„Az első reakcióm az volt, úgyis felépül, ezt a harcot is megnyeri” – Simon Tibor emlékére

„A juniorban találkoztam vele először, én mint hatvannyolcas születésű kerültem be a hatvanöt-hatvanhatosok közé, a Horváth Api bácsi irányította együttesbe. Tibi kapcsán az szúrt szemet, mennyire szeret futballozni, hogy imádja ezt a játékot, él-hal érte – esetében immár sajnos egészen más értelmet nyer ez a kifejezés…”

Limperger Zsolt, a zöld-fehérek egy másik kedvence kezdett bele Simon Tibor emlékének felidézésébe, megemlítve, hogy a messze földön híres keménysége csak valamivel később vált Simon Tibor ismeretőjegyévé.

„Az első években inkább a játékszeretete, a példás hozzáállása tűnt fel nekem, kint maradtunk együtt az edzések után is focizni. A keménysége, vagy nevezhetjük határozottságnak is, később jött inkább, és azt hiszem, a végtelen győzni akarásával alakult ki. Főként az után, hogy a középpályán is szerepet kapott. Jobbhátvédként azzal rítt ki a tömegből, hogy mennyire jól passzol. Azon a poszton sem ismert természetesen elveszett labdát, de a középpályán derült ki igazán, mennyire erős a párharcokban.”

Azt történetesen jobbbekkben is számosat kelett vívnia, és azért akadt olyan ellenfél is a korabeli hírek szerint, akivel nem szívesen kelt birokra. Nem a testi ereje, inkább a technikás játéka miatt.

„Én is úgy tudom, hogy nem tartoztam a kedvenc ellenfelei közé, ennek ellenére sosem akart fizikailag megsemmisíteni, nem csúszott rám hátulról, nem rúgott meg durván

– emlékezett vissza az egymás elleni csatákra Vincze István, a Serie A-t is megjáró korábbi 44-szeres válogatott csatár. –

Sőt, előfordult, hogy én léptem neki oda úgy, hogy abba belesérült. Na, jött is a figyelmeztetés a csapattársaitól, hogy »Simi azt üzeni, ne menjek be a városba«. Úgysem mennék, gondoltam, jó nekem otthon, Tatabányán is. De csak zrika volt, amiből ment akkoriban számtalan. Már az utánpótlás-válogatottban is együtt szerepeltünk, valamennyit a felnőtt válogatottban is, aztán edzőm lett a BVSC-ben, amikor hazajöttem Portugáliából. Emlékszem, ahogy potyogtak le a mágnestábláról a figurák, amikor rávert idegességében. Edzőként is ezer fokon égett, maximalista volt. No meg persze a Fradi iránti hűség megtestesítője, akit az alázat és a lelkesedés jellemzett. Idővel szerintem a Fradi trénerévé válhatott volna, láttam benne legalábbis az edzői kvalitásokat.”

Játékosként is volt benne tehetség, hát még mennyi a Tatabánya és a Honvéd egykori balszélsőjében…

„Megvolt bennünk az egymás iránti tisztelet. Ettől még kullancs módjára tudott rám akaszkodni, kellemetlenül futballozott, és nem is lehetett úgy megfűzni, mint másokat. Én azért mindig próbáltam különböző praktikákkal élni, »Hú, de jó vagy, ezt nevezem«, mondtam őszintének tűnő elismeréssel az emberemnek, persze csak el akartam altatni a dumával. Jólesett nekik, és ha ettől csak egy pillanatra is kihagytak, én már elvittem a labdát. De ha csak azt értem el vele, hogy ne rúgjanak oda, már megérte. Az ember a legkeményebb riválisát is igyekezett megfirkálni, aztán hol sikerült, hol nem, de tudtam, ha Tibi ellen játszom, valami újat kell bedobnom. Igyekeztem befelé, a bal lába felé cselezni, máskor a mögöttem játszóval megbeszéltem, ha visszalépek, ő rúgja csak be a helyemre a labdát, s már fordulok is. Amúgy épp ezeket a megtévesztő mozgásokat hiányolom a maiakból, de ez más téma… Simi nemes ellenfél volt, majd egy rövid ideig az edzőm, váratlan halálhíre nagyon mélyen megérintett.”

Limperger Zsoltot olyannyira, hogy azóta sem bírt kimenni a temetőbe.

„Döbbenten értesültem huszonkét éve a vele történtekről, de emlékszem, az első reakcióm az volt, úgyis felépül, ezt a harcot is megnyeri. Sok emlékkép ugrott be akkor is, például az, hogy négy hétig voltunk szobatársak Indiában egy tengerparti szállodában, amikor a Mészöly Kálmán vezette válogatottal túráztunk az ázsiai országban. Én a második nap megsérültem, azután persze megkaptam Tibitől, hogy micsoda pali vagyok, kiutaztam nyaralni…”

Egy másik korábbi csapattárs, Hrutka János is számos emlékképet őriz róla.

„Az egyik ilyen, vagy mondhatni a legélénkebben bennem élő az, ahogy kávézik, a kisujját messze eltartva a pohártól. Azért is maradhatott meg ez annyira bennem, mert nekünk, »kicsiknek«, Zavának és nekem kellett odavinnünk a helyére a presszókávét tejszínhabbal. Mindig azt ivott, és ott kellett lennie addigra, hogy megérkezett az edzőközpontba. Akkoriban azért még hierarchikus rend uralkodott, emlékszem, ahogy Bodnár József gyúró hozta be az akkortájt meghonosodó táplálékkiegészítő fehérjeturmixot az öltözőbe, amelyben mások mellett Simon Tibi, Fodor Imi, Albert Flóri foglalt helyet, és kérdezte: »Flórika, te mit kérsz, csokisat vagy vanília ízesítésűt?« Flóri felelt, aztán jöttem volna én: »Te… Ja, te még nem.« Mert azt is ki kellett érdemelni. Felkapaszkodni a hierarchiában. Tibi sem kímélt bennünket: nekünk kellett felfújnunk a labdákat, lemosnunk azokat, a bójákat cipelni, mi pedig zokszó nélkül tettük, mert az volt a dolgok természetes rendje. Ami a kávé mellett mint első emlék beugrik Simiről, az a rend és a fegyelem, amelyet kegyetlenül megkövetelt.”

Adódna a kérdés, hogy tőle tartottak-e leginkább az ifjoncok, amikor bekerültek az első csapat öltözőjébe, Hrutka János szerint viszont egyáltalán nem volt okuk berezelni.

„Azért nem, mert csak azokkal keménykedett Simi, akik nem akarták felvenni a kesztyűt. Mi viszont próbáltuk kikönyökölni magunknak a helyünket a csapatban, beleálltunk az egyes játékhelyzetekbe, kőkeményen odaléptem én is, Simi pedig tisztelte ezt bennünk; a megfelelő hozzáállásunkat, hogy nem tojunk be tőle, ahogy mástól sem. Feszegette természetesen a határokat, de elismerte a másikat, ha a megfelelő attitűdöt tapasztalta. Mindeközben ő volt valahol a csapat lelke is, ő szervezte az összetartásokat, a bajnokavatókat, rendszerint az éttermében, de amikor Kovács Kokót valamelyik világraszóló győzelme után királlyá koronáztuk a Citadellán, azt is ő szervezte meg Szakállal egyetemben.”

A 24-szeres válogatott védő Simon Tibi heves gesztikulációit is az emlékezetében őrzi, ahogy mindig járt a keze, ha magyarázott, akkor is izomból, vezérürüként.

„Mert vezéregyéniség volt. A győzni akarása, a mentalitása éppen annak az igénynek felelt meg, amit a Fradi-közönség támasztott a játékosokkal szemben. Ma is élő klisé a futballban, hogy jó, jó, nem játszottak jól a srácok, de legalább hajtottak. De az erény? Nem inkább kötelező alap? És szerintem ez abból az időből való, amikor nemzetközi eredményeink nem nagyon voltak, talán csak a kilencvenötös BL-szereplés, jó esetben azonban csúsztak-másztak a labdarúgók. Simi ezt a mentalitást testesítette meg, és ha akadtak is technikai hiányosságai, a csupaszív játékát mindenki értékelte, a hozzáállásával elérte, hogy fel lehessen mögötte sorakozni. Pláne idoljának tekintette az a szurkolói réteg, amelyik a harciasságot saját magára nézvést is követendőnek gondolta.”

Harc márpedig akkoriban elég sűrűn előfordult a magyar bajnokikon, valamint azok kísérő elemeként, kivált az Újpest–Fradi derbiken. A játékosok egymás iránt korántsem éreztek azonban olyan gyűlöletet, mint a drukkerek. Még ha vérüket adták is volna egy-egy győzelemért.

„Ha Simon Tibire gondolok, a nagy ellenfél, az ősi rivális ikonikus alakja jut az eszembe

– merengett el a múlton Véber György. –

De mindjárt hozzátehetem, hogy baráti szálak fűztek hozzá és az édesapjához is. Ez adott különös pikantériát a csatáinknak, mert a meccseken természetesen megszűnt a barátság. Olyanokat adtunk egymásnak, amit a mai futballisták vagy játékvezetők elképzelni sem tudnak. Hogy miből fakadt a barátság? Kilencvenháromig kell visszamenni az időben, amikor az Újpesttel a kiesés elkerüléséért küzdöttünk. Osztályozóra kényszerültünk végül, de az utolsó forduló előtt az is kétséges volt, a pótvizsgánk meglehet-e. Nyíregyháza–Ferencváros meccset rendeztek az utolsó fordulóban, és a zöld-fehérek egy vereséggel elintézhették volna, hogy a másodosztályba süllyedjünk. Úgyhogy Aczél Zolival fogtuk magunkat, és odamentünk az oroszlánbarlangba, a Simon sörözőbe, megtudni, mire készüljünk, hogy oda akarják-e egyáltalán tenni magukat a zöld-fehérek a zárónapon. Tibi fogadott bennünket, és hamar megnyugtatott, közölve, Újpest nélkül nincs NB I, nekik sem lenne ugyanolyan nélkülünk az élvonalban futballozni. És nyertek is kettő egyre. Ebből a sportbarátságból lett aztán idővel barátság, elő is fordultam később a Simon sörözőben. Igen, én, a lila vérű. Kellően flúgos voltam ahhoz, hogy betérjek oda. De ennek a barátságnak a meccseinken, ismétlem, nyoma sem volt. Csak egy példa. Nem nagyon jártam én a saját tizenhatosunkon belül, csak zavartam volna, egyedül az ellenfél szögleteinél tartózkodtam ott, olyankor én álltam a kapufához. Az egyik Fradi elleni meccsen jött be a szöglet, kavarodás, turkálta mindenki a labdát, amikor egyszer csak azon kapom magam, hogy egy jobbhorog zúg el a fejem mellett. Miután megláttam, hogy Tibi volt az, kérdezem tőle, te mégis mit csinálsz? »Ja, te voltál ott, Gyuri, bocs«, intézte el ennyivel. Nem ismert kegyelmet. Nálunk is megvoltak persze a rendteremtők, Szlezák Zoli például. És még megannyi vezértípus, itt is, ott is. Lila, illetve zöld vérűek, mint Szűcs Misi, aki mindig követő emberfogással igyekezett semlegesíteni, ami olyannyira pavlovi reflexként rögzült benne, hogy amikor mindketten Tatabányán játszottunk, is így tett…” 

Előtte azért még a másik ős ellenféllel, Simon Tiborral is egy csapatba sodorta az élet Véber Györgyöt.

„A pályafutásom vége felé a BVSC-ben futballoztam, ahol Tibi játékosedzőként dolgozott. Mondhatnám, hogy már levezettünk, de nem igaz, mert a karakterünk ezt nem engedte. Szóval futballozott is még, berakta magát védekező középpályásnak, csak sajnos állandóan tőlem vette el a labdát. Ne irányíts már itt nekem, vetettem oda, menj le inkább. Persze nem ment le…” 

Akkoriban mondjuk Fradi–Újpest sem ment le úgy, hogy előre oda lehetett volna adni valamelyik együttesnek a három pontot. Ma kevéssé kiegyenlített a küzdelem. És ennek talán a világéletében a versenyszellemtől fűtött Simon Tibor sem tudna szívből örülni.

Kiemelt fotó: Wikimedia commons