Az antihőstől a cselkirályig: angolok a Real Madridban Bellingham előtt
Ritka exportárunak számít az angol labdarúgó, bárki könnyedén kapásból felsorolja mindazokat, akik a szigetországból európai nagycsapathoz szerződtek az elmúlt évtizedekben – de gyakorlatilag az egész futballtörténelem során. A Real Madrid mintha ebből a szempontból is kivétel lenne.
Jude Bellingham, Spanyolország ifjú angol királya előtt öt honfitársa is maradandó nyomot hagyott a drukkerek lelkében, nem feltétlenül a teljesítményével. A Planet Football nyomán sajátos madridi éveiket mutatjuk be.
Laurie Cunnigham: az első fecske is csinál nyarat
Évtizedekkel megelőzte a korát, amikor 1979-ben a West Bromwich Albionból a Realba szerződött. Megkapta a madridiaktól a kiváltságnak számító, Pelét idéző Fekete Gyöngyszem becenevet: mindjárt két góllal mutatkozott be és az első szezonja spanyol bajnoki és kupagyőzelmet hozott. A második pedig BEK-döntőt, amelyet többek között Vicente del Bosque társaságában játszott a kor európai ura, a Liverpool ellen (1–0-ra nyertek a Vörösök Palotai Károly játékvezetése mellett).
Madridban értékelték a balszélső Cunningham gyorsaságát, ahogyan ő is a helyi éjszakai életet, ami a sérülékenységében visszaköszönt. Négy éven keresztül élvezhette a spanyol fővárost, az 1983-as, Aberdeen ellen elveszített KEK-döntőn már nem lépett pályára. Akkoriban még szokatlan jelenségként igazi vándormadár maradt, újabb spanyol és angol klubok mellett Franciaországban és Belgiumban is megfordult. 1989-ben autóbalesetben hunyt el, mindössze 33 évesen.
Johanthan Woodgate gyenge kezdés után visszaesett
Gonoszul így lehetne összefoglalni a középhátvéd madridi éveit. Már az is meglepetést keltett, hogy a Real 2004-ben szerződtette a sérülékenységéről is ismert játékost, akinek aztán az első éve is a lábadozásról szólt. A várva várt debütálás felejthetetlen lett: 2005. szeptember 22-én az Athletic Bilbao ellen, csereként beállva előbb látványos fejessel vette be a saját kapuját, majd a második sárgája miatt kapott egy piros lapot. Októberben egy újabb fejessel megszerezte első és utolsó gólját az ellenfél kapujánál a Real színeiben, és a szezon során stabil helyet harcolt ki magának. Mire ezt megszokta mindenki, újra lesérült, így 2006-ban kölcsönadták Middlesbrough-ba. A légiósévei véget is értek, a Marca pedig kedvesen megválasztotta a XXI. század legrosszabb madridi igazolásának.
Michael Owen ösztönei nem csaltak
„Ahogy megérkeztünk Spanyolországba, az ösztöneim azt súgták, itt nem maradunk sokáig” – írja önéletrajzában az ezredforduló környékének csodacsatára. – „Augusztus közepétől egy a klub egy szállodai szobában helyezett el minket, a kislányunk pedig még abban a korban volt, amikor folyamatosan szórakoztatni kellett. Egy hónap is soknak tűnt, de aztán kettő lett belőle. A kettőből pedig négy.”
A szobák számánál is jobban kevesellte a játéklehetőséget, így nyolc liverpooli év után egyetlen esztendő elég volt neki Madridban. A sokat kritizált, a pénzköltéshez képest kevés eredményt hozó galaktikus éra csúcsán, 2004–2005-ben így is 45-ször pályára lépett, és 16-szor betalált, ami nem hangzik azért olyan rosszul. Mindenesetre a folytatásban csak angol klubokat választott, de előtte még – 2005 augusztusában a Puskás Ferenc Stadionban – az úgynevezett „Puskás Ferenc Válogatott”” elleni nem hivatalos meccsen beállította végeredményt (1–3). Aznap negyedóra jutott neki a gyepen, Raúl cseréjeként.
David Beckham, a „galatikusok galatktikusa”
A Planet Football nevezi így, és a népszerűsége alapján valóban szupersztárnak számított világszerte. Az éra többi madridi csillagánál, a brazil Ronaldónál és Roberto Carlosnál, vagy éppen Zinédine Zidane-nál semmikép sem mondanánk nagyobb futballistának a beadások császárát, de amikor a Real Madrid hazánkban járt, a legnagyobb őrület őt vette körül, szerves részeként a klub akkori stratégiájának. A Spice Boy pedig állta a sarat, végtelen türelemmel osztogatta az autogramokat a gyereknek, mintha ezért szerződtették volna.
A gyepen már akadtak gondok, Beckham madridi négy éve alatt – miközben az FC Barcelona Ronaldinhóval BL-t nyert, a Real a közelébe se nagyon került az európai csúcstrófeának, de ezt nem varrhatjuk az ő nyakába. 2003-tól 2007-ig nem kevesebb mint hat vezetőedző próbált valami nagyot alkotni, de már az elsőnél, Carlos Queiroznál látszott, a nagy rongyrázással esélyük sincs a 2003-ban – egy nappal a bajnoki cím megszerzése és egy héttel Beckham szerződtetése után – kirúgott, két BL-t nyert Del Bosque nyomába lépni. Az utolsó, Fabio Capello eleinte nem kért Beckhamből, de így tett vele a legjobbat: az angol középpályás visszaküzdötte magát a pályára, és négy év után bajnoki címet ünnepelt a csapat. Beckham pedig elköltözött Los Angelesbe.
Steve McManaman, a szívek meghódítója
És akkor jöjjön valaki, aki a pályán a legnagyobb tétnél is királyi előadást tartott a Real Madridban. Steve McManaman hajfürjei után a nők, a szólói után férfiak bomlottak, mindezeknek köszönhetően az 1996-os angliai Eb világhírt hozott a számára. A gyerekéveivel együtt több mint egy évtizeden át mutatott be nagy cselsorozatokat a Liverpoolban, magával ragadó egyénisége a Real érdeklődését sem kerülhette el, ráadásul fizetni sem kell érte. Négyéves madridi időszaka (1999–2003) nem véletlenül esik egybe Del Bosque sikerével; mindjárt az első év BL-diadalt hozott, mégpedig egy pazar és sajátos McManaman-találattal a fináléban.
Luís Figo érkezése az ezredfordulón nem tett jót az angol szélső játékperceinek, a BL-címvédés is elmaradt, de McManaman kitartott. A 2002-es elődöntő első, barcelonai felvonásán tíz perccel a lefújás előtt állt be, góllal hálálta meg. Figo cseréjeként a visszavágón 20 percet, a Bayer Leverkusen elleni döntőben 30-at kapott, majd újra magasba emelhette a serleget. A galaktikus mánia lett alighanem a végzete; McManaman egyike azoknak, akit a Real-drukkerek sokkal jobban megbecsültek, mint a klubvezetés. Káprázatos gólokat köszönhettek neki.