„Az első két hónapban elképesztő terhelést kaptam, de aztán élveztem, hogy a kilencvenedik percben is hetven métert tudok sprintelni” – interjú a debreceni Szűcs Tamással

– Te futod a legtöbbet a DVSC-ben, sprintből is te vágsz ki a legtöbbet, a legtöbb magas intenzitású futás is a tiéd. Mit gondolsz, akkor is te vagy ezekben az első, ha kimarad az életedből a koppenhágai két év?

– Biztos, hogy nem. Kellett hozzá Dánia. Egészen más játékos voltam, amikor eligazoltam Koppenhágába. A Honvédban mindig tízest játszottam, és azt gondoltam, egyedül az számít, mit csinálunk a labdával, mennyi gólt lövünk.

Kint belém nevelték, mennyire fontos a labda nélküli játék védekezésben és támadásban egyaránt. Ott az nem történhetett meg, hogy ha támadtunk, és elvesztettük a labdát, ne sprinteljen egyből vissza mindenki. Mindenki így tett.

Alaposan belénk verték, persze roppant nehéz volt megszokni. Ám mert fel akartam venni velük a versenyt, mielőbb meg kellett tanulnom.

– Ez volt a legnehezebben elsajátítható újdonság?

– Meg az edzések intenzitása. Az első két hónapban elképesztő terhelést kaptam, és nagyon nehéz volt ahhoz hozzászokni, meg is sérültem; elszakadt a vádlim, a combizmom. Kellett fél év, mire felvettem a ritmust. Azután már bírtam. És éreztem, mennyire a javamra vált. Élveztem, hogy a kilencvenedik percben is magas intenzitással tudok presszingelni, hogy akkor is vissza tudok sprintelni hetven métert. Tudtam, mennyit ad ez nekem hosszú távon. 

– Ilyenkor szokott jönni a kérdés, hogy hát ki akadályozza meg az edzőket, játékosokat abban, hogy intenzívebben, többet dolgozzanak Magyarországon, szerintem azonban nem ez a jó kérdés, hanem inkább az lehet a szomorú valóság, hogy amiről mi azt gondoljuk, az a maximum, annál többet nem lehet, az valójában fele annyi munka, illetve fele akkora intenzitás. Hogy ez a tudáshiányból fakad-e, vagy valami másból, azon lehet vitatkozni.

– Ez egy nagyon nehéz ügy, mert valóban mindenki száz százalékot ad itthon is, csak aztán nemzetközi szinten kiderül, hogy annál mégiscsak van jócskán feljebb. Azt viszont szeretném hozzátenni, amikor én a Köbenhavnba igazoltam, számos magyar szakember jött ki megnézni a dániai edzéseket és mérkőzéseket, hogy milyen a színvonal, hogyan dolgoznak ott, mert fejlődni akartak. És ez azért pozitív.

– A játékodban is találni még bőven pozitívumot, ami például nagyon feltűnő, az az első érintésed. Hogy azzal mindjárt szeretsz lefordulni, előnyt szerezni. Ez már itthon is jellemzett, vagy a kinti lecke eredménye?

– Már itthon is így játszottam. Mindig próbáltam egyből megindulni, mindjárt az első érintésemmel lefordulni, meglódulni. Mindig is azt szerettem, és azt gondoltam, abban is vagyok jó, ha már az átvétellel leveszek egy-két embert. Mindig így futballoztam.

– Miután ritka erény a kiváló első érintés, feltételezem, ez is kellett ahhoz, hogy átigazoljanak.

– Igen.

– Veleszületett, vagy tanulható képesség?

– Azt hiszem, inkább adottság, mint ahogy az is, mennyire vagy robbanékony. Én az első öt-tíz méteren vagyok igazán gyors, vannak többen a csapatból, akik harminc méteren sokkal gyorsabbak nálam. De mindenkinek azt a tulajdonságát kell kidomborítania, amiben a legjobb.

– Ahogy azt említetted is, az ifiben mindig tízest játszottál, Debrecenben azonban, főként Szrdjan Blagojevicsnél mélyebbről indultál. Miért? És szeretted egyáltalán?

– Igen. Jól érzem magam ezen a poszton is. A Nyíregyháza ellen cseréltünk Dzsudzsák Balázzsal, ő játszott hátrébb, én előrébb, de mindenhol jól érzem magam, élveztem a játékot hatosban is. Be tudom futni a pályát, és ezt az erényemet igyekszem kamatoztatni. 

Forrás: DVSC

– Tehát nem létszükségleted a gól vagy a gólpassz, amivel magasabban játszva mégiscsak könnyebb jelentkezni?

– Nem. Ettől még nagyon szeretném gólokkal és asszisztokkal segíteni a csapatot, de ráfeszülni sem akarok arra, hogy megint nem találtam be, vagy hogy nem adtam gólpasszt. Már csak azért sem, mert labdaszerzésekkel is sokat lehet segíteni, ha abból sikerül átmennünk támadásba és gólt szerezni, az nekem ugyanakkora öröm, mintha én én rúgtam volna, vagy én adtam volna a gólpasszt. A legfontosabb, hogy nyerjünk.

– De amikor a Lokiba szerződtél, tudtad, hogy mélyebben kell majd itt játszanod?

– Nem. A tízes posztot beszéltük meg, de az edzéseken, valamint az első két-három felkészülési mérkőzésen azt látta a mester, hogy hatosban is megállom a helyem. Ott kezdtem Győrben, ott ragadtam. De ezzel is csak több leszek. Ha megtanulom a poszt követelményeit, az csak a hasznomra válik. 

– Azt már korábban is nyilatkoztad, és mi is beszéltünk arról, hogy a Köbenhavnban is nagyon sokat tanultál, de az intenzitáson és a munkamennyiségen túl említenél más példát is?

– Mindenekelőtt megtanultam, hogyan érdemes a futballhoz, az edzésekhez hozzáállni. Kint, és ez nálunk azért nem mindig volt így, a tréningeken minden egyes játékot meg akartak nyerni, ha valaki nem nyert, kivolt, az nagyon frusztrálta. Meg kellett tanulnom, hogy az edzés ugyanolyan fontos, mint a meccs, hogy azon is mindig meg kell próbálni nyerni, különben a meccsen sem fogsz tudni. Ez pusztán hozzáállás kérdése. 

– Ha elvonatkoztatunk a futballtól, mi mindent kellett megtanulnod? Mégiscsak egy idegen országban kellett valahogy boldogulnod, bár nem egyedül, a barátnőd segítségével.

– Az biztos, hogy sokat tapasztaltam. Azt, hogy tizenhét-tizennyolc évesen Dániában élhetek, eleve kiváltságos helyzetnek gondoltam. Mert egy nagyon pozitív társadalom, az emberek mosolygósak, kedvesek, nyilván az általános jólét is ezt váltja ki, magas életszínvonalon könnyebb azért mosolyogni. 

– A már említetteken túl mi okozta a legnagyobb nehézséget?

– A futballban a beilleszkedés. Hogy elfogadjanak. A Köbenhavn ritkán igazol Közép-Európából, a skandináv országokból szokott, bennem a messziről jött riválist látták értelemszerűen, eleinte annyira nem is voltak a csapattársak barátságosak. Amikor aztán jobban megismertek, és én is nyitottam feléjük, befogadtak.

– Mit szerettél legjobban a dániai légióskodásban?

– Azt, hogy a Köbenhavnban futballozhatok. Abban a csapatban, amelyiktől mindenki retteg. Az U19-ben és az ifjúsági BL-ben is. Jó volt megélni ezt az érzést. És

ott az U19 nem olyan, mint nálunk, mert nincsenek második csapatok, az U19 már a felnőtt futball előszobája, ezért is olyan erős.

Forrás: FC Köbenhavn

– Mégis hazajöttél. És azt sokszor hazamenekülésként aposztrofáljuk itthon. S ilyenkor fogalmazódik meg a kritika, hogy a magyar fiatalokban nincs meg a lelkierő, az elszántság, a kitartás megküzdeni a céjaikért. Pusztán a hazaigazolás miatt téged is illethetnének ezzel, miközben egyrészt épp annak a típusnak tűnsz, aki nem retten meg a konkurenciától, bátran megküzd a helyéért, nem adja fel, másrészt szűken szakmai szempontból is éppen olyan erényeid vannak, amik hiányozni szoktak a magyar játékosokból: a robbanékonyság, a gyorsaság, a munkabírás, az a bizonyos első érintés. Akkor hogy van ez, hazamenekültél vagy sem?

– Mondanak sokan sok mindent, a családomon és a közvetlen környezetemen túl azonban nem érdekel, ki mit gondol. Pontosan tudom, mi a célom, hogy már csak ezért is minden meccsen száz százalékot adok, minden edzés és mérkőzés után úgy megyek haza, megtettem mindent. Bele tudok nézni a tükörbe. 

– De neked tényleg megvannak azok a tulajdonságaid, amik külföldön is roppant értékesek. Szóval, miért jöttél haza?

– Ezen én magam is sokat gondolkodtam. A beilleszkedés nehézségeit említettem, és a gyakori sérülések sem segítettek. Ráadásul mindig a legrosszabbkor ért a baj, amikor épp kezdtem volna formába lendülni. Kezdhettem olyankor elölről a rehabilitációt, kezdhettem újraépíteni a kondíciómat, ami brutálisan nagy munka.

Az előző idény után átbeszéltük a lehetőségeket, végül úgy ítéltük meg, a Loki lenne a legjobb döntés. Biztos maradhattam volna még kint Dániában, de nagyon szimpatikus volt a Debrecen játéka, játékoskerete, és én azért mégiscsak idevalósi gyerek vagyok.

Az, hogy tizenkilenc évesen folyamatosan az első osztályban játszhatok, hogy van irántam bizalom, ugyancsak táplálták bennem az érzést, hogy ez egy jó lehetőség.

– Ahhoz, hogy valaki tinédzserként megállja a helyét a nyugati, nagy konkurenciát felvonultató vérprofi világban, lélekben is nagyon erősnek kell lenni. Ezzel nem volt gond?

– Dehogynem. Tizenhét évesen nehezen viseltem, hogy minden idegen, az ország, a kultúra, a nyelv. Ha valamit javasolhatok az én utamat választó fiataloknak, az az, hogy mindenre legyenek nyitottak, az említetteken túl az edzőre, a csapattársakra is, mindenkivel érzékeltessék, hogy nagyon szeretnének beilleszkedni, hogy feltétlenül ott akarnak lenni köztük. Én sajnos zárkózottabb voltam, visszahúzódóbb, nem nyitottam eléggé feléjük, ez is lett valahol a vesztem.

– Veszted? Ugyan! Tizenkilenc éves vagy, hasznos tapasztalatokkal felvértezve, kiváló, a nemzetközi futballban is fontos erényekkel, egy intelligens fiatalember, nincs veszve semmi, sőt. 

– Ezt én is így gondolom.

– Egy fiatal játékos esetében ugyanakkor a türelem ugyancsak fontos, hogy győzze kivárni a sorát. Lehet, hogy türelmetlen voltál, és ezért is tértél haza?

– Nem a türelmetlenség miatt döntöttem így. Ahogy említettem, minden lehetőséget mérlegeltünk, és úgy gondoltuk, ez a legjobb döntés.

– Átmeneti állapot az NB I?

– Meglátjuk. Szeretnék minél magasabb szintre jutni, de nagyon jól érzem magam Debrecenben. A szurkolóink minden meccsen ott vannak mögöttünk, engem meg az éltet, hogy örömöt tudjunk nekik szerezni. 

– Tíz éve még általános jelenség volt, hogy megörvendezteti őket a Loki. Kilencéves voltál, amikor a DVSC megnyerte az eddigi utolsó bajnoki címét. Drukkoltál a csapatnak? 

– Persze. Kijártunk apuval a meccsekre. Anyut egyáltalán nem érdekli a foci, de apu sem volt kifejezetten Loki-szurkoló, akkor kezdte a futballt megszeretni, amikor én elkezdtem játszani. De mégiscsak a Loki volt a helyi nagycsapat, én meg megszerettem, a meccsek hangulatát is. Szerettem kijárni a régi stadionba. 

Forrás: DVSC

– Akkor nem is családi indíttatásból kezdtél el focizni?

– De, apu szerette volna, ha futballozom. Három-négyévesen még leginkább a füvet szedtem a gyepen, aztán elkezdtem rúgni a labdát, és látták, hogy mocorog bennem valami. Egyre jobban kezdtem imádni a játékot, és a futball lett az életem.

– Más nem is érdekel?

– De, nagyon sok minden, habár a futball az első. De a barátnőmmel mindig kitalálunk valami programot a szabadidőmben, túrázni nagyon szeretünk például.

– Ha az egykor már-már hétköznapinak számító bajnoki cím egyelőre elérhetetlen is Derecenben, a nemzetközi kupaindulás korántsem az. Az a cél?

– Egyértelműen. Az egész csapatnak ez lebeg a szeme előtt. Bízom benne, hogy fejlődünk, és elkezdünk folyamatosan nyerni. Ha még több munkát teszünk bele, még nagyobb energiákat mozgósítunk, odaérhetünk, mert a kvalitásunk megvan. Ez kell, hogy legyen a célunk.

– Immár Máté Csabával igyekeztek elérni. Mi a legnagyobb különbség az új edző és Szrdjan Blagojevics felfogása, módszerei közt?

– Ami az én szerepemet illeti, sokkal szabadabban mozoghatok a pályán.

Az első öt fordulóban többször is előfordult, hogy feljebb léphettem volna a szabad területekbe, de Blagojevics mester arra utasított mindig, maradjak, tartsam a pozíciómat. Máté Csaba más, ő ebből a szempontból ránk bízza a döntést, ha úgy érezzük Dzsudzsák Balázzsal, érdemes cserélgetnünk a helyünket, megtehetjük.

Az edzésmunkában is lett változás, több a labdás gyakorlat, nagyon sok a párharc, lehet ütközni. Sok a kis játék is, az öt az öt, vagy a hét a hét elleni, Blagojevicsnél az egyes taktikai elemek gyakorlása volt a hangsúlyosabb.

– A csapatnak kiegyensúlyozottabbnak kellene lennie, ebben kellene a leginkább előrelépnie. No és neked?

– Ha elkezdeném termelni a gólokat, annak nagyon tudnék örülni, és jól is mutatnának a nevem mellett. Ehhez mindenben együtt kell működnöm a szakmai stábbal, mert ők nagyon igyekeznek ebben segíteni. 

– Úgy pedig a korábban megfogalmazott célod, hogy egy nap topligába kerülj, is megvalósulhatna? 

– Azt remélem. Továbbra is ez a célom, és ez is marad. Ezért kezdtem el egykor futballozni.

Kiemelt kép: DVSC