Az ember, aki letette a mészpontra a labdát, majd történelmet írt
Amikor a labdarúgásban egy jellegzetes mozdulatot annak a kiötlőjéről, elkövetőjéről neveznek el, az jó irány a halhatatlanság felé. Ismerjük a francia klasszisról elnevezett Zidane-cselt és a Sándor Károly becenevét viselő Csikar-szöget, csak hogy néhányat említsünk, de a büntetőrúgásokat is megreformálta valaki. Ugye elég, ha csak annyit mondunk: Panenka.
1976. június 20-án csodát látott a belgrádi stadion bő 30 000 fős közönsége. Az ekkor még csak négycsapatos Európa-bajnokság döntőjébe az esélyesebbnek tartott NSZK és Csehszlovákia jutott be, két olyan ország, amelyik ebben a formában ma már nem létezik. A rendes játékidő nem hozott döntést, 2–2-re végeztek egymással a csapatok, miután Bernd Hölzenbein hajrában született góljával visszajöttek a sírból a nyugatnémetek. A hosszabbítás kétszer 15 percében egyik csapat sem mert kockáztatni, így – a történelem során először – tizenegyesrúgásokkal dőlt el a trófea sorsa, amely mindig is a játékban kissé gyengébb csapatok nagy esélye volt.
Az első hét rúgó egyik oldalon sem hibázott, 4–3-as csehszlovák vezetésnél azonban Uli Hoeness különös röppályára állította a bőrgolyót, amely a rossz nyelvek szerint még ma is kering valahol a világűrben, olyannyira fölé ment. Eljött tehát Antonín Panenka nagy pillanata, aki egy addig sohasem látott megoldást választva, könnyed pöccintéssel az elvetődő Sepp Maier mellett a kapu közepébe emelte a labdát. Csehszlovákia a mennybe jutott, közép-európai országként máig egyetlen alkalommal nyert Európa-bajnokságot.
A mozdulatsort és annak eredményességét látva a nemzetközi sportsajtó varázslónak, költőnek és őrültnek is nevezte a Bohemians Praha 28 éves középpályását, mert annak ellenére, hogy a bemutatott lövés fifikás és könnyed, nagy veszélyt rejtett magában. Később több interjúban elmondta, hogy klubjában és a válogatottban is gyakran végzett el hasonlóan tizenegyeseket, de mindig csak edzésen, azonban úgy volt vele, hogy egyre magabiztosabban hajtja végre, ezért a következő adandó alkalommal éles mérkőzésen is beveti. Arról nem tehet, hogy az éppen egy Európa-bajnoki döntő volt…
Csapattársai, főleg a kapusok figyelmeztették, hogy ne így rúgja, törekedjen inkább a megszokott, erős, helyezett kísérletre, de Panenka konok volt és végigvitte, amit eltervezett, beírva magát az egyetemes futball történelemkönyvébe.
Sokan persze a rivális kapusának megalázásaként értelmezték a mozdulatot, de a cseh(szlovák) ikon azóta is mindig leszögezi, hogy eszében sem volt senkit megszégyeníteni, mindössze rájött, hogy a kapusok az utolsó pillanatig kivárnak annak eldöntésével, hogy melyik sarokra vetődnek, így adta magát, hogy egy finom mozdulattal középre löbböl. Attól kezdve a vasárnapi sörmeccsektől kezdve, bajnokikon, kupameccseken, válogatott tornákon, de még világbajnoki fináléban is lemásoltak ezt a fajta végrehajtási módot, hol több, hol kevesebb sikerrel.
Panenka 1948-ban született, tízévesen került a Bohemians Praha utánpótlásához. 1967-ben mutatkozott be a zöld-fehérek első csapatában, amelyet 1981-ig szolgált. Innen került be az Eb-aranyérmes csapatba is, és itt választották az év labdarúgójának 1980-ban. Személyes tragédiája, hogy szeretett klubját épp azelőtt hagyta el, hogy az megnyerte fennállása első és egyetlen országos bajnoki címét az 1982–1983-as szezonban, amikor ő már Ausztriában a Rapid Wiennél játszott.
Az osztrák klubnál négy szép évet húzott le és amikor a közelmúltban Magyarországra látogatott, hogy az Óbudai Egyetemen részt vegyen egy konferencián, mesélt Nyilasi Tiborról valamint Szokolai Lászlóról, azokról a magyar futballistákról, akikre emlékszik és akiket elismert azokból az időkből.
Ahogyan Prágában, úgy Bécsben is zöld-fehér klubszínekben futballozott, így ilyen szempontból nem volt számára nehéz az átállás, úgy pedig főleg nem, hogy végre sikerült csapatszinten is trófeákat nyernie. Az osztrák bajnokságot kétszer (1982, 1983), az Osztrák Kupát pedig háromszor (1983, 1984, 1985) tudták elhódítani a bécsiek vele a csapatban. Később két szezont lehúzott még a St. Pöltenben, mielőtt alacsonyabb osztályokban játszva 45 éves korában, 1993-ban befejezte pályafutását. Edzői karrierben sosem gondolkodott, ugyanakkor aligha unatkozott, hiszen világszerte keresett vendég a mai napig, és ha nem a Bohemians Praha elnökeként tevékenykedik, akkor valószínűleg előadáson, konferencián, UEFA-rendezvényeken mesél arról a legendás tizenegyesről. 2020-ban baljós hírek kaptak szárnyra, ugyanis a koronavírus-járvány idején kétoldali tüdőgyulladással kórházba került, de az orvosok kiváló munkájának és az erős szervezetének köszönhetően felépült, így továbbra is elszántan dolgozhat a Bohemians sikereiért.
Néhány emlékezetes panenkás tizenegyes természetesen 1976 óta is előfordult, még a legnagyobb mérkőzéseken is találkozhattunk ilyennel, ezek közül idézzünk fel párat.
A 2000-es Európa-bajnokságon az olaszok úgy ejtették ki az elődöntőben a házigazda hollandokat, hogy azok a rendes játékidőben két büntetőt is elhibáztak, de mivel a 90, majd 120 perc alatt sem született érvényes találat, tizenegyesrúgások következtek. Ebben az AS Roma sztárja, Francesco Totti döntött úgy, hogy szerencsét próbál Edwin van der Sarral szemben és mivel kísérlete sikeres volt, egy pillanat alatt elhallgattatta az Amsterdam Arena telt házas közönségét.
2012-ben egy másik olasz klasszis, Andrea Pirlo döntött úgy, hogy ezzel a megoldással él: az Anglia elleni negyeddöntő tizenegyespárbajában az esélytelenül eldőlő Joe Hartot csapta be ezzel a megoldással, amivel hozzásegítette csapatát a továbbjutáshoz.
Egy harmadik fontos panenkázásnak is van olasz szereplője, de ezúttal elszenvedőként: a 2006-os világbajnokság döntőjében a franciák utolsó mérkőzésén szereplő klasszis középpályása, Zinédine Zidane csapta be így Gianluigi Buffont az első félidőben. Végül azonban a kapus örülhetett, mert a döntőt – tizenegyesekkel – már az olaszok nyerték, így Zidane megoldása csak a finom megoldások kedvelői számára maradt emlékezetes.
Kiemelt fotó: Sky Sports
Szerző
