Az asztalifocit egy rokkant katona forradalmasította egy szanatóriumban
A feltaláló Alejandro Finisterre azt akarta, hogy azok a spanyol polgárháborúban megsebesült katonák, akik többé nem tudtak futballozni, focizhassanak – egy fenyőből faragott asztalon, fabábukkal. A sport szédítő ütemben terjedt a kontinensen és a tengerentúlon, ma több mint 60 tagország alkotja a nemzetközi szövetséget.
Sok más tárgyhoz hasonlóan nincs teljes egyetértés abban, hogy hol, mikor és ki tervezte meg és faragta ki az első asztalifocit. Az bizonyos, hogy a ma ismert csocsóasztal eredetijét Spanyolországban egy olyan férfi tervezte, akit egyébként a könyvek sokkal jobban érdekeltek, mint a játék.
Az első olyan játékok, amelyekkel focizni lehetett egy asztalon, az 1890-es években jelentek meg Európában. A belga Le Soir lap az 1970-es években Lucien Rosengart belga feltalálóhoz kötötte a csocsóasztal megalkotását, míg az angolok úgy tartják, hogy az asztalifoci egy hatalmas Tottenham-drukker, Harold Searles Thornton agyában született meg – a gyufásdoboz alakja, illetve az akkor Angliában népszerű table cricket ihlette. 1923. november 1-jén fogadták el a szabadalmát a pálcákra rögzített figurákkal játszott játékra. Az Egyesült Államokba már a nagybátyja, Louis P. Thornton révén jutott el a csocsó, aki 1927-ben szabadalmaztatta a játékot. Harold esetében csak a tervek készültek el, a nagybátyja viszont meg is alkotta a kezdetleges csocsóasztalt.
A foosball népszerűsége gyorsan nőtt Európában, Németországban, Franciaországban, Spanyolországban és más országokban is sokan játszottak vele. A fából kézzel kifaragott és megfestett asztalok, bábuk mai szemmel megejtőek. Idővel a fa mellett a bakelitet is elkezdték alapanyagként használni az építéskor. Egyre több bárban, kávézóban jelent meg az asztalifoci, bevett szórakozássá, idővel (sport)kulturális jelenséggé vált.
A modern, ma is ismert csocsóasztal megtervezője több megbízhatónak tűnő forrás alapján is a spanyol Alejandro Finisterre.
Az 1919-ben született galíciai fiatalember, Alexandre Campos Ramírez később felvette szülővárosa nevét kasztíliai formában, így lett Alejandro Finisterre. Madridba költözve dolgozott építőmunkásként, majd tipográfusként is. Imádta a költészetet, verseket írt, anarchista filozófiai műveket olvasott, és szerkesztette a Paso a la Juventud című magazint. Harcolt az 1936-ban kitört spanyol polgárháborúban, és súlyos sérülést szenvedett Madrid ostromakor. A Barcelonához közeli Montserrat-hegyen lévő szanatóriumba került, ahol az ápoltak jelentős része nehezen tudott mozogni, sokan járni sem tudtak, nemhogy futballozni. Finisterre maga is rokkant volt. Olyan szórakozást kellett találni, ami fekve vagy ülve is izgalmas, az asztalitenisz mintájára kitalált foci pedig ilyen volt.
A csocsóasztal ekkor már igen népszerű volt a tengerentúlon és Európában, ám egy új változatát – a terpeszben álló bábukkal megalkotott verziót – Finisterre-nek köszönhetjük. Ez volt a futbolín. Finisterre az új típusú csocsóasztal terveit átadta a barátjának, egy baszk asztalosnak, Francisco Javier Altunának. Évekkel később arról nyilatkozott, hogy az első asztal rusztikus stílusban, fenyőből készült. Az 1-2-5-3-as alakzatba elrendezett bábukat egyenként ki kellett faragni, a labdát pedig parafából készítette a mester, hogy a fabábukkal könnyebben lehessen irányítani. A cél az volt, hogy a sérült katonák minél könnyebben játszhassanak a csocsóval.
A kreatív férfi 1937-ben jegyeztette be a futbolín szabadalmi jogát egy másik ötlettel együtt, ugyanis tervezett egy pedált is, amelynek meghajtásával a zenészek „lábbal lapozhatták” a kottafüzetet muzsikálás közben. A nacionalisták előrenyomulása miatt neki is menekülnie kellett 1939-ben, Franciaország felé vette az irányt, és útközben megsemmisült a szabadalmi okirata. Nem adta be újra a kérelmet, úgy tartotta, ha ő nem találja fel a reformált asztalt, megtette volna mást.
Finisterre élete nem szűkölködött a kalandokban. Az 1950-as években Guatemalában élt, ahol a jobboldali puccstól félve a spanyol nagykövetség arra kérte, hogy néhány bizalmas dokumentumot vigyen haza Spanyolországba. Erre néhány Francót támogató ügynök elrabolta, és Spanyolországba akarta csempészni repülőn. Ő azonban a visszaemlékezések szerint egy szappan segítségével készített egy szerkezetet, amiről elhitette, hogy bomba, ezzel leszállásra kényszerítette a gépet Panamában, és el tudott menekülni elrablói elől.
Később Dél-Amerikába költözött, Ecuadorban irodalmi magazint alapított, és az 1950-es évek elején elkezdte árulni saját tervezésű csocsóasztalát, amelyben immár fémrudak voltak. Később Mexikóban élve spanyol emigránsok könyveinek százait adta ki. Miután a Franco-rezsim megbukott 1975-ben, hazatért Spanyolországba, és többek között a harcos antifasiszta León Felipe műveinek kiadásával foglalkozott. 2007-ben hunyt el.
Miközben Finisterre Dél-Amerikában élt, Spanyolországban egyre nőtt az asztalifoci népszerűsége, sorra terjedtek el a különböző típusai, de mindegyikkel versenyeket rendeztek, rendeznek ma is. Az 1950-es évektől különböző nemzetiségű játékosok is játszottak már egymás ellen meccseket, és megalakultak a nemzeti szövetségek. 2002-ben létrejött Franciaországban a nemzetközi szövetség is (ITSF), amelyhez 2023-ig 61 ország csatlakozott tagként.
Borítókép: adiantegalicia.es
Szerző
