Az éjjel miattunk ért véget? – elvárások és médiazaj a magyar válogatott szereplése kapcsán

„Mert lehet ez volt a probléma alapból az egész sztorival, hogy nem reálisan gondolkoztunk és túl nagy elvárásokat támasztottunk magunk felé. Mindig is próbáltam a csapatot lecsillapítani, mindenkit beburkolni, hogy magyarok vagyunk, nagyon jó 14 mérkőzés van a hátunk mögött, de azért gondoljuk végig, hogy egy Svájccal vagy egy németekkel játszunk, a skótokkal pedig még nem, de fogunk, ám az is egy jó csapat”

– fogalmazott láthatóan feldúltan Szoboszlai Dominik a Németország elleni mérkőzést követően. Azon túl, hogy sokszor, sok helyen kifejtettem már, hogy nem vagyok feltétlen híve a mérkőzést követő interjúknak, amikor a még fizikálisan és mentálisan is fáradt sportolókból igyekszünk kihúzni néhány olyan mondatot, amit utána kontextustól megfosztva lehet emlegetni, azt gondolom, nagyon fontos foglalkozni Szoboszlai véleményével. A magyar csapatkapitány ugyanis minden bizonnyal jó helyen kapiskál, ugyanakkor jótékonyan szemet huny néhány saját nyilatkozata felett.

Ki támadta azt a burkot?

Bizonyos fokig tekinthetők függetlennek az elvárások attól, ahogyan maguk a szereplők nyilatkoznak. A média olyan, amilyen (erről majd később), ráadásul az egész mögött van egy olyan korszellem és médiapiac, ami bizonyíthatóan honorálja a pozitív vagy negatív irányba kilengő szélsőséges véleményeket. Ennek ellenére érdemes megnézni, hogy mit nyilatkoztak maguk a szereplők, ugyanis ha nem is tudják teljesen befolyásolni a médiát, saját mondataikkal cizellálhatják a közbeszédet.

Kezdjünk rögtön Csányi Sándor nyilatkozatával.

„Minimális célként azt kell kitűzni, hogy továbbjussunk a csoportból, aztán meglátjuk a továbbiakat”

– jegyezte meg a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) elnöke még tavaly decemberben, miután kiderült, kik lesznek a mieink ellenfelei a németországi tornán.

Csányi nyilatkozata azért is tanulságos, mert a magyar közbeszédben rendre összecsúszik az elvárás és a cél szavak használata, mintha ezek egymás szinonimái lennének, pedig az én értelmezésemben nagyon mást jelentenek. A célokról azt gondolom, hogy az élsportot lehetetlen enélkül űzni. Profi sportolók nem mehetnek ki úgy egy versenyre, hogy „élvezzük ki minden percét, mosolyogjunk, játsszunk jól, ne kapjunk sok gólt”. Ha tehát a magyar válogatottnak az volt a célja, hogy továbbjusson, az teljesen rendben van, főként annak tudatában, hogy a csapat milyen bravúrokra volt képes az elmúlt években.

A minimális cél kifejezés viszont inkább az elvárás kategória felé mozdult el, pedig egy olyan csoportban, ahol van kettő, minden objektív mutatóban a mieinknél előrébb tartó válogatott, egyszerűen nem lehet elvárásként megfogalmazni a továbbjutást – még akkor sem, ha a legjobb harmadikok is ott lehetnek a 16 között, hiszen látjuk, ez mekkora lutri; rengeteg az adott csapattól teljesen független tényező. A közvéleményt viszont mintha valóban arra készítették volna fel, hogy itt mindenki jogosan várja a sikert.

Marco Rossi ezzel szemben nyilatkozatai többségében igyekezett a földön maradni. Többször kiemelte, hogy a keret nagyon vékony, néhány játékos jó formája szinte eldönti, mit várhatunk a csapattól, és Rossi azt is többször jelezte: pontosan tudja, milyen törékeny a siker, mindig néhány rossz mérkőzésre van a kirúgástól (emlékezzünk meg arról is, hogy bár a domináns narratíva szeret erről megfeledkezni, annak idején az Albánia elleni oda-vissza vereség után ingott az a bizonyos pad az olasz szakvezető alatt).

És akkor visszatérhetünk a válogatott kapitányának mondataira. Szoboszlai nyilatkozata után gyakran került elő az a bizonyos novemberi pillanat, amikor a Liverpool középpályása a szurkolók gyűrűjében elmondta emlékezetes mondatait:

„A csapat nevében egyet megígérhetek: ez csak a kezdet, jövő nyáron olyat csinálunk, ami felejthetetlen lesz!”

Megint csak fontos kiemelni, hogy nem az a cél, hogy ízekre szedjünk egy fiatal, önbizalommal teli, ihletett pillanatban nagyotmondó sportolót, ugyanakkor azt gondolom, ez Szoboszlai számára is jó tanulópénz lesz azzal kapcsolatban, hogy a kimondott szavaknak bizony súlyuk van, és egy-egy félresikerült nyilatkozatot akkor hónapokkal később is a szemére vethetnek. Ugyanakkor itt meg kell jegyeznem, hogy némileg magammal is vitában állok, hiszen más esetekben pedig pont a nagyon kimódolt sportkommunikációt szoktuk kritikával illetni, de az biztos, hogy tudatosnak kell lenni ezzel kapcsolatban is.

Ki szól helyettünk?

A magyar szereplés visszhangja kapcsán ezzel együtt lehetetlen megkerülni a média felelősségét, ám egyáltalán nem szerencsés, ha itt egyes szereplőkre, akár médiumokra mutogatunk. Azt gondolom, a válogatott szereplése arra kínál remek lehetőséget, hogy elgondolkodjunk az újságírói szerepfelfogásokon. Mennyire lehet szurkolóvá avanzsálni egy-egy válogatott szereplés kapcsán, mindig hangosan kell megfogalmazni a kételyeket? Könnyen legyinthetünk erre a kérdésre, bármi is a véleményünk, de egyáltalán nem olyan lényegtelen a dilemma, mint sokan gondolják. Elég csak megnézni például azt a vitát, ami az angol sajtóban zajlik. Harry Kane például így fogalmazott nemrég:

„Nem szeretnék tiszteletlen lenni egyetlen korábbi angol válogatott játékossal sem, tudom, hogy őszintének kell lenniük, és elmondani, amit gondolnak, de óriási a felelősségük. Az emberek figyelnek rájuk, adnak a véleményükre. Régóta nem nyertünk semmit, ebben pedig ezeknek a játékosoknak is volt szerepük, tudják, milyen nehéz jó teljesítményt nyújtani a nagy tornákon. Meg akarjuk nyerni az Eb-t, és tudom, hogy az angol sajtó is ezt szeretné. De sokkal könnyebb, ha segítenek és építik a játékosok önbizalmát.”

Kane tehát mintha pont azt várná el az angol média egyes szereplőitől, amit sokan – és nem leszek álszent, én is – pikírten szoktak megjegyezni a magyar médiával kapcsolatban. Ettől függetlenül ebben az esetben jogosan róható fel a véleményformálóknak, hogy nem emelték fel a hangjukat olyan esetekben, amelyekben más együttesek kapcsán már hangosan szóltak volna. Mert az is tény, hogy mértékadó, újhullámos szellemmel rendelkező médiaműhelyekből is sorra jöttek az olyan előzetesek, amelyek azt állították, a magyar csapat a torna egyik sötét lova lehet, ráadásul olyan játékstílussal, ami egész Európában nagy visszhangot válthat ki. Persze elemzések esetében sosem szabad elkövetni azt a hibát, hogy csak a végeredményből következtetünk, ám ezek a várakozások sok esetben már előzetesen is irreálisnak tűntek.

A médiában megjelenő vélemények kapcsán megint csak azt érzem, hogy nem pontosan sikerült kijelölni a viszonyítási pontokat, s az érvelésekbe sokszor hatalmas logikai bukfencek kerültek. Az egyik legjellemzőbb ezek közül a múltra való hivatkozás, annak a folyamatos felemlegetése, hogy a magyar válogatott évtizedeken keresztül jóval mélyebben volt, mint most, így tulajdonképpen minden csak ajándék. Érzelmileg érthető ez az érv, de valljuk be, messze áll a profizmustól. Rossival hat éve dolgozik a csapat, ha Dárdai Pál megjelenésétől számítjuk az új korszakot a magyar futballban, már egy évtizedről beszélünk. Valószínűleg a folyamatban résztvevő, a fejlődés lehetőségét kereső szereplők lennének a legmérgesebbek, ha még mindig a múltra kellene hivatkozni.

Egyetértek Kele János szavaival, aki szerint nem elsősorban a csapat szereplése okozza a kognitív disszonanciát, hanem a korábbi hangulat elillanása:

„Nem is a valóság tehát az, ami most csalódást keltő, és végképpen nem az eredmény kiábrándító, hanem az ébredés. Az ébredés, amelyet a tapintatosságunk, a cinkos félrenézéseink tettek kényelmetlenül koraivá. Az, hogy újságírók helyett szurkolókká vedlettünk, és hogy elhittük – elhitettük – miszerint a csoda állandósítható, a valóság pedig módszeresen meghajlítható.”

Szoboszlainak minden bizonnyal igaza van abban, hogy túlzók voltak a csapattal szembeni elvárások. Ám észre kell vennünk azt is, hogy a közeg nagyon kevés szereplője tett azért, hogy ez ne így legyen.

Ez is a következő időszakban levonandó tanulságok egyike.

Kiemelt kép: Meng Dingbo / Xinhua / Alamy Live News