„Az élet a második esélyekről szól” – 30 for 30: The Spy Who Signed Me

A női kosárlabda versenyrendszere egészen más, mint amit a férfiaknál látunk. Míg az NBA októbertől júniusig szórakoztatja a szurkolókat, a WNBA csak a nyári hónapokban zajlik, így a játékosok év közben gyakran európai ligákban játszanak. Az amerikai női bajnokság az 1990-es évek legvégén indult, ám már a 2000-es évek elején jártunk, amikor a sorozat elkezdte elnyerni a mai formáját, akkor kezdek megszilárdulni ezek a viszonyok is.

Ebben óriási szerepe volt két meghatározó klasszisnak. Diana Taurasi és Sue Bird a WNBA kezdeti érájának legjobb játékosai voltak, akik minden értelemben úttörőnek számítottak, még akkor is, ha ezt saját koruk nem minden téren ismerte fel. A Phoenix Mercury máig aktív klasszisa a podcast megszólalói szerint minden idők egyik legjobb női kosárlabdázója, s ezt eredményei is tökéletesen alátámasztják: háromszor nyerte meg a WNBA-t, kétszer lett a döntő MVP-je, és az athéni olimpia óta minden ötkarikás játékokon aranyérmet nyert. És persze európai eredményei is kiemelkedőek, hat Euroliga-siker fűződik a nevéhez, három-három alkalommal nyert a Szpartak Moszkva és a Jekatyerinburg vezéregyéniségeként. Mindkét csapat fontos szerepet játszik az előttünk álló történetben.

Ahogy a korábban említett Sue Bird is, aki Taurasival ellentétben 2022 óta már nem aktív, de a női kosárlabdára gyakorolt hatása kétségbevonhatatlan. Bird amerikai csapattársával egyetemben tagja volt a 2007 és 2010 között legyőzhetetlen Szpartak Moszkvának, és ugyancsak úttörőnek számított az amerikai klasszisok Európába szerződésében.

A sztárok úgy érkeztek meg a 2000-es évek elején Oroszországba, hogy szinte semmit nem tudtak az európai, azon belül is az orosz viszonyokról. Egy dolgot láttak, hogy olyan körülmények között készülhetnek és játszhatnak, amelyek az Egyesült Államokban szinte elképzelhetetlenek voltak akkoriban. 

Míg a WNBA-csapatok gyakran átszállásokkal, a legolcsóbb gépeken utaztak, az orosz klubok a legszebb luxushotelekben szálltak meg, a játékosok olyan fizetést kaptak, amellyel megalapozhatták későbbi életüket. És bár gyakran ráncoljuk a szemöldökünket, ha egy sportoló egy anyagilag kedvező ajánlatot választ egy szakmailag kecsegtetővel szemben, ez a podcast képes érzékeltetni „a másik oldalt”, hogy mi játszódik le ilyenkor a játékosok fejében. A helyzet sokszor sokkal összetettebb, mint gondolnánk, nem lehet számonkérni azért a sportolókat, mert gondolnak a jövőjükre, főleg, ha egyébként a sportáguk általánosságban nem dúskál az anyagi javakban.

Más kérdés, hogy honnan jön az a bizonyos pénz, és ez lesz ennek a podcastnek a fő kérdése. Egy régi, kommunista időkből megmaradt iroda, egy használt szék, rajta egy ember, aki a később emblematikussá váló fehér ingét viseli – a két amerikai sztár így jellemezte a Sabtaj von Kalmanoviccsal történt első találkozásukat. Az orosz üzletember megnyerő világfiként csavart az ujja köré mindenkit, köztük a játékosokat is. A sportolók annyit láttak az építési vállalkozóként milliárdossá váló Kalmanovicsból, hogy gyakorlatilag bármit el tud intézni. A két amerikai sztár a megérkezésükkor villát kapott, de felidéztek egy olyan esetet is, amikor egy menetrend szerinti gép indulási idejét változtatta meg Kalmanovics csak azért, mert a játékosoknak úgy kényelmesebb volt.

Tulajdonosként, szponzorként Kalmanovics tökéletes munkát végzett, a játékosok így bele sem gondoltak abba, hogy ennek a világnak milyen ára van. 

Az orosz üzletemberről sok közvetlen munkatársa, így edzői, játékosai sem tudták, hogy még a kommunista rendszerben KGB-ügynök volt, akiről azt írták, „hozzá képest James Bond naiv kisfiú.“ Taurasi és Bird idővel szembesült a tulajdonos múltjával, ám mint kiemelték, az élet valahol a második esélyekről szól, így kitartottak a csapat mellett.

Majd ezt tették akkor is, amikor már nem lehetett tovább elodázni a szembesülést. Kalmanovicsot ugyanis 2009-ben a nyílt utcán lőtték nagyon. Diana Taurasi saját elmondása szerint először nem is igazán értette, mi történt, csak akkor tudatosult benne a Szpartak tulajdonosának halála, amikor a sajtóban találkozott a jellegzetes fehér inggel, amelyet vér áztatott a fotókon.

Természetesen ezt követően veszélybe került a csapat jövője is, ám a játékosok példátlan szolidaritásról tettek tanúbizonyságot. Amikor Anna Arhipova, Kalmanovics harmadik felesége (egykori kiváló kosárlabdázó) közölte a csapattal, hogy a tragédia után nem biztosított a klub anyagi helyzete, a legnagyobb sztárok egy emberként mondták azt, hogy a fizetésük hiányában is befejezik az idényt. A folytatást pedig tudjuk: a Szpartak éveken keresztül legyőzhetetlennek bizonyult, a kosárlabdázók pedig arról számoltak be, hogy bár addig is remek csapatot alkottak, az érzelmi töltet is megérkezett, amellyel még inkább a mezőny fölé nőttek.

A podcast kapcsán pedig olyan kérdésekről gondolkodhatunk el, mint hogy milyen felelőssége van egy sportolónak, érezhetünk-e empátiát egy olyan ember iránt, aki nyakig merült az alvilágban, s hogy mikor jön el az a pont, amikor távozni kell. A The Spy Who Signed Me szerint ezekre a kérdésekre egyértelmű válaszokat sosem kaphatunk. 

Az adás itt érhető el. 

Kiemelt fotó: Getty Images