„Az embereknek tetszik, hogy addig kevésbé ismert magyar játékosokból építünk csapatot” – Interjú Szabó Istvánnal

– Nehezebb lesz az új idény, mint az előző volt?

– Majd a végén megmondom.

– De mit diktálnak az eddigi tapasztalatok? Vagy a puszta megérzése?

– Tavaly újoncok voltunk, egy-két kivételtől eltekintve az élvonalban ismeretlen játékosok alkották a keretet, a csapaton belüli NB I-es meccsszám igen alacsonynak volt nevezhető – mindez idén megváltozott, kétségtelenül sokkal inkább odafigyelnek ránk az ellenfelek. Immár olyat is tapasztaltunk, hogy taktikailag kimondottan készültek ránk, ami korábban talán kevésbé volt jellemző.

– Azaz komolyabban veszik a vetélytársak a Kecskemétet, érthetően persze. De azzá a csapattá vált immár a KTE, amelyik ellen rendkívüli mód felszívják magukat a riválisok? Mert az élmezőnyhöz tartozónak vélik?

– Ahhoz azért nem venném a bátorságot, hogy mások nevében kijelentsem, „a Kecskemét az a csapat, amelyik ellen rá kell tenni még egy lapáttal”, pláne, hogy én már tavaly is azt éreztem, minden meccsünk igen komoly összecsapás. Az NB I-ben nem tudsz könnyedén győzni. A másodosztályban előfordult, főleg az idény vége felé, de ott addigra tekintélyt szereztünk magunknak. 

– Nyilván sikerült az első osztályban is, de akkor úgy kérdezem: az NB I-ben élcsapatnak számít a Kecskemét?

– Nem. Ahhoz tartósan, szezonokon át az élmezőnyben kell végezni, ezt a státuszt vívta ki magának mondjuk a Puskás Akadémia, amelyik évek óta a dobogón vagy annak a közelében zár. Rólunk ez ugye nem mondható el, de szeretnénk egyszer eljutni idáig. Nem árt ugyanakkor tudni, számos rivális dolgozik ugyanezen.

– Ez tehát a cél Kecskeméten?

– A prioritás a magabiztos bennmaradás, azon belül igyekszünk minél jobban szerepelni. De azt biztos nem állíthatjuk, hogy élcsapat vagyunk.

– Azért ha egy klub három játékost ad a válogatottnak, inkább nevezhető élcsapatnak, nem?

– Még úgy sem. Amúgy sem szeretem, ha egyes játékosok a sztárok, jobban szeretem, ha a csapat a sztár.

– A kívülálló szemében egyértelműen a kecskeméti szakmai munkát dicséri a beválogatásuk.

– Pedig nem lehet az én privilégiumom. Egyfelől ott a teljes stáb, másfelől pedig, sőt még inkább ott van az a tíz-tizenkét éves nevelői munka, amellyel felkészítették ezeket a futballistákat. Szalai Gábor nálunk, Horváth Krisztofer és Szuhodovszki Soma tőlünk távol nevelkedett, nevelőedzőik dicsérete elsősorban, hogy eddig jutottak, nem én tanítottam meg őket futballozni. Nekünk a kecskeméti szakmai stábbal legfeljebb annyi az érdemünk, hogy miután idehoztuk, meg is tartottuk őket, és megpróbáltuk a maximumot kihozni belőlük, segítettünk nekik taktikai értelemben, illetve a mentalitást, gondolkodást tekintve is jobbá válni.

– Őszintén, amikor elkezdett velük dolgozni, gondolta, hogy egy nap akár a válogatottságig vihetik?

– Valakiről igen, másról kevésbé, de a futballnak épp a kiszámíthatatlansága az egyik szépsége. Persze nem véletlenül igazoltuk le őket, és ha a képességek különböznek is, abban bíztam, hogy mindannyian ki tudják nálunk bontakoztatni a tehetségüket. Nem a sikerükben való szerepem súlya a lényeg, hanem hogy bízom bennük, és igyekszem segíteni a fejlődésüket.

– A játékoskiválasztáskor az egyik legfontosabb önnél a személyiség, nem?

– Igen, az egyik legfontosabb. Nem csak az számít azonban, elvégre az NB I-ben játéktudás nélkül nehéz futballozni. Ahhoz, hogy valaki a legmagasabb szinten játsszon, a fizikai komponens, a speciális erő, speciális gyorsaság, a taktikai, technikai felkészültség is megfelelő kell hogy legyen. Ezeket mind figyeljük a kiválasztásnál, mégsem mindig döntünk jól. Velünk is előfordul, hogy a szerződtetés után derül ki, mégsem sikerült a játékosnak megugrania azt a szintet, amit reméltünk. A filozófiánk ettől még nem változott, tehetséges magyar labdarúgókat keresünk, akik viszont nagyon komoly szűrőn esnek át azelőtt, hogy hozzánk kerülnének. Szerencsére sokan maguktól jelentkeznek immár.

– De öné a döntő szó Kecskeméten, hogy kit igazoljon le a klub.

– Szakmai szempontból igen, de hármas egységben dolgozunk: a tulajdonos úr, a sportigazgató és én döntünk, s mindhármunk igenjére szükség van. 

– Azért ha ragaszkodik a véleményéhez, csak ön mellé állnak.

– Eddig így volt. Szuhodovszki Soma esetében például kértem, adjuk meg neki a lehetőséget, rábólintottak. Mindig több oldalról közelítjük meg a kérdést: illik-e a kiszemelt a játékrendszerünkbe, megfelel-e a korábban említett kritériumoknak. Számottevő adatbázisból dolgozunk, megvan minden mérhető adatunk, a szemünket is használjuk persze, és van még valami, amire ügyelünk: az érkezőnek jobbnak kell lenni a már itt lévőnél.

– Nem csak a játékosainak, önnek is megnőtt az ázsiója. Hány klub kereste a nyáron?

– Kerestek, és sok tanulsággal szolgált a nyár, de a tulajdonos úrral lezártuk ezt a témát, hosszú távra írtam alá, és ennek én nagyon örülök. Boldog vagyok Kecskeméten. 

– Azért elgondolkodott az ajánlatok némelyikén?

Persze, vannak az embernek ambíciói, de most a lehető legjobb helyen vagyok.

– Éppen az ambíció miatt kérdezem, elvégre az teljesen természetes, pláne egy sportembernél, hogy vágyik a még nagyobb kihívásra. Szóval egyszer, amikor már elvitte olyan magasra a Kecskemétet, amennyire csak tudta, örömest belefogna egy még nagyobb volumenű projektbe?

– Nagyon bízom abban, hogy a csapattal együtt tudunk fejlődni. Ez volt egyébként a legfontosabb kritérium az aláírásomkor, hogy előre tudjunk lépni. Kevesebb a kölcsönjátékosunk, több a saját futballistánk, ez stabilitást nyújt, ezzel eleve erősödtünk. Kecskemét pedig remek város, a földrajzi elhelyezkedése is szuper, kiválóak a lehetőségek, fejlődőképes a klub. Ez elég jó kombináció, azt pedig, hogy mit hoz a távolabbi jövő, sosem tudhatjuk.  

– Különc edzőnek számít, mondta egy nekünk adott korábbi interjúban. A különcöktől félni szoktak Magyarországon. Öntől immár nem tartanak? Az eredményei meggyőzték a kétkedőket?

– Remélhetően. Azt érzem, hogy a szurkolók elismerik a munkámat. Sok meccset megyek el élőben megnézni, így tettem a legutóbbi hétvégén is, amikor a Mezőkövesdet figyeltem meg Ajkán, és odajöttek néhányan fotózkodni velem. Kétségtelenül érzek egyfajta szimpátiát, úgy vélem, tetszik az embereknek, amit Kecskeméten alkotunk, hogy addig kevésbé ismert magyar játékosokból építünk csapatot, legfeljebb egy-két légióssal kiegészülve. De nem tartom már magamat különcnek.

– Az, hogy NB II-esnek gondolt játékosokkal fricskázta meg a mezőnyt a Kecskemét, kétféleképpen értékelhető: dicsérheti az edző ragyogó munkáját, más megközelítésben viszont bizonyítványt állít ki az NB I-ről. Vagy lehet egy harmadik megfejtés: korántsem NB II-es futballisták ők, csak addig senki sem hitt bennük.

– Van, akiről lemondtak korábban, mi viszont hittünk benne, illetve vannak, akik egész egyszerűen a fiatal koruk miatt nem tudtak addig nyomot hagyni a magyar futballban. Az is kétségtelen, hogy megleptük a mezőnyt, de egyáltalán nem gondolom gyengének az NB I-et. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek fejlődni kell, azt mindig lehet, de ebből az első osztályból lett Eb-szereplő Dibusz Dénes és Fiola Attila, a válogatottban stabil kezdőjátékos Varga Barnabás. Az is üdvözlendő, hogy az elmúlt években magyar csatár lett a gólkirály, nem is olyan szerény terméssel. Szóval van előrelépés, de természetesen továbbra is nagyon sokat kell dolgozni.

– Eddig talán csak az Európa-konferencialiga-kiesés kelthetett önben csalódást. Időbe telt megemészteni?

– A nemzetközi kupaszereplésre készülve abban állapodtunk meg a tulajdonos úrral, hogy komolyan vesszük természetesen, emiatt azonban nem készülünk másképp. A hathetes ciklust ugyanúgy végigdolgoztuk, mint korábban, csak most annak a végén nemzetközi mérkőzés várt ránk. Megnéztem Rigában az ellenfelet, és a kupapárharc előtt is tisztában voltam azzal, bravúrra lenne szükségünk a továbbjutáshoz. Mert a Riga tizennyolc külföldit szerepeltető klub, a játékoskeret értéke jóval magasabb a miénknél, Németországban és Svájcban is dolgozó német-horvát szakember az edzője, a klub nyaranta játszik négy-hat nemzetközi kupameccset. Mindezek ellenére összejöhetett volna a bravúr, és szerintem nagy siker, hogy itthon nyerni tudtunk, végül azonban edzői hibák, a nemzetközi rutin hiánya miatt búcsúztunk a sorozattól.

– Szokatlan önkritika…

– Hangsúlyozhatnám még az anyagi lehetőségek közti különbséget, de nem azért estünk ki, hanem mert elkövettünk taktikai hibát, edzői hibát, csapatszintű hibát. És rutintalanságból fakadó hibát, amikor itthon a kettő nulla után közvetlenül gólt kaptunk. Csak hát nemzetközi tapasztalata egyedül Banó-Szabó Bencének volt a csapatból honvédos korából, illetve nekem annyi, hogy egy Aktobe elleni El-párharcban Tomiszlav Szivics segítője lehettem. 

– Csakhogy ez a Riga aztán 0–5-tel esett ki a Twentével szemben. Szóval el kell fogadni, hogy a Fradin kívül a többi csapat tulajdonképpen esélytelen a csoportkörre, vagy így, hogy ennyi pénz van a magyar futballban – nem feltétlenül Kecskeméten –, illene azért másnak is odaérnie? Mert azért nyilván jutott be olyan együttes az Ekl csoportkörébe, amelyiknek nem nagyobb a költségvetése, mint az NB I-es átlag.

– A Riga Twente elleni meccséről csak annyit, hogy a lettországi 0–3 a rendes játékidőben 0–1 volt, a Riga ment az egyenlítésért és a remélt további gólokért, ám mert kinyílt, a ráadásban kapott kettőt, szóval az eredmény csalóka. A többi magyar csapatról pedig nem tisztem beszélni, azt tudom, hogy ha tehetnénk, minden évben ott lennénk a nemzetközi porondon, mert nagyszerű miliőbe csöppentünk, jó volt megméretni magunkat.

– A mottója, hogy „egyedül minden nehéz, együtt semmi sem lehetetlen”. Gondolom, sokáig érezhette úgy, hogy egyedül van a magyar futballban, hogy nem akarják felfedezni, esélyt adni önnek, ennek azonban vége. 

– De én akkor is jól éreztem magam, minden állomáshelyemen. Bárhol is fordultam meg, szerettem a munkám, az utánpótlásban is, ahonnan sikerült az NB I-nek játékosokat adnom, Bertus Lajost vagy Pekár Lászlót például, de ugyancsak jó érzéssel gondolok vissza arra, hogy Tomiszlav Szivics mellett dolgozhattam az élvonalban, hogy az NB III-ban bajnoki címet nyertem a Tiszakécskével, hogy az NB I-be jutottam a KTE-vel. A felnőtt futball sajátossága, hogy eredménycentrikus, ebből a szempontból közelebb áll hozzám, mert én is annak gondolom magam. Az utánpótlásban más jelentette a prioritást. De mindig tiszta szívvel dolgoztam, így lesz ezután is. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt: tenni azért, hogy jobb legyen a magyar futball.  

Kiemelt fotó: kecskemetite.hu