Az egyszer már leírt középpályás újra klasszis módjára futballozik – Ross Barkley története

Üstökösként robbant be az angol élvonalba 17 évesen, mint a szigetország egyik legkülönlegesebb tehetsége. Az új Gascoigne, hitték sokan. „Az egyik legnagyobb játékossá válhat, akit ebben az országban valaha futballozni láttunk” – mondta róla akkor az Arsenal védője, Martin Keown, hozzátéve, sokat elárul képességeiről, hogy a tapasztalt Mikel Artetát szorította ki az Evertonból. Legalábbis a 2011–2012-es idény szezonnyitóján, amikor a játéka láttán ámult Anglia, és Barkley lábai előtt hevert a világ.

Technikás futballja, látványos ritmusváltásai, rúgótechnikája, a már akkor megmutatkozó fizikai ereje lenyűgözte a játékostársakat, illetve a Premier League-ért rajongókat, a szezonban aztán mégis csak epizódszerepet kapott, és a tartalékcsapatban játszva kezdte el bontogatni a szárnyait. 

A Goodison Parkban persze jól tudták, szupertehetség pallérozódik az akadémián, valamiféle Rooney-utód. Ehhez képest…

No de az első alapemberként végigjátszott idényében, a 2013–2014-es évadban még hat góllal és két gólpasszal üzente meg, belépve a második ikszbe nem lacafacázik tovább, ő bizony a legmagasabb szinten is bizonyít. A 2015–2016-os szezonban nyolc góllal és nyolc gólpasszal, az azt követő idényben öt góllal és kilenc gólpasszal fényesítette tovább a renoméját, hogy aztán 2018 januárjában egy másik kék klub, a Chelsea szerezze meg 15 millió fontért. A liverpooli drukkerek legnagyobb bánatára.

„Ha hazatértem a Mersey partjára, válogatott szitkokat vágtak a fejemhez. Az emberek az autójuk ablakából kiabálták ki, hogy »pénzsóvár«, »áruló patkány«

– idézte fel egykori kellemetlen tapasztalatait a The Timesban tavaly év végén. –

Az édesanyám maradt Liverpoolban, ő nehezebb helyzetben volt. Bárhova is ment, az emberek azt kérdezték, miért döntött úgy a fiad, hogy eligazol? Úgyhogy igyekezett inkognitóban közlekedni a városban, de egy-két év elteltével nem ez volt már a téma. Ma már mindenki túl van a fél évtizede történteken. Sőt, amikor épp szabadon igazolható voltam, a szurkolók azt akarták, térjek haza.”

Meglehet, jót tett volna neki, a Stamford Bridge-en mindenesetre csak szenvedett. Három és fél szezonjában – egyet ugyanis az Aston Villában töltött kölcsönben – mindössze 29 bajnokin kezdett, képtelen volt alapemberré válni, vagy legalább nyomokban megidézni azt a teljesítményt, amellyel elkápráztatta az Everton híveit. Hogy a túl erős konkurencia, az állandó győzelmi kényszer hatott-e rá negatívan, nem tudni, ő maga a kevesebb játékidőben találta meg az okokat, bevallva, brutális versenyhelyzetben találta magát a Stamford Bridge-en. A birminghami vendégjáték épp az újbóli formába lendülést lett volna hivatva szolgálni, hogy minél több játékperc szoruljon a lábába, de az első két remek fellépése után – bemutatkozás gyanánt betalált a Liverpool ellen 7–2-re megnyert bajnokin, majd győztes góllal jelentkezett a Leicester ellen –, egyre kevésbé ragadtatta el játékával a publikumot, idővel pedig a kezdőből is kikerült.

„Alapesetben azt gondolnánk, ha valaki a Chelsea-ből elmegy kölcsönbe a Villába, ott vezér lesz, és megerősödve tér vissza, sajnos Ross-szal nem ez történt, úgyhogy van mit pótolni”

– vetített előre baljós jövőt Thomas Tuchel, s nem is tudta őt Barkley meggyőzni. Újbóli kölcsönadását nehezítette a heti 120 ezer fontos fizetése (55 millió forint), nem is sikerült csapatot találni neki.

A Londonban feleslegessé váló középpályás 2022-ben, a következő nyáron Nizzába szerződött, de a feltétlen bizalom hiányában produkciója ugyancsak hagyott maga után kívánnivalót. A PL-újonc lutoni kiscsapatban viszont ismét tudásához méltón futballozik. Mintha csak hazatalált volna.

„Az edzőm megadta az esélyt, hogy minden korábbi frusztrációmtól megszabaduljak, és újra élvezzem a játékot. Én pedig meccsről meccsre egyre inkább rátaláltam a ritmusra. Így, hogy folyamatosan játszom, az önbizalmam is visszatért, ismét boldog vagyok. Szóval a javulásomban nagyon nagy Rob Edwards szerepe. Hosszan beszélgettünk a nyáron azelőtt, hogy aláírtam volna a szerződésem, elmondta, milyen szerepet szán nekem, mit vár el tőlem, hogy mit tudnék szerinte adni a csapatnak, s mindvégig dicsérte a klubot. Mélyebben játszom, de szerepeltem már ezen a poszton fiatal koromban. Az évek alatt megtanultam fegyelmezettebben futballozni, de azt is, hogyan érezhetem magam szabadnak a pályán. Mélyebbről indulva több helyem van vezetni a labdát, megindulni, én pedig nagyon jól érzem magam ebben a szerepben. Ahhoz, hogy egyenletesen jól teljesíts, folyamatosan a pályán kell lenned.”

Lutonban márpedig alapember, folyamatosan kapja a meccsterhelést, ami érezhetőn jótékonyan hat rá. Nincs mese, a védekező középpályás posztján, amit tehát nagyon régen játszott utoljára, tanárian futballozik, az olyan nagycsapatok ellen is briliánsan teljesített, mint az Arsenal vagy a Manchester City.

„A City ellen olyan dolgokat művelt, mint amiket tizenhat, tizenhét éves korában

– nyilatkozta a The Athleticnek az Everton korábbi akadémiai edzője, Ray Hall. –

Azóta nem láttam őt így játszani. Élvezi a futballt, nagyjából úgy, mint tizenhat éves korában, amikor utoljára nyomás nélkül játszhatott. Talán Maradona-cselnek hívják, ahogy a címvédő City ellen decemberben lefordult, és két embert is maga mögött hagyott.”

Az akció vége amúgy egy Adebayo-gól lett, de a City így is fordított. Abban viszont, hogy a Luton egyértelműen pariban volt hazai pályán a Liverpoollal, az Arsenallal és a City-vel (azaz a három aranyesélyessel), a Klopp-csapattal szemben pedig egy pontot be is zsákolt, oroszlánrészt vállalt a kiscsapat ragyogó hatosa. Pedig egészen más felfogást követel meg ez a poszt, mint a nyolcasé – minthogy a mai futball igen flexibilis, a Luton 5–2–3-as játékrendszere meg amúgy is megköveteli azt, hogy egy-egy meccsen belül sokszor a nyolcas szerepkörét is betöltse Barkley –, mégis úgy játssza, mintha egész életében annak készült volna.

De éppen a mélyebb szerepkör miatt sokkal többet passzol előre, mint korábban – Lutonban az átadásainak a harmada előrehalad, első chelsea-s szezonjában csak a 17 százalékáról volt ez elmondható. Az újonccsapatban ő passzolja be a legtöbb labdát a támadóharmadba (84-et eddig), és a hosszú labdái 62 százaléka is hajszálpontos. Mindent egybevetve 82 százalékos pontossággal passzol.

De annál is lenyűgözőbb, ahogy képes levenni egy-két embert, veszélyesen megindulni, ezzel szabad területeket nyitni, valamint hogy nyomás alatt is csak ritkán veszíti el a labdát, rendre jól dönt, kiváló érzékkel dobja támadásba a csapattársait. 

Ez az új Ross Barkley.

„Úgy érzem, ismét játszom olyan jól, hogy a válogatottban is számításba vegyenek”

– mondta az év végén, s az elsőre merész kijelentés korántsem alaptalan. Ha van ugyanis poszt, amelyiken Gareth Southgate és a háromoroszlános tizenegy csehül áll, az a belső középpályásé. Declan Rice helye fix, ahogyan a csatár mögött Jude Bellinghamé is. Még egy nyolcas azonban elkélne, vagy hatos, ha duplán szerepelteti azokat a szövetségi kapitány, és bizony Barkley-nál jobban azt jelenleg csak Rice játssza az angolok közül. Kalvin Phillips nagy reményekkel igazolt a West Hambe, megmenteni szándékozva az idényét és a válogatottbeli tagságát, de nem is nagyon kezdett Londonban, ha mégis (mint legutóbb a Nottingham ellen), bődületeseket hibázik, a Forest otthonában történetesen a kiállítást sem úszta meg. Jordan Henderson úgy fest, bejátszotta magát az Ajaxba, de 34 lesz a torna idején, és azért az Eredivisiében edződni nem ugyanaz, mint a Premier League-ben. Conor Gallagher már inkább lehet konkurens, minthogy alapember a Chelsea-ben. Mason Mount ugye kiesett, James Ward-Prowse-t annyira nem csípi a kapitány, James Maddison és Eberechi Eze pedig sokkal támadóbb szellemű (Southgate meg annál óvatosabb), úgyhogy ha nem is feltétlenül a kezdőbe, de az Eb-keretbe jó eséllyel pályázik a másodvirágzását élő középpályás. 

Öt éve nem járt amúgy a válogatott közelében, noha tizenkilenc volt, amikor bemutatkozhatott a nemzeti együttesben, 32-szer pedig magára ölthette már annak mezét. Az utánpótlás-válogatottakat ugyancsak végigjárta, pechjére egy nagyon súlyos sérülést is akkor szenvedett el. Hogy aztán mennnyire hatott negatívan a későbbi pályafutására az az egy év, amit 16 évesen ki kellett hagynia a lábtörése miatt, nem tudni, addig mindenesetre még inkább ajnározták. A már említett Ray Hall idézte fel Barkley fiatalkori énjét, ahogy az U11-ben az ország legjobbjai közt számon tartott Wolves lurkóit tartotta féken középhátvédként, nem sokkal azt követően, hogy leigazolta az Everton. Hall saját bevallása szerint sosem tudta eldönteni, jobb vagy bal lábas-e Barkley, mert annyira jól használta mindkettőt, sőt a tizenegyeseket is hol az egyikkel, hol a másikkal lőtte serdülő korában.

„Később azt éreztem a játékán, hogy jó területekbe mozog be, de az utolsó passzai nem elég jók, pontosak, hatékonyak. Most viszont, mélyebben játszva, ahonnan az egész pályát belátja, sokkal inkább ragyog.”

Meglehet, a Lutonban találták meg az igazi posztját? Alighanem igen. És könnyen előfordulhat, hogy ez Eb-kerettagságot ér majd neki.

Kiemelt fotó: Getty Images