási díjjal.

„23 esztendőn keresztül, 39 éves koromig futballoztam profi szinten. BEK-serlegeket nyertem a Nottinghammel. Kilenc év alatt 52 meccsen játszottam az angol válogatottban. Mégis, bármilyen sportrendezvényen jelenek is meg, mindig úgy mutatnak be, mint az első egymillió fontot érő futballista. Mintha ez lenne az egyetlen dolog, amit elértem a labdarúgásban”

– mondta négy éve, a történelmi mérföldkő évfordulóján a The Guardianben. Az angol lapban, amelyik 40 évvel korábban cikkében megjegyezte: az, hogy Francist eladásra kínálják, olyan, mintha egy Rembrandt-festmény jelenne meg a piacon. A fél angol élvonal sorban állt érte, aztán amikor meghallották, mi az ára, szép csendben eloldalogtak. Maradt a Forest és a Coventry City, utóbbi azért, mert kevéssel azelőtt került az amerikai Detroit Express résztulajdonába, amely klubban Francis eltöltött egy nyarat. De nagyon örült annak, hogy a Forest szerezte meg, minthogy az egyetlen angol klubnak számított akkortájt, amely méltó kihívója lehet a kor szupercsapatának, a Liverpoolnak.

Ő pedig nagyon vágyott már egy trófeára. 16 évesen mutatkozott be a Birminghamben, 280 bajnokin szerzett 119 gólt, de tudta, a Cityvel sokra nem viszi. 1976-ban is benyújtott a klubnak egy átigazolási kérelmet, két évvel később aztán egy újabbat, 1979-ben pedig egymillióért elengedték. Valahára. Az tényleg csak vigaszdíj lehetett a számára, hogy elég nagy pénzért, 50 000 fontos bérért 1978-ban néhány nyári hónapot a Detroitban futballozhatott, elvégre neki egy trófea sokkal többet jelentett volna. Szerencséjére birminghami edzője, Jim Smith állta a szavát. Mestere megígérte ugyanis, ha a Birmingham karácsony után sem áll valami előkelő helyen, közbenjár azért, hogy Francis eligazolhasson egy nagyobb klubba. Minthogy a Citynek februárra alig gyűlt össze több pontja annál, mint amennyi egy katicának van, és tulajdonképpen a bentmaradási esélyeknek is lőttek, elfogadta a Nottingham historikus ajánlatát.

Az persze, hogy valódi kincs született Plymouth-ban 1954. április 19-én, jóval 1979 előtt kiderült. Ez a plymouthi lurkó a Devon megyei iskolai bajnokságokban berámolt ugyanis több mint 800 gólt. Profi klubok jelentkeztek be érte, 15 évesen írt alá a Birmingham Citynek.

Második idényében, amikor 15 találattal segítette feljutáshoz csapatát, edzője, Freddie Goodwin azt találta mondani róla, Jimmy Greaveshez és Denis Law-hoz mérhető hatalmas tehetség. Ennek ellenére, már az első csapatban rugdosva a gólokat is pucolta a cipőket, takarította a lelátót, és 17 éves koráig a fél tizenegyes takarodóval ő is ágyba bújt. Inasként, a korszellemnek megfelelve.

De ha már korszellem. Nottinghami bajnoki bemutatkozására Ipswich-ben került sor, amely meccsen válogatottbeli csapattársa, Terry Butcher várt rá.

„Ez lesz tehát Trevor bemutatkozása új csapatában, biztos mindenkit el akar varázsolni, gondoltam, úgyhogy még a kezdő sípszó előtt odamentem hozzá – idézte fel a korabeli eseményeket a kőkemény angol védő. – Hogy van a család, kezdtem illendően, aztán a tárgyra tértem. Idefigyelj, Trevor. Nem köntörfalazom: ha elviszed mellettem a labdát, én úgy felrúglak, hogy a lelátón kötsz ki. Nem nagyon jött aznap a közelembe, de ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy megállítsam.”

2023. július 24-én, 69 éves korában a szíve állt meg. Trevor Francis emléke azonban örökkön él.

Kiemelt fotó: Sky Sports