Az egykarú karmester, aki aranybetűkkel írta a VfB Stuttgart történetét
Robert Schlienz a VfB Stuttgart történetének egyik legnagyobb alakja, és sokak szerint a legjobb futballista, aki valaha a sváb klub mezét viselte. A második világháborúban túlélte, hogy egy golyó szétroncsolta az állkapcsát, néhány évvel később pedig egy autóbalesetben elveszítette a bal alkarját. Ami másnak a pályafutás végét jelentette volna, az számára csak egy új kezdet volt: visszatért a pályára, bajnoki címekhez vezette a VfB Stuttgartot, és sérülése után még a német válogatottban is bemutatkozott.
Robert Schlienz 1924. február 3-án látta meg a napvilágot a weimari köztársaság viharos éveiben, Stuttgart-Zuffenhausenben. Zuffenhausen 1931-ben olvadt be hivatalosan Stuttgart városába, a huszadik század első felében a német autóipar és a helyi közösségi élet fontos központja volt. Az itteni munkásosztálybeli és kispolgári környezet mélyen meghatározta Schlienz személyiségfejlődését. A tehetsége már egészen fiatalon megmutatkozott, ifjúsági éveit 1930 és 1942 között a helyi FV Zuffenhausen csapatában töltötte. A klub kiváló utánpótlás-nevelő bázisnak bizonyult, és a fiatal Schlienz vezetésével a csapat kiemelkedő regionális sikereket ért el, ami hamar a régió legígéretesebb tehetségei közé emelte.
Karrierjének első országos figyelmet is felkeltő mérföldköve az 1942-es év volt. Ebben az évben az FV Zuffenhausen ifjúsági csapatával fölényesen nyerte meg a württembergi bajnokságot: 79 mérkőzésből 73 győzelmet arattak, elképesztő, 371:45-ös gólkülönbséggel. Nem akármilyen teljesítmény volt ez: a Stuttgart ifjúsági csapatát 6-1-re, a nagy rivális Stuttgarter Kickerst pedig 7-0-ra győzték le. Ekkor figyeltek fel rá Stuttgartban. A történelem azonban a legkegyetlenebb módon szólt közbe, megakasztva egy nagyon ígéretes pályafutást.
Trauma a keleti fronton
Amint elérte a megfelelő életkort, a II. világháború végső, kétségbeesett és legpusztítóbb szakaszában a Wehrmacht besorozta a fiatal sportolót, akit azonnal a keleti frontra vezényeltek. A szovjet csapatok elleni harc a háború egyik legvéresebb hadszíntere volt, ahol a túlélési esélyek minimálisak voltak. A háború borzalmai fizikai és lelki értelemben is mély nyomokat hagytak Schlienzen. A harcok során egy ellenséges lövedék eltalálta, amely szétzúzta az állkapcsát. A golyó nemcsak maradandó nyomokat, hanem funkcionális károsodást is okozott, a rágás és a beszéd is fájdalmas rehabilitációt igényelt. A sérülést követően sürgősségi orvosi ellátásban részesült a frontvonal mögötti kórházakban, majd leszerelték és hazaküldték Németországba.
Bár a túlélés önmagában is csodának számított, a szétroncsolt állkapcsa komoly nehézségek elé állította a felépülés során. A korabeli viszonyok között, az antibiotikumok hiánya és az ellátórendszer összeomlása mellett egy ilyen trauma könnyen véget vethett volna bármilyen fizikai megterheléssel járó sportolói karriernek. Ám Schlienz elképesztő szívóssága már ekkor megmutatkozott: nem sokkal később visszatért a pályára.
Irány a VfB Stuttgart
A háború végéhez közeledve, 1944-ben és 1945 elején a német futball teljesen a romokban hevert. Amikor Schlienz visszatért szülővárosába, azzal a szomorú valósággal szembesült, hogy nevelőegyesülete, az FV Zuffenhausen szinte teljesen megsemmisült. A háború öt kulcsfontosságú játékost ragadott el a csapattól – ők vagy elestek a harcmezőn, vagy hadifogságba estek –, ami miatt a klub képtelen volt kiállítani egy versenyképes felnőtt csapatot.
A háború végén egyre kevesebb játékos állt rendelkezésre, ezért a szövetség engedélyezte az úgynevezett vendégjátékosok szerepeltetését más klubokban, aminek a célja az volt, hogy a katonák és a klub nélkül maradt játékosok játékban maradhassanak. Így került a Stuttgart északi részének csapatában középcsatárként játszó Schlienz a VfB Stuttgart együtteséhez. Schlienz az 1944/45-ös szezonban néhány mérkőzést már a VfB színeiben játszott a Gauligában. A háború előtti utolsó meccset 1945. április 2-án a KSG Untertürkheim–Wangen ellen játszották; az állás 5:2 volt, amikor légiriadó miatt félbeszakadt. Alig három héttel később Stuttgartot elfoglalták a szövetséges csapatok.
1945 októberében az amerikai megszállási övezetben létrehozták a dél-német bajnokságot (Oberliga Süd), amely a futball fokozatos professzionalizálódásának egyik fontos lépése volt. Schlienz ekkor lett végleg a VfB Stuttgart játékosa hivatalosan, 320 márkás fizetésért.
Schlienz ekkoriban még klasszikus középcsatár poszton játszott, és szinte azonnal berobbant a ligába.
Játékstílusát a gólérzékenység, a robusztus fizikai felépítés és az ellenfél tizenhatosán belüli helyezkedési intelligencia jellemezte.
Az 1945–46-os, történelmi első, háború utáni szezonban elképesztő teljesítményt nyújtott: 30 mérkőzésen 46 találatot szerzett, amivel oroszlánrészt vállalt abban, hogy a Stuttgart megnyerte az első Oberliga Süd bajnoki címét.
Ebben a hároméves periódusban (1945-től 1948 nyaráig) Schlienz a német labdarúgás egyik legrettegettebb támadója volt. Pályafutása meredeken ívelt felfelé, a Stuttgart taktikája szinte kizárólag az ő befejezéseire épült, ő pedig lubickolt ebben a szerepkörben. Aztán, amikor épp karrierje csúcsán járt 24 éves korára, történt valami, amitől az egész élete a feje tetejére állt.
A végzetes nap: 1948. augusztus 14.
A tragédia, amely Robert Schlienz életét drasztikusan megváltoztatta, 1948. augusztus 14-én következett be. A VfB Stuttgart egy kupamérkőzésre utazott a Stuttgarttól mintegy hetven kilométerre fekvő Aalen városába. A kupameccsre a Frankfurt ellen mesterötössel hangoló Schlienz édesanyja súlyos beteg volt, ezért nem akart elutazni, de az asszony végül mégis rábeszélte, hogy tartson a csapattal. Mivel a futballista lekéste a csapattalálkozót, saját autóval indult útnak. Útközben azonban egy jobbkanyarban a kocsi felborult, az ablakon kilógatott bal karja pedig az út és a kasztni közé szorult. A szövetroncsolódás és a vérveszteség mértéke azonnali, életmentő beavatkozást tett szükségessé.
Az orvosoknak nem maradt más választásuk: amputálni kellett a bal alkarját.
A hír megrázta a német sportvilágot. A korabeli sajtó azonnal temetni kezdte a 24 éves játékos pályafutását – de maga a játékos is teljesen összetört és beletörődött abba, hogy soha többé nem léphet majd pályára ugyanazon a szinten.
Georg Wurzer zseniális húzása
Bár mindenki lemondott róla, Georg Wurzer, a csapat vezetőedzője nem. A pszichológiát végzett Wurzer az akkori német futball egyik taktikai zászlóshajója volt, Schlienzt pedig saját fiaként szerette, így nem akart róla lemondani. Gyakran meglátogatta a kórházban, és talán ő volt az egyetlen, aki képtelen volt elfogadni az orvosok álláspontját, miszerint Schlienz soha többé nem futballozhat. Meggyőződése volt, hogy Schlienz kivételes játékintelligenciája, szorgalma és rúgótechnikája elegendő ahhoz, hogy kompenzálja az amputáció okozta fizikai hátrányokat.
Ugyanakkor Wurzer tisztában volt azzal is, hogy a középcsatár poszt, ahol folyamatosan az ellenfél védőivel kell birkózni, rengeteg párharccal és fejpárbajjal nem megoldható és túlságosan sérülésveszélyes is lenne Schlienz számára. Viszont volt egy ötlete. Mi lenne, ha nem csatárként, hanem összekötőként játszana? Ebben a pozícióban a kapuval szemben, a pálya középső zónájában kapta volna a labdát, több ideje és tere lett volna átvenni, megfordulni és passzolni. Kevesebb fizikai párharcban kellett volna részt vennie, sokkal nagyobb hangsúly lett volna a játékszervezésen, a taktikai és technikai készségeken. Pontosan azokban, amelyekben Schlienz kiemelkedő volt.
Bár Schlienz kételkedett abban, hogy valaha visszatérhet a pályára, Wurzer végül meggyőzte: a csapatnak szüksége van rá.
Wurzerrel megszállottan kezdtek el dolgozni a visszatérésen. Nem volt egyszerű dolguk, hiszen a karok alapvető fontosságúak a futás közbeni koordinációhoz, az egyensúlyozáshoz, az irányváltásokhoz, a felugrásoknál a lendületvételhez, valamint a labda fedezéséhez és az ellenféllel való fizikai kontaktok során is. A hiányzó alkar tehát teljesen felborította a test egyensúlyát, ezért a mozgásmintákat gyakorlatilag teljesen újra kellett tanulnia. A játék közbeni eséseknél pedig különösen figyelnie kellett arra, hogy ne a karcsonkra essen.
Újra a pályán
1948. december 5-én, alig négy hónappal a baleset után a VfB Stuttgart a bajnokság 12. fordulójában az ősi rivális Bayern Münchent fogadta. Amikor a közönség meglátta a pályára lépő, egykarú Robert Schlienzt, a stadionban először döbbent csend honolt, majd hatalmas ováció tört ki. A mérkőzésen Schlienz bebizonyította, hogy Wurzer taktikája tökéletesen működik. A Stuttgart Karl Barufka korai góljával megszerezte a vezetést, majd bár a Bayern München Rudolf Scholz révén egyenlített, végül a VfB John Herberger büntetőjével 2-1-es győzelmet aratott.
Schlienz teljesítménye a középpályán lenyűgöző volt; új pozíciójában is képes volt diktálni a játék ritmusát, pontos passzokkal kiszolgálni a támadókat, és bizonyította, hogy maradandó sérülése ellenére is kiemelkedő teljesítményre képes.
Di Stéfano elismerése
A következő több mint egy évtizedben Schlienz nemcsak alapembere lett a Stuttgartnak, hanem csapatkapitánya is. Kulcsszerepet játszott abban, hogy a klub megnyerte az 1950-es és 1952-es német bajnokságot, 1953-ban döntőt játszott, valamint 1954-ben és 1958-ban megnyerte a Német Kupát. Ezzel a VfB az 1950-es évek egyik legsikeresebb német klubjává vált. Az 1958-as kupagyőzelem után a banketten Schlienz jellegzetes gesztussal hívta fel magára a figyelmet: pezsgővel töltötte meg a serleget, majd elsőként a vesztes Fortuna Düsseldorf játékosaihoz vitte körbe, jelezve, hogy a győzelem pillanatában is tiszteli az ellenfelet.
Az ismert stuttgarti sportújságíró, Hans Blickensdörfer így fogalmazta meg jelentőségét:
„A VfB-nek soha nem volt még egy ilyen kisugárzású kapitánya. Soha többé nem lesz még egy Robert Schlienzünk. De mindannyian tanulhatunk tőle.”
A Stuttgart színeiben továbbra is kiemelkedően gólerős volt, és az 1950-es évek során az Oberliga egyik meghatározó játékosa maradt. A klub történetének egyik legfontosabb mérkőzésén, az 1952-es német bajnoki döntőben kulcsszerepet játszott a Stuttgart győzelmében az 1. FC Saarbrücken ellen, amikor a 18. percben kiegyenlített. A mérkőzés végül 3–2-es stuttgarti sikerrel zárult, és ezzel a VfB történetének második német bajnoki címét ünnepelhette.
„A meccs legjobb játékosa az egykarú volt. Amit tőle láttam, az számomra eddig elképzelhetetlen volt” – mondta Alfredo Di Stéfano egy VfB Stuttgart elleni barátságos mérkőzés után.
Teljesítményére a német válogatottnál is felfigyeltek: 1955 és 1956 között három alkalommal a Nationalelfben is pályára lépett. Sőt, a Szabad Föld 1956. májusában egy nyugatnémet sportszerkesztőségek körében végzett felmérésre hivatkozva azt is megjegyezte, hogy a Stuttgart félkarú játékosa a népszerűségi listák élére került, és megelőzte többek között a kor legnagyobb német futballcsillagait, Fritz Waltert és Helmut Rahnt is.
Végül 399 stuttgarti tétmeccsén összesen 102 gólt szerzett, a német élvonalban pedig 99-szer talált be. Sérülését követően is gólerős maradt, az 1949/50-es idényben 9, az 1950/51-es szezonban pedig 12 góllal segítette csapatát – még úgy is, hogy ezúttal már nem a gólszerzés volt a fő feladata. Igazi harcos és vezéregyéniség volt, akinek az élettörténete és a hozzáállása nap mint nap inspirálta a csapattársait.
Bár csak három évet játszottak együtt, senki sem állt olyan közel hozzá a csapattársak közül, mint Lothar Weise. Ő volt az, aki zuhanyzás után mindig felcsatolta neki a műkarját, és az öltözködésnél is rendszeresen segített neki.
„A pályán egy igazi rohadék volt, de a meccs után a legjobb barátom. Ha nem hajtottál eléggé a pályán, akkor odarohant és jól seggbe rúgott” – emlékezett vissza egy 2007-es interjúban.
Weise egy személyes történetet is felidézett, amely jól mutatja Schlienz tekintélyét és nyers humorát:
„Az első karácsonyi ünnepségemen a régi klubházban ültünk a feleségeinkkel. Robert mellettem ült, és egyszer csak a jobb kezével belecsípett a combomba. Majdnem sírtam a fájdalomtól. Aztán elengedett, és azt mondta: ‘na, fiam, mivel nem kiabáltál, mostantól tegezhetsz.’ Ezt soha nem felejtem el.”
1959-ben Schlienz teljesen váratlanul befejezte pályafutását. Egy csehszlovák csapat elleni mérkőzés után hiába vártak rá, Wurzer edző bement az öltözőbe, és ezt mondta a meglepett játékosoknak:
„Ne várjatok rá. Robert Schlienz többé nem fog velünk játszani.”
Azóta sem derült ki, miért vonult vissza. Nem kapott búcsúmérkőzést, nem köszönt el a csapattól, egyszerűen csak nem játszott többé. Weise szerint az okokról Wurzer edző csak annyit mondott, hogy fiatalítani kell a csapatot. Többször találkoztak utána Schlienz-cel, de soha senki nem mert erről beszélni vele.
Bár 1969-ben rövid ideig a VfB Stuttgart igazgatóságának tagja volt, ezt leszámítva sohasem tért vissza a futballhoz sem edzőként, sem sportvezetőként. Visszavonulása után folytatta játékospályafutása közben felépített vállalkozását: egy stuttgarti sportboltot vezetett, ahol főként sílécek élezésével és javításával foglalkozott. Ez volt a specialitása, egy karral is mesterien csinálta.
1995. június 18-án, 71 éves korában, szívrohamban hunyt el. A klub nem sokkal később méltó módon tisztelgett előtte: a VfB Stuttgart amatőrcsapatának stadionját Robert-Schlienz-Stadionnak nevezték el. De a VfB szurkolói is a szívükbe zárták: több mint fél évszázaddal pályafutása után beválasztották az évszázad csapatába.
Borítókép: transfermerkez.com
Szerző
