Az Evertonnál megint minden új: a tulaj, a stadion és a célok is

Ahhoz képest, hogy három éve csak a 17. helyet megcsípve őrizte meg első osztályú tagságát az Everton, és azután is meg kellett elégednie a 15., illetve a 13. hellyel, immár új, tőkeerős amerikai tulajdonossal a háttérben, a 800 millió fontot (360 milliárd forint) kóstáló ultramodern stadionjában játszva a nyolcadik a Premier League-ben, mindössze hatpontos hátrányban a címvédő Liverpooltól és a remélt Bajnokok Ligája-indulást érő ötödik helytől.

Amíg Farhad Moshiri tulajdonosi időszakának végén a folyamatos pénzszűke, azt megelőzően pedig a túlzott költekezés miatti pontlevonás réme fenyegette, az Everton jelenleg stabil klub, amelyik bízva az új aréna generálta megnövekedett bevételekben akár a nagyok nyomába is eredhet. Ehhez azért egyfelől roppant precíz gazdálkodásra lenne szükség, másfelől kiváló érzékkel megvalósított játékoskiválasztásra, amelyikben a sok tízmillió fontért szerződtetett labdarúgó telitalálat, és nem kidobott pénz, nem utolsósorban pedig egy olyan vezetőedzőre, aki amellett, hogy identitást ad a csapatnak, még eredményes is. Nem kérünk sokat, ugye?

El kell dönteni, hogy a klub milyen utat követ

Ez most mindenesetre átmeneti időszak az Everton életében, amikor eldől, nagy klubbá válhat-e. A hagyományai, szurkolótábora, korábbi eredményei alapján persze az – mindössze négy angol egyletnek van a kilenc bajnoki címénél többje –, a Premier League-érában nyújtottak alapján távolról sem. A PL 1992-es indulása óta 15-ször végzett az első tízben, mindössze hétszer az első hatban, ez azért egy ilyen tradíciókkal büszkélkedő klubtól karcsú.

Kérdés persze, mi most a cél? Lehetne a csapatot a Brighton vagy a Brentford módjára kisebb pénzből, precíz gazdálkodással, nagyon okosan, adatalapú scoutinggal működtetni, akkor azonban lenne egy határ, amelyet nem tudna átlépni és a nagyokkal versenyezni. Vagy van a másik út, megcélozni a legjobb hatot, valamint a hozzájuk szorosan tapadó Aston Villa és Newcastle United pozícióját, ahhoz viszont muszáj lenne növelni a bevételeket.

Az új szupermodern, 53 000 férőhelyes stadion nagyon fontos lépés volt (Fotó: Peter Powells/Reuters)

Ennek egyik módja lehet, ha már itt van neki ez az 53 000 néző befogadására alkalmas új aréna, a gyarapodó meccsnapi bevétel, csak épp a jegyár Angliában elég érzékeny téma, és nagyon ügyesen kell sakkozni azzal, hogy horrorárakkal ne idegenítsd el a melletted a rosszabb napokon is kitartó leghűségesebb szurkolókat, pláne abban a városban ne, amelyik hosszú évek óta küzd a szegénységgel, amelynek lakosai jellemzően elég alacsony jövedelműek. A másik lehetőség, hogy az üzleti bevételek emelkednek, vagyis befolynak szponzori támogatások, a cégek viszont nyilván akkor jönnek szívesen, ha az Everton jó reklámhordozó, nemkülönben pedig a Bajnokok Ligájában is megmutatja magát.

A tulajdonos Friedkin Groupnak, amelyik az AS Romát is birtokolja, és az elnök Dan Friedkinnek ezt kell tehát eldöntenie, hogy merre is tartson az Everton. Mint a hagyományos értelemben vett öt nagy egyike egyértelműen a topklubok felé? Vagy azért az egyelőre túl merész vállalás?

Dan Friedkinnek irányt kell mutatnia (Forrás: sport.sky.it))

Apropó, öt nagy. Egy rövid történelmi kitekintés. A 2000-es években a Premier League-ben négy nagycsapatról beszélhettünk (Big Four), a Manchester Unitedről, a Liverpoolról, az Arsenalról és a Chelsea-ről. A 2010-es évektől a Manchester City és a Tottenham Hotspur felzárkózásával hatcsapatosra egészült ki az elittársaság (Big Six). Hagyományos értelemben, a Premier League előtti érában azonban a nagy ötöst (Big Five) volt szokás megkülönböztetni, azt az öt klubot, amelyik a szurkolótábora mérete, az eredményei, az angol labdarúgásban betöltött szerepe alapján kiemelkedett a sokaságból. Az ötöst a Manchester United, a Liverpool, a Tottenham, az Everton és az Arsenal alkotta, amúgy pedig az angol ligából kilépve ennek az öt klubnak az elöljárói ötölték ki és alkották meg az 1990-es évek elején a Premier League-et.

A múlt az Evertont is kötelezi?

A The Athleticben megszólaló Tim Keech annak az MRKT Insights nevű tanácsadó cégnek a társalapítója, amelyik futballstratégiákat készít kluboknak, és aki nem mellékesen nagy Everton-drukker: „A bennem lakozó Everton-szurkoló azt mondja, nem lehetünk pusztán azzal elégedettek, hogy biztosan a PL tagja vagyunk, és hogy a Brighton vagy a Brentford módjára költünk. Persze nagyon dicséretesen vezetett klubok, de mint a korábbi Big Five egyike, az Evertontól ennél több kell. Nem könnyű persze a helyzete. Amíg a top hat tagjainak négyszer akkora a bevétele, mint neki, nem tud velük versenyezni. De épp a múltbeli nagyság miatt az elvárások jókorák, rövid távon azonban nem lehet azokat megvalósítani. Ez egy hosszú távú projekt kell, hogy legyen, ami évek alatt érik be.”

Hogy lesz-e hozzá türelem, kérdés. A klub nagysága miatt tehát a drukkerek nem érnék be annyival, hogy Brighton/Brentford módra működjön az Everton, máshol nem kellő, de ambiciózus, vagy még fiatal, reményteljes játékosokkal telerakott kerettel, ide azért nevek is kellenek, akik garanciát jelentenek a minőségre, mint a Manchester Citytől kölcsönvett Jack Grealish.

Onnan, a City Football Grouptól érkezett egyébként a játékosmegfigyelést és kiválasztást vezető direktornak James Smith, a Manchester Unitedtől az utánpótlásért felelős technikai igazgatónak Nick Cox, a volt leedsi Angus Kinnear pedig tavaly óta tölti be a vezérigazgatói pozíciót, szóval igyekszik az Everton felkészült szakemberekből álló profi háttérországot teremteni, ami a reménybeli sikerek egyik alapfeltétele.

A csapat jelenleg jobb idegenben, mint hazai pályán

A másik, a nagycsapathoz méltó otthon immár ugyancsak adott. Ez az Everton első szezonja a Hill Dickinson Stadiumban, azt azonban nem állíthatjuk, hogy mindjárt erőddé vált volna a létesítmény. A 15 hazai bajnokijából csak ötöt nyert meg, ez csupán a 14. helyre elég a PL mezőnyében – annál eredményesebb azonban idegenben. Azon a tabellán a negyedik (!) hét győzelemmel és három döntetlennel öt vereség mellett, és az sem zavarja, hogy idegenben az egész mezőnyben a legkevesebbet birtokolja a labdát (39 százalékban).

Ez valóban David Moyes csapata – roppant szervezett, de kevésbé támadó (Fotó: Tony McArdle/Everton FC)

Legutóbb, az Arsenal ellen pechesen elveszített bajnokin is láthattuk, miért szerepel olyan prímán vendégként: gyakorta hatos fallal védekezve, de magabiztosan állította meg a listavezető támadásait, sokszor már a középpályán labdát szerzett, ellenakciókat vezetve pedig két nagy helyzetet is kialakított az első félidőben. Aztán Jordan Pickford meccsvégi hibájából mégis kikapott, amúgy már megint egy olyan góllal (a ráadásbeli második hazai találat már nem különösebben számított, Max Dowmannek persze annál inkább, mégiscsak a PL történetének legfiatalabb gólszerzőjévé vált azzal), amit gyakorta benyel: a hosszú oldalra érkező beadás után kapitulált, a szezonban már hatodszor, annál több gólt ilyen játékhelyzetből csak a Wolverhampton és a West Ham United szedett be.

Szóval az idegenbeli alacsony labdabirtoklás is arról árulkodik, a mostani Everton is a tipikus Moyes-futballt játssza, roppant szervezetten, de kevésbé támadó szellemben, erre utal, hogy a szerzett gólokat tekintve is távol van az élmezőnytől: 34 találata a 14. helyre elég a Premier League-ben. A kapuralövések számában szintén hátul tanyázik, a meccsenkénti 11 próbálkozásával csak a 15. A légipárbajokat viszont a legjobb arányban nyeri meg, és a rögzített játékhelyzetekből kapott hét gólja miatt sem kell szégyenkeznie.

A Pickford, Branthwaite, Garner, Dewsbury-Hall, Ndiaye ötös stabil alap

A nagycsapattá váláshoz egyebek mellett egy más típusú edző is elkélne, aki az offenzívabb, attraktívabb futballt preferálja, ahhoz persze a játékosgarnitúra is átalakításra szorul. Mert bár vannak kincsek, nem ártana abból több.

Iliman Ndiayére a 2021–2022-es idényben figyelt fel az akkori sportigazgató Kevin Thelwell, jóllehet a Sheffield Unitedben kölcsönben futballozó Morgan Gibbs-White játékáért utazott el rendre a „baglyok” meccseire. Gibbs-White-ot elcsaklizta az Everton elől a Nottingham Forest, ám mert Thelwell rátalált Ndiayéra, annyira mégsem fájt neki, hogy lemaradt a középpályásról. A szenegáli válogatott támadó ma már a PL egyik legkiválóbb szélsője, aki remekül cselez, félelmetes az egy az egy elleni játékhelyzetekben és a kapura is kellően veszélyes.

A csapat másik fontos értéke Jarrad Branthwaite, akit évek óta leigazolna a Manchester United és még egy-két topklub, kérdés, a 23 éves, 195 centiméter magas, immár az angol válogatottban is bemutatkozó középső védőt meddig lesz képes megtartani klubja.

Brantwaithe, Ndiaye, Pickford, Gueye Garnerral és Dewsbury-Hall-lal biztos gerincet alkotnak (Forrás: bbc.com)

Jordan Pickford az Arsenal elleni hibája dacára is a jól teljesítők közé tartozik, Kiernan Dewsbury-Hall szintén: a nyáron a Chelsea-től mintegy 30 millió fontért vásárolt középpályás hat bajnoki gólja és három gólpassza mellett 27 helyzetet alakított ki, kiegyensúlyozottan magas szinten játszik, ahogy James Garner is. A több poszton bevethető középpályás a Manchester United neveltje, a 2021–2022-es idényben alaposan hozzájárult ahhoz, hogy a Forest visszakerüljön az élvonalba, sőt olyannyira kiválóan produkált, hogy Erik ten Hag visszarendelte a Unitedbe. Ott aztán megint csak nem játszott, az Everton pedig lecsapott a lehetőségre. Technikailag és fizikailag is nagyszerű, kitűnő a rúgótechnikája, 24 évesen a legjobb korban van.

A Pickford, Branthwaite, Garner, Dewsbury-Hall, Ndiaye ötös középtávon is stabil alapot jelenthetne a kékeknél, s ha a Premier League diktálta szigorú pénzügyi keretek közt is sikerülne Friedkinéknek melléjük minőségi futballistákat Liverpoolba csábítani, talán az újbóli nagycsapattá válás sem maradna már sokáig álom.

Borítókép: evertonfc.com