Az Aston Villa útja az ellopott BEK-trófeától az újbóli BL-reményekig

Pedig nem úgy tűnt, hogy az 1981–1982-es évad lesz az Aston Villa aranyoldalakra kívánkozó szezonja: idény közben lemondott a bajnokcsapat edzője, Ron Saunders, akit a mérsékeltebb habitusú korábbi pályaedző és vezető játékosmegfigyelő Tony Barton váltott. Ő pedig a birminghami klub kispadja után az európai trónt is elfoglalta.

A BEK-menetelés pályán kívül: csótányok, Miss World, huligánbunyó

Mit mondjunk, meglehetősen kalandosra sikerült a nemzetközi kupaszereplés: a Dinamo Kijev elleni BEK-negyeddöntőt a fagyos idő miatt Kijev helyett Szimferopolban kellett megvívni, de olyan ócska hotelben szállásolták el az angolokat, hogy a WC-kagylóról hiányzott a deszka, a felszolgált kenyérdarabokon csótányok mászkáltak; két körrel korábban, az izlandi Valur elleni 5–0-s hazai győzelem után úgy gondolták a játékosok, Reykjavíkban kicsit elengedik magukat, de arra nem számítottak, hogy a helyi diszkóban majd az aktuális Miss World győztesét is megpillanthatják, bár hiába kezdtek el udvarolni neki; az Anderlecht elleni elődöntőben rendesen összeverekedtek a birminghami és a brüsszeli huligánok, felrémlett, hogy a Villát kizárják a nemzetközi porondról, de akkor még három évvel a Heysel előtt jártunk…; a döntőben a megsérülő Jimmy Rimmer helyett a tulajdonképpen újonc, addig a csapatban mindössze egy meccsen védő 23 éves Nigel Spinknek kellett beállnia a kapuba, aki viszont nagyszerű védések sorát bemutatva kapott gól nélkül zárta a mérkőzést.

Ahogy az odavezető út, a rotterdami finálé is felejthetetlennek bizonyult, annál is inkább, mert az esélyesebbnek tartott Bayern Münchent győzte le az Aston Villa, és emelhette a magasba a BEK-serleget, elsősorban a sorozatban mutatott remek védőmunkájának hála. A kilenc BEK-meccséből hetet kapott gól nélkül hozott le, a már említett finálét is, amelynek megnyeréséhez elégnek bizonyult Peter Withe gólja. De már a BEK-szereplés előfeltételének számító bajnoki címet is a roppant szervezett védekezésének és Rimmer kapusteljesítményének köszönhette: az Aston Villa kapta a legkevesebb gólt az 1980–1981-es bajnoki szezonban (42 mérkőzésen 40-et). A bajnoki aranyhoz tette hozzá a BEK-serleget, amit a díjátadásnál a csapatkapitány Dennis Mortimer alig akart kiengedni a kezéből.

„Szerintem tíz percig szorongattam, mielőtt továbbadtam. Vagy legalábbis én úgy éreztem. Az egy olyan pillanat, amit soha nem felejtesz el”

– idézte fel később a mámoros momentumot.

Miközben a játékosok söröztek, ellopták a kupát

Kis híja volt amúgy annak, hogy ne kelljen örökre lemondania arról, valaha még újra kézbe foghatja a serleget. Történt, hogy a Birminghamtől 20 kilométerre északkeletre fekvő Tamworth-ben, a Fox Inn pubban rendezett „közönségtalálkozóra” az újdonsült BEK-győztes két játékosa, Gordon Cowans és Colin Gibson a BEK-trófeát is magával vitte, arra persze kevésbé gondoltak, hogy szemüket mindvégig a becses díjon tartsák. Pedig azt kellett volna. Egy óvatlan pillanatban ugyanis megfújták a serleget, amit a futballisták azonnal jelentettek a rendőrségnek. Nem kellett azonban sokáig nyomozni: a lelkiismeretfurdalástól gyötört tolvaj órákkal később visszaszolgáltatta a történelmi ereklyét.

2025-ben aligha kerül újabb BL-trófea a Villa Parkba, Unai Emery irányítása alatt mindenesetre olyan alakulat formálódott, amelyik kivívta a legrangosabb kontinentális sorozatban való szereplés jogát. Ugyanehhez két korszakban járt még közel a klub az elmúlt 41 esztendőben: előbb az 1990-es évek elején, amikor a legendás Doug Ellis tulajdonolta, Graham Taylor edzette csapat a második helyen zárt a Liverpool mögött (1990-ben), a csapatban a 21 bajnoki gólt szerző David Platt, a Manchester Unitedet elhagyó Paul McGrath, a dán válogatott Kent Nielsen voltak a leghíresebb játékosok. 1993-ban pedig már Ron Atkinson irányításával lett második az Aston Villa, akkor épp a United mögött, hasonlóan veretes játékosgarnitúrát felvonultatva: McGrath mellett másik két ír válogatott, Steve Staunton és Ray Houghton acélosította a keretet, Dean Saunders, Dwight Yorke és Dalian Atkinson rugdosta elöl a gólokat.

Martin O’Neill pró és kontra

Szintén neves játékosokból állt Martin O’Neill csapata a 2000-es évek második felében, amelyik bár a dobogóra nem fért fel, három egymást követő idényben is az előkelő hatodik helyen végzett. A ma, 38 évesen is a Manchester City harmadik számú kapusaként vetődgető Scott Carson állt a kapuban, Olof Mellberg, Martin Laursen és Wilfred Bouma fogta össze a holland–skandináv védelmet, Gareth Barry, a fiatal Ashley Young, Nigel Reo-Coker és Sztilian Petrov szerepelt a legtöbbet a középpályán, John Carew és Gabriel Agbonlahor felelt a góltermésért. A zsinórban három hatodik hely, a BL-pozíciók megcélzása, az európai kuparészvétel megidézte az egykor volt szebb napokat, és hitelesítette a sok kételyt szülő tulajdonosváltást – a régivágású Ellist az amerikai Randy Lerner, és egy egészen másfajta szemlélet követte –, de az azutáni látványos visszaesést követően nemhogy az 1980-as évekre, az O’Neill-korszakra is nosztalgiával kezdtek el gondolni a birminghami szurkolók.

Két szezonnal később ugyanis már konkrétan a kiesés ellen küzdött a Villa, s az fájt leginkább a drukkereknek, hogy a hatodik helyek megteremtette alapokra nem volt képes építkezni, és nem vált ismételten az angol futball egyik zászlóshajójává.

Persze O’Neill megítélése is vegyes. Az eredményeit aligha lehet vitatni, ám azokat elég nagy pénzek elköltésével érte el, miközben olyan hamar elfeledett futballistáknak kínált eszement fizetéseket, mint Habib Beye (körülbelül 40 000 fontot, vagyis 18 millió forintot egy héten), vagy Luke Young; majd 50 000-et kapott, és vajon emlékszik még valaki rájuk Birminghamben? Ugyancsak általános vélemény, hogy ha sikerül a Emile Heskey, Marlon Harewood, Chris Sutton trió helyett, Agbonlahor mellé egy évi 20 gólt konstansan termelő csatárt a Villa Parkba vinni (meg kiebrudalni néhány szintúgy elég sokat zsebre tévő, de kevésbé hasznos kerettagot), az az együttes talán a legjobb négybe is befért volna, újra csak kiharcolva a BL-indulást. De talán akkor is, ha O’Neill taktikai repertoárja szélesebb vagy jobban megdolgoztatja többre hivatott sztárjátékosait (többek panaszkodtak a kevés és kevésbé intenzív munkára). Nem sikerült mindenestere az első négybe beférni, O’Neill távozása után pedig maradt a temérdek kiadás, valamint egy hanyatló együttes.

Megtalálták a legfontosabb szereplőt: a megfelelő vezetőedzőt

Hat évvel az északír mester távozása után jött el a teljes megsemmisülés, s a csúfos kiesés után – 2016-ban utolsóként, az egész szezonban mindössze három győzelmet aratva búcsúzott Vilmos herceg kedvenc klubja – három évbe telt visszaverekednie magát a legjobbak közé. Immár a Nassef Sawiris, Wes Edens egyiptomi-amerikai milliárdos tulajdonos duó dirigálásával, és ha hatalmas összegek vándoroltak is a klubkasszába, amelyeket számos klasszisra, vagy annak remélt játékosra költöttek el – sokszor feleslegesen: 22 millióért érkezett az FC Bruges-ből Wesley, 14 millióért Morgan Sanson, 17 millióba került Philippe Coutinho, bár többször jól: Tyrone Mings (20 millió), Ezri Konsa (12 millió), Douglas Luiz (15 millió), Ollie Watkins (28 millió), Emiliano Martínez (17 millió) egyaránt bevált – a legfontosabb szereplőt, a megfelelő vezetőedzőt csak nem sikerült megtalálni. Egészen 2022 novemberéig.

Akkor lépett Steven Gerrard helyébe Unai Emery, az Európa-liga-specialista, aki nagyon határozott elképzelésekkel, rendkívül magasra feltolt védelmi vonallal, többnyire 4–2–2–2-es formációban felrajzolva csapatát, az agresszív letámadást és a jó átmeneteket vegyítve alkotott meg egy mindenkire veszélyes, rendkívül szervezett együttest. A jutalom: az első teljes szezonjában negyedik hely a Premier League-ben úgy, hogy a 2023-as naptári évben februártól decemberig mindahány hazai bajnokiját megnyerte csapata, zsinórban 15-öt! Elvérzett Birminghamben a Manchester City és az Arsenal, miközben a 40 000 fős közönség tombolt, és az újbóli aranykor hajnalát remélte.

Jelenleg a PSR az Aston Villa legnagyobb ellensége

Ami akár el is következhetne: elvégre van egy remek edző, aki nyilvánvalóan nagyszerű taktikus; van egy fanatikus drukkerhad, amelyik félelmetes hellyé varázsolja a Villa Parkot; van egy egész pofás játékoskeret, amelyiket egy-két klasszissal kellene már csak megerősíteni ahhoz, hogy a klub konstansan a top négyre pályázhasson, és a BL-ben se kelljen megelégednie a tisztes helytállással.

Ehhez ráadásul a fedezet is meglenne, csak hát van még valami: a PSR (profit and sustainability rules), ami nagyjából a Financial Fair Play (FFP) szabályzat megfelelője a Premier League-ben. A lényege, hogy a klub vesztesége hároméves periódusban nem lehet nagyobb 105 millió fontnál (évi 35 millió), és azt bizony tulajdonosi intervencióval sem lehet kiegészíteni (mert amúgy a két igencsak vastag befektetőnek simán meglenne hozzá a tőkéje). A tulaj Sawiris fontolgatja is, hogy beperli a Premier League-et szerinte értelmetlen szabályzata miatt. Ami valóban két oldalról is megközelíthető: egyrészt védi a teljes csődtől a klubokat, meg persze a ligát attól, hogy egy kőgazdag tulajdonos világválogatottat verbuváljon, ami a látszólagos versenyegyenlőséget veszélyeztetné, másfelől viszont megakadályozza a kicsiket abban, hogy felemelkedhessenek (mert nagy bevételük mindig a nagyoknak lesz, akik rendszeres európai kupaszereplők, nagy szponzorokat képesek bevonni, nagyok a meccsnapi bevételeik). És ugye így, hogy nagyjából annyit költhetsz csak, mint amennyi a bevételed, nehéz a topcsapatok közé férkőzni. A Villának sikerülhetne, de a PSR gúzsba köti, ezért is kellett túladnia egyik legjobbján, a brazil Douglas Luizon, valamint a jó pénzért Szaúd-Arábiába exportált francia Moussa Diabyn. Az sem kedvez persze a birminghami büdzsének, hogy a teljes bevétel 89 százaléka fizetésekre megy el, amivel a negyedik legrosszabb helyzetben van a PL-ben.

Hovatovább a PSR egyfajta generátora annak, hogy a klubok a saját nevelésű játékosaikat bocsátsák áruba, mert az a bevétel tisztán profitként számolható el. A Villa is megtette ezt néhány tehetségével, hogy aztán némelyiküket idén vissza is hozza: az U21-es válogatott Cameron Archert és Jadon Philogene-t.

Szóval ott tartunk, hogy bár a pénz meglenne ahhoz, hogy még erősebb klubot építsenek Közép-Angliában – ezzel analóg a Newcastle United helyzete –, és hogy 41 év után szerepelve ismét a Bajnokok Ligájában (egykor BEK) valami igazán emlékezeteset alkosson a csapat, a pénzügyi szabályok megszorításai miatt erre még várni kell. A Juventusba távozó kulcsember, Douglas Luiz helyett jött a Luton Townban pazarul teljesítő, és a karrierjét újra beindító Ross Barkley, valamint az Evertonból Amadou Onana, nem biztos azonban, hogy ők a BL-sikerekhez is elegendőek. A volt Chelsea-játékossal, Ian Maatsennel a pálya szélén elöl és hátul is lett konkurencia (minden bizonnyal balhátvéd lesz a holland), de a már említett két fiatal mellett a Luiz-üzlet jegyében Torinóból Birminghambe költöző szélső, Samuel Iling-Junior, valamint a védekező középpályás Enzo Barrenechea ugyancsak hosszú távon lehet érték. Az Evertont elhagyó angol utánpótlás-válogatott támadó, Lewis Dobbin szintén.

Az instant eredményeket szállíthatja viszont a legutóbbi szezonban brillírozó, 19 gólja mellett szezoncsúcsot jelentő 13 gólpasszt kiosztó Watkins, akinek a személyében egy nemzetközi szinten is remek csatárral kalkulálhat Emery. 

De hogy a spanyolnak a számára eddig olyan sok örömöt nem tartogató Bajnokok Ligájában is sikerül-e eredményesnek lennie, az eléggé kétséges.

Így aztán, ha a 42 évvel ezelőtti mámoros rotterdami éjszaka megismétlődésére ne is számítsunk, azt azért joggal remélhetik az Aston Villa szerelmesei, hogy a kedvencek ismét harcban lesznek a BL-indulásért. És a Premier League erejét ismerve az sem lenne csekély teljesítmény.

Kiemelt fotó: Reuters