„Az egész világ azt mondta: sz*r vagyok” – az Arsenal kapusának őszinte levele

Ezeknek az írásoknak egy jó sztorival kellene kezdődniük, nem? Talán egy vicces történettel. Emlékszem az angolórára. Egy nagy durranással kell kezdeni, vagy valami ilyesmi. Nos, attól tartok, van itt egy kis probléma. Ha visszagondolok arra, amikor az Arsenalhoz kerültem, nem ugyanazok a történetek jutnak eszembe, mint a többi srácnak. Találkoztam játékosokkal, akik azt mondták:

„Ó, igen, Wenger felhívott.”

Vagy olyanokkal, akik arról beszéltek, hogy szurkolók jelentek meg a házuk előtt, és a nevüket skandálták. De az én történetem? Őszintén? Amikor kiderült a hír, az egyetlen, amire emlékszem, hogy az egész világ azt mondta: sz*r vagyok.

Pedig minden olyan jól kezdődött. Meghívót kaptam az Európa-bajnokságra készülő angol válogatott edzőtáborába. Elképesztő érzés volt a felkészülés részesének lenni. Miközben az edzőtáborban voltam, az ügynököm azt mondta, az Arsenal érdeklődött irántam. Manapság a futballban sosem lehet tudni, hogy ez mit jelent. Próbáltam nem túl izgatott lenni.

– Érdeklődés. Mit jelent ez? – kérdeztem

– Nem tudom. Van érdeklődés – válaszolt az ügynököm.

– Szóval le akarnak szerződtetni?

– Talán. Talán nem. Van érdeklődés.

Másnap összefutottam Bukayo Sakával egy kávéra, és mivel még nem ismertem őt annyira, azt gondoltam, biztosan nem kérdezhetek rá a történtekre. Mármint mit kellene mondanom?

„Jó reggelt, Bukayo. Hogy vagy? Nem tudod véletlenül, hogy a klubod érdeklődik-e irántam?” Nevetséges. Szóval pontosan ezt tettem.

Elárulta, hogy a hír igaz. A menedzser tényleg felhívta őt, hogy érdeklődjön a személyiségemről, arról, hogy milyen ember vagyok. Gondolom, Bukayo biztos azt mondta, hogy rendes srác vagyok, mert néhány nappal később felhívott az ügynököm, hogy megtörtént az átigazolás. Valószerűtlen. Arsenal Football Club. Életem egyik legszebb napja. A haverjaim mind üzentek. Te legenda. Te legenda. A családom a felhők felett járt. Hogy lehetne ennél jobb?

Forrás: Clive Mason/Getty Images

Vissza az edzésekhez...

Edzés után ránéztem a telefonomra, felrobbant. Tényleg felrobbant. Vagy 100 értesítést láttam. Mi történik? – csodálkoztam. A kismadár (Twitter – a szerk.), Instagram. Csak jöttek és jöttek az értesítések. Akkoriban napi 15-20 értesítéshez voltam szokva. Felmegyek a Twitteremre, és látom, hogy kiszivárgott a hír, durván nekem estek.

„@AaronRamsdale98 Ne gyere ide, egy (sz*r) vagy”

„Két kiesés? Borzalmas igazolás”

„24 millió font? F*szfej”

Azért volt egy igazán szép üzenet is: Isten hozott Észak-Londonban, Aaron. De csak jöttek és jöttek az üzenetek: idióta, f*szfej. A kezdeti sokk után elgondolkodtam, rendben, az én hibám, hogy bekapcsoltam az értesítéseket. Ez a modern futball. A közösségi média mérgező. Csak néhány troll, igaz? Nem kell aggódnom.

Bemegyek a szobámba, és bekapcsolom a tévét. A foci az egyetlen módja annak, hogy pihenni tudjak. Dühös vagyok. Kérdezd meg a feleségemet. Alapvetően futballrajongó vagyok, aki történetesen focizik. Ha a kocsiban ülök, akkor futballal kapcsolatos podcastokat hallgatok. Ha otthon vagyok, és Georgina a műsorait nézi, akkor én a mellette lévő kanapén az iPad-en a Sky-on közvetített meccset nézem.

És tovább ömlik a szenny

Szóval bekapcsolom a Sky Sports Newst, és tudod, amikor a volt labdarúgók és szakértők ott ülnek, a fejüket rázzák, és egy srác képe van fenn… Nos, az én arcom volt ott, és a szakértők nem voltak elragadtatva.

„Rossz igazolás. Nem elég jó az Arsenalhoz.”

„Túl sok pénz. Nem tetszik ez nekem.”

„Két kiesés? 24 millió font? Idiótaság.”

Az utóbbi legalább egy vicc. De ez volt a beszélgetés általános hangneme. Nem voltak épp a legnagyobb rajongóim. Érdekes látni, ahogy azok a legendák, akiket bálványozva felnőttél, az egész ország előtt azt mondják, értéktelen vagy. Megérintettek a történtek. Néhány óra alatt visszakerültem a felhőkből a földre. Kikapcsoltam a tévét. Kikapcsoltam az összes értesítést. Szerencsére az Európa-bajnokság után kicsit lenyugodtak a kedélyek. Nagyon izgatott voltam, hogy csatlakozom álmaim klubjához, és nekikezdek: Arsenal. Hihetetlen. Felejtsd el a trollokat. Ünnepeljünk.

Felhívtam a haverjaimat. Sosem hagynak cserben, igaz? Soha. A haverjaim bejöttek a házba, és az első dolog, ami elhagyta a szájukat: látod, mit mondanak rólad az emberek? Nem! Nem akarom tudni! Haver, néhány mém elég vicces. Nézd! Ó, Istenem.

Forrás: Players’ Tribune

Kapusnak és a legfiatalabbnak lenni

Tudod, azt mondják, egy kicsit őrültnek kell lenned ahhoz, hogy kapus akarj lenni. De a családomban én vagyok a normális. A legidősebb bátyám, Edward, börtönőr. A középső bátyám, Oliver, előadóművész. Az apám pedig egy igazi régimódi figura. Nem szereti a flancos európai focit, ahol a labda a kapus lábánál van. Folyton azt mondja, hogy fel fogja hívni Mr. Artetát, és megmondja neki, hogy íveljem fel a labdát a 9-eshez.

Ez az apám. Az anyám pedig az aggódó a családban. Ha a börtönőr bátyám a kocsmában van a haverjaival, addig marad fenn, amíg a bátyám nem ír neki, hogy biztonságban hazaért. A bátyám 32 éves. Még mindig kell sms-t küldenie:

„igen anya, otthon vagyok az ágyban, szeretlek”.

Én vagyok a legfiatalabb, és valószínűleg a legkevésbé érdekes a családban. Amikor az emberek azt mondják, hogy bátor dolog, hogy követtem az álmaim, csak nevetek. Oliver a család igazi szupersztárja. Oliver a bátor. Három héttel azelőtt, hogy el kellett volna mennie a bedfordi egyetemre, elmondta a szüleimnek, hogy meggondolta magát. Nem akar testnevelő tanár lenni. Az igazi álmát akarta megvalósítani, színművészeti iskolába akart menni. Szó szerint összepakolt mindent, és Londonba ment, hogy egy teljesen más életet éljen. De nem ez volt a legbátrabb dolog, amit tett. Nem ezért csodálom őt. A bátyám meleg, és nyíltan és hitelesen éli az életét, mióta elment az iskolába. Büszkén mondhatom, hogy ő a testvérem. Korábban még nem beszéltem róla, de most, hogy annyi minden történik a futballban, úgy gondoltam, fontos megemlíteni. Oliver sok mindenben hasonlít rám. Átlagos fickó. Szereti a focit. Szeret a haverjaival lógni. Szereti az Ágyúsokat. Büszke rám, és én is nagyon büszke vagyok rá.

„Túl sokszor maradtam csendben”

Az évek során valószínűleg túl sokszor maradtam csendben, amikor homofób megjegyzéseket vagy hülyeségeket hallottam. És azt hiszem, talán a bátyám is ezt tette, gondolván, hogy ezzel megkönnyíti az életemet. Nos, mindez ma véget ér.

Nem a legkönnyebb dolog így nyíltnak lenni, de nincs olyan, hogy megfelelő alkalom.

Nyár eleje óta dolgozom ezen a történeten, és a családom áldását adta rá. Ha elmondom a történetemet, akkor azt megfelelő módon teszem. Amikor aláírtam az Arsenalhoz, tudtam kezelni mindazt, amit rólam személyesen mondtak. De néhány megjegyzés a családomat érintette, és ezzel átléptek egy határt.

Kapusként már mindent hallottam. Szinte bármit mondhatsz rólam, csak nevetni fogok. Meglehet, hogy visszafordulok és visszaszólok. De, amikor ez átlép egy bizonyos határt, és homofóbiába vagy gyűlöletben torkollik, az egyszerűen nincs rendben. Már hallom is a kommenteket:

„Ó, Ramsdale, kussolj már. Maradj a focinál.”

De ez a futballról szól. A futball mindenkié. Ha nem értesz egyet, talán neked kellene befognod a szádat és tükörbe nézned. Sok mindenért lehetett engem kritizálni, jogosan. Ugyanolyan futballrajongó vagyok, mint bárki más. Ha a klubom szerződtet, valószínűleg én is szkeptikus lettem volna. Az Arsenalig az egész életem lényegében egy hosszú, visszaesésekből álló sorozat volt.

Én leszek az első, aki elmondja, hányszor bukott el.

Forrás: Players’ Tribune

A fejemben az álom véget ért

Amikor 15 éves voltam, elengedett a Bolton, mert egyszerűen nagy volt rám a mezük. Olyan kicsi voltam, hogy úgy néztem ki, mintha az apám mezét viselném. Próbálkoztam a környékemen lévő öt-hat klubnál, de mindegyik visszautasított. Nagyon kínos volt. Az iskolában csak a futballról beszéltem, és arról, hogy kapus leszek. Volt egy csodálatos angoltanárom, Mr. Kerr. Mindig hagyta, hogy minden egyes, az órán felmerülő témát a futballhoz kapcsoljak. Hagyta, hogy tíz percig a West Bromról vagy a Chelsea-ről beszéljek, és aztán valahogy visszavezette a tananyaghoz. Amikor kirúgtak, összetörtem, mert ez képezte az iskolai identitásom nagy részét. Látta, hogy már nem beszélek. Annyira megalázó volt, hogy még a haveroknak sem akartam elmondani.

A fejemben az álom véget ért.

Mr. Kerr egy nap félrehívott az óra után, és megkérdezte, mi a baj. Elárultam neki. Emlékszem azt kérdezte:

„Hány klub is van az országban? Valamivel több mint 80, nem? Majd találsz egyet. Ne add fel. Soha ne add fel az álmaidat.”

Néhány héttel később a Sheffield United felvett az akadémiájára. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ők kerestek meg. De inkább csak hagyták, hogy ott legyek. Négy évvel később, az első igazi profi meccsemet a Chesterfield színeiben, az Accrington Stanley ellen játszottam idegenben. Január közepén. A pálya sártenger volt – legalábbis az emlékeim szerint. A második félidőben az egyik legrosszabb öngólt kaptam, amit valaha átéltem: 3–0-s hátrányban voltunk, és a stadionban lévők azt énekelték nekem, hogy

„Ez mind a te hibád! Ez mind a te hibád! Ez mind a te hibád!"

Abban a pillanatban 15 centi magasnak érzed magad. Emlékszem, hogy megfordultam, és a League Two-ban a szurkolók olyan közel vannak, hogy szemükbe tudsz nézni. Olyan közel vannak, hogy szinte már kínos, ha nem mondasz nekik semmit. Azt gondoltam, ha a lelátón ülnék a haverjaimmal, néhány korsó sörrel a hasamban, akkor imádnám ezt. Szóval a következő idegenbeli meccsen nem tudom, mi ütött belém, de a szurkolók elkezdtek beszólogatni, megfordultam, véletlenszerűen kiválasztottam valakit, és egy pimasz kis vigyorral kiintegettem. Az egész szektor a vénember felé fordult, és nevetni kezdett. Olyan volt, mintha valami hatalmas teher hullott volna le a vállamról.

Megküzdési stratégia

Úgy telt a mérkőzés, hogy amikor volt egy kis üresjáratom, megfordultam, és viccelődtem egy kicsit. Ha volt egy jó viccem, az egész lelátó nevetett. Ha nem jött be, akkor odaszúrtak nekem. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de így kezeltem a nyomást. Amikor a League Two-ban vagy akár a Championshipben játszol, akkor az emberek megélhetéséért is futballozol. Emlékszem, amikor a Chesterfielddel kiestünk, az utolsó meccset követően a dolgozók a holmijukkal teli kartondobozokkal sétáltak ki az épületből. Azt hittem, ilyen csak a filmekben történik.

Arra gondoltam: a szerelő, a takarítók, a jegyszedők... mindannyiukat elbocsátották a pályán történtek miatt. Bizony, ez a valóság.

Nagyon-nagyon nehéz lecke volt, amelyet sajnos folyamatosan tanulnom kellett. Az első négy, profi futballban töltött szezonomban a 24., a 20., a 18. és a 20. helyen végeztem a csapatommal. Egészen a tavalyi idényben zajló, a bajnoki elsőségért folytatott harcig, nem fordult elő olyan, hogy klubszinten trófeáért küzdjek. Talán ezt érdemes észben tartani azoknak a gyerekeknek, akiknek folyamatosan azt mondják, ha a tökéletesnél kevesebbet érnek el, az az álmaik végét jelenti.

Amíg a megfelelő emberek hisznek benned, és látják, milyen keményen dolgozol, és mit tudsz adni egy csapatnak, addig nem számít, mit mondanak a rosszakarók.

Forrás: Arsenal

„Istenem, remélem, nem pfujolnak ki"

Mikel Arteta látott bennem valami különlegeset, és csak ez számított. Emlékszem, amikor először találkoztam vele, azt mondta: „csak légy önmagad”. Talán néhányan úgy gondolják, hogy vicces páros vagyunk, mert ő hihetetlenül céltudatos, miközben komolynak is tűnik. Én pedig egy olyan srác vagyok, aki szereti a vicceket. De valamiért működik a párosunk. Emlékszem, amikor elmagyarázta nekem, hogy azt akarja, hogy sokkal magasabban és agresszívebben játsszak. Ezért az edzéseken mindennap magasabban és agresszívebben játszottam.

„Nem-nem, feljebb” – mondta minden egyes nap.

„A pokolba, már majdnem a félpályánál vagyok. Hova menjek feljebb?” – gondoltam.

Tulajdonképpen zseniálisan csinálta, mert hagyta, hogy elmagyarázzam az érzéseimet, hogy egy kicsit kiszolgáltatottnak érzem magam amiatt, hogy ilyen agresszívan játszom. Tíz-húsz alkalommal mutatott példákat olyan csapatokra, amelyek úgy játszottak, ahogy ő akarta. Néha arra gondoltam:

„A francba, főnök, a régi Barcelonát nézzük. Biztos vagy benne, hogy ezt meg tudjuk csinálni?”

De végül sikerült egy olyan középutat találnunk, ahol nem gondolkodtam túl sokat. Az eredmények pedig magukért beszéltek.

Sosem felejtem el, hogy az első meccsemet: a Ligakupában a West Brom ellen védtem egy szerda esti mérkőzésen, és a szurkolóink a stadion sarkában teljes hangerővel szurkoltak. Azt gondoltam:

„Istenem, remélem, nem pfujolnak ki."

A mérkőzés első öt percében még alig értem a labdához. Még egy védésem sem volt. És mindannyian a nevemet skandálták. Libabőrös lettem. Volt egy pillanat, amikor felnéztem a tömegbe, hogy mindent magamba szívjak. Abban a pillanatban rájöttem: ezek az igazi szurkolók. Eljönnek a West Brom-meccsre szerda este. Igen, volt néhány idióta az interneten, akik baromságokat írtak. Kit érdekel? Az igazi szurkolók támogatnak.

Akkor éreztem magam otthon.

Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy jó úton járunk

Ez az első két idény Észak-Londonban összességében elképesztő volt. Nyilvánvaló, hogy az elmúlt szezonban nem értük el a végső célunkat, és ez még mindig fáj. De ha belegondolok, hogy mekkora lépest tettünk előre, nagyon büszke vagyok. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot a 2021–2022-es szezonból, amikor éppen csak lemaradtunk a legjobb négyről. Számomra az volt az a pillanat, amikor tudtam, jó úton járunk.

A buszon ültem Bukayo mellett a Newcastle elleni idegenbeli 2–0-s vereség után. Mindenki le volt törve, de az olyan fiatal akadémistákon, mint Bukayo és Emile (Smith Rowe) még nagyobb a nyomás. A meccs után az öltöző padlóján feküdtek. Amikor felszálltunk a buszra, Bukayo meg sem szólalt. Általában mindig van miről beszélgetnünk – még egy vereség után is. Halotti csend uralkodott. Annak ellenére, hogy mellettem ült, küldtem neki egy sms-t, megkérdeztem, hogy jól van-e, akar-e beszélgetni.

Öt percet beszélgettünk. Azt próbáltam elmagyarázni neki, hányszor éreztem úgy, hogy kudarcot vallottam ebben a játékban. És hogy büszke lehet arra, hogy a 8. helyről az 5. helyre vitte a csapatot – különösen azok után, hogy az Európa-bajnokság után mennyien bántották.

A legjobb, amit valaha elértem, a 18. hely volt.

Sokkal többet tanulsz a kudarcokból, mint azokból az időkből, amikor minden remekül megy. Az elmúlt idényben lemaradtunk a bajnoki címről, de a 8. helyről az 5. helyre, onnan pedig a 2. helyre jutottunk. Szeretem a kultúrát, amelyet a klubnál építünk. Nagyszerű időszak ez az Ágyúsoknak. Személyes szinten pedig köszönetet kell mondanom a csapattársaimnak, a menedzseremnek, az egész stábnak és a szurkolóknak, hogy támogattak az elmúlt szezonban.

Forrás: David Price/Arsenal FC/Getty Images

Attól tartok, itt kezd egy kicsit komolyra fordulni a dolog

Attól tartok, itt kezd egy kicsit komolyra fordulni a dolog.

Olyanok történnek az életünkben, amelyekről a nyilvánosságnak fogalma sincs. Az elmúlt év érzelmi hullámvasút volt számomra és a családom számára. Miután élre ugrottunk a Premier League-ben és részt vettem az első világbajnokságomon, kiderült, hogy a feleségemmel az első gyermekünket várjuk. Mikel a világbajnokság után adott nekem néhány nap plusz szabadságot, így elmentünk egy rövid nyaralásra. Ez volt életünk legboldogabb időszaka. És nem könnyű ezt elmondani, de úgy érzem, fontos, hogy az emberek tudják:

a hazaúton a feleségem elvetélt.

Még most sem tudom leírni a Londonba tartó, hatórás repülőúton érzett fájdalmat. Csak azt szeretném, ha az emberek tudnák, hogy nincsenek egyedül, ha ők maguk is ilyesmin mennek keresztül. Amikor visszatértünk, kevés embernek mondtam el, mi történt. Csak a családomnak, a csapattársaimnak és természetesen Mikelnek. Fantasztikusan állt mindenhez. Még a bajnoki címért folyó verseny közepén is, amikor olyan nagy nyomás nehezedett a klubra, megkérdezte tőlem, hogy szükségem van-e egy kis szabadságra, hogy mindent feldolgozzak. Mikel mindent megtett, hogy én és a családom jól legyünk.

Számomra ilyen egy menedzser.

Nem mindig értünk egyet. Néha nagyon hevesen vitatkozunk a futballról. De nagyon sokat törődik a játékosaival, és örökké tisztelni fogom őt azért, ahogyan a gyászunkat kezelte. Három nappal később a Spurs ellen játszottunk. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy eltereljem a gondolataimat.

A futball mindig is a menekülést jelentette számomra.

Mondtam Mikelnek, hogy játszani akarok. Nem is lehetett volna jobb este, 2–0-ra nyertünk, a szurkolóink teljesen megőrültek. Ha visszanézed a meccset, láthatod, hogy sugárzom az utolsó kirúgásnál. A kapu mögé mentem a vizespalackomért, de azt soha az életben nem gondoltam volna, hogy egy Tottenham-szurkoló hátba rúg. Az angol ligákban voltak pikáns tréfáim a szurkolókkal, neveztek már mindenfélének, de soha nem lépték át a határt.

Emlékszem, amikor visszatértem az öltözőbe, ünnepelni sem tudtam, mert ki kellett mennem tanúskodni.

Szinte sajnáltam azt a fickót, aki ezt tette, mert azt gondoltam magamban: ha ismerne, és tudná, hogy min megyek most keresztül, kizárt, hogy ezt tette volna. Ha egy nap összefutnánk, és a fociról beszélgetnénk, valószínűleg haverok lennénk.

Ez arról szól, hogy kiálljak a helyes dolgokért

Részben ezért akartam megírni ezt a cikket, hogy legelső alkalommal megosszam magam és a családom történetét. Különösen az utóbbi néhány évben annyi negatívumot és mérgező dolgot látni a futballban – akár a közösségi médiában, akár a pályán, úgy érzem, sokan elvesztették a perspektívájukat.

Miután közzéteszem ezt a levelet – bármennyire is szomorú ezt mondani –, tudom, hogy kapok majd üzenetet a feleségem és a testvérem miatt. Más játékosok más üzeneteket kapnak – különösen a fekete csapattársaim. Úgy tűnik, valamilyen okból a közösségi médiavállalatoknak nem érdekük, hogy ezt megállítsák. De nem a megállításról, nem a trollokról van szó. Tudom, hogy nem tudom elérni őket. Számomra egyszerűen arról szól, hogy kiálljak a helyes dolgokért.

Arról, hogy ki akarok lenni mint ember és mint apa.

Ezen a nyáron Georgina és én megkaptuk a legszebb ajándékot, amit csak kívánhattunk. Megtudtuk, hogy újra „terhesek vagyunk”. Egy kis Ágyús van születőben, és nagyon boldogok vagyunk. Amikor tudod, hogy apa leszel, akkor tényleg elgondolkodsz a jövődön, hogy milyen ember akarsz lenni.

Arról álmodom, hogy megnyerem a bajnokságot, és végigvonulok a trófeával Észak-Londonban. Világbajnokság. Bajnokok Ligája. Mindezek az álmok megvannak, de ezek mind futballálmok. Mint ember, van egy másik álmom. Azt akarom, hogy ez a játék, amelyet szeretek, mindenkinek biztonságos és barátságos hely legyen. Azt akarom, hogy a testvérem, Ollie – vagy bárki más, bármilyen szexuális, faji vagy vallási hovatartozású – anélkül jöjjön el a meccsekre, hogy félnie kellene a bántalmazástól.

És amikor egy trófeát emelünk a magasba az Emirates Stadionban, azt akarom, hogy a testvérem is ott legyen velem. Mit mondhatnának akkor a trollok? Semmit.

Szeretlek, tesó!

Aaron.

Kiemelt kép: Players' Tribune