„Az extrém körülményekre fel kell készülni” – interjú a mentál coach-ként is dolgozó kézilabdaedzővel

– Jelenleg mentál coachként dolgozol, emellett pszichológiát tanulsz a Szegedi Tudományegyetemen. Érdemes lenne talán tisztázni, mi is a különbség a coaching módszertan, a pszichológia és a pszichoterápia között, mert mintha a közbeszédben kicsit összemosódnának ezek a fogalmak.

– Valóban, tisztázzuk akkor sportos kontextusban, hogy mi a különbség a mentál coach és a sportpszichológus között. Az egyik legszembetűnőbb differencia a tanulás mennyisége: coachként nagyjából egy év alatt végezhetünk, ahhoz azonban, hogy sportpszichológus légy, hét év kell, ha szerencséd van, és rögtön a pszichológia mesterképzés elvégzése után indul a TF-en sportpszichológus szakképzés. Ha a legegyszerűbben szeretném megfogni a lényeget, akkor ez két teljesen eltérő módszertan, nézőpont. A coaching egyfajta gyorssegély, egy „mentális edzés”, ami minden esetben egy problémás területre fókuszál.

Egy coaching folyamat 6-8 alkalomnál (az egyes alkalmak között maximum két hét telhet el) általában nem hosszabb. Ezzel szemben egy sportpszichológus akár évekig kísérheti a sportolót.

A klasszikus coaching témák között szoktuk emlegetni a motivációt, a fókuszálást és az önbizalmat. A folyamatban az ügyfél, jelen esetben a sportoló feladata az, hogy a találkozások közben az edzéseken, adott esetben a meccseken kipróbálja, gyakorolja mindazt, amiről beszélünk. Ami még fontos különbség, hogy a coach a pszichológussal ellentétben nem foglalkozik a múlttal, illetve csak olyan mértékben, amennyire az a jelen megértéséhez szükséges. A coach a jelenre fókuszál. Azon dolgoznak a klienssel közösen, hogy mit kell a jelenben másképp csinálnia ahhoz, hogy a kitűzött jövőbeli célt elérje. Egy coachnak nincs is meg a kompetenciája ahhoz, hogy analitikus szemlélettel elemezze a múlt eseményeit.

– A coaching tehát egyfajta gyorssegély. Ha életszerű példával élünk, egy sportoló elmegy hozzád egy olimpiai kvalifikációs világverseny előtt néhány hónappal. Adott esetben még jól is szerepel, eredményes a közös munka, de mi a garancia arra, hogy később nem tér vissza ugyanaz a probléma, amivel felkeresett?

– Természetesen visszatérhet. De ezt a 6-8 hetet sem úgy kell érteni, hogy onnantól kezdve elvágólagosan befejeződik minden. A közös munkánk, illetve a sportoló fejlesztése nem ér véget azzal, hogy mi már nem találkozunk. Van egyfajta utánkövetés, amit mindenkinek szoktam javasolni, illetve gyakran előfordul, hogy egy sportoló, akivel korábban együtt dolgoztam, kis idő múlva visszatér, csak egy másik problémával, fejlesztendő területtel. Például dolgozunk az önbizalmán, és néhány hónap múlva visszajön, hogy folytassuk a munkát, de ezúttal mondjuk a fókuszálás a téma. Ugyanúgy, mint a fizikai edzés esetében, a mentális edzés is csak akkor hatékony, ha folyamatosan végezzük. Egyébként, ha már az edzés szóba került, részben tartozik csak ide, de sok sportolónak az edzéssel kapcsolatos gondolkodásmódján is változtatni kell. Nem jó, ha az edzés egyfajta kötelező rutinná válik, amin túl kell lenni. Sokkal szerencsésebb úgy tekinteni rá, hogy az egy biztonságos terep, ahol nyugodtan kipróbálhatsz új dolgokat, fejlesztheted magad – akár mentális téren is.

– Te is kézilabdáztál, illetve sportos családból származol. Hogy emlékszel vissza a kezdetekre, már akkor is megvolt benned ez a tudatosság?

– Nem igazán, sőt, kezdetben inkább a kevésbé ügyesek közé tartoztam. Dunaújvárosi vagyok, a 80-as években, amikor én voltam gyerek, a kiválasztás még úgy zajlott, hogy eljöttek az edzők az iskolába, felmérték a fizikai állapotot, majd megmondták, milyen sportágat ajánlanak neked. Nem az volt a kérdés, hogy sportolsz-e, hanem az, hogy mit. Én későn érő gyerek voltam, ezért sosem lehettem igazán a csapatom kulcsembere. Konkrétumokat nem említve maradjunk annyiban, hogy az én mentalitásomhoz, személyiségemhez nem igazán illeszkedett az akkori edzői kar viselkedése. Sajnos ez a jelenség még ma is gyakori: az edzők ritkán veszik figyelembe, hogy más típusú személyiségek más kommunikációt igényelnek.

– Esetedben az különösen izgalmas, hogy a mentáltréner képesítés mellett szakedzőként is dolgozol, tehát kétféle nézőpontból is figyeled a kézilabdát. Ezek milyen módon egészítik ki egymást?

– Nagyon hatékonyan – nálam egyébként ez tudatos tervezés eredménye. Szerettem volna, ha úgy tudok tanulni, hogy a tanultakat rögtön alkalmazni is van lehetőségem. A célom, hogy sportpszichológus legyek, ehhez jelent lépcsőfokot az edzősködés és a coaching is.

– Ezzel egyébként különcnek érzed magad a magyar utánpótlásedzők között?

– Abszolút! Ha edzőkkel beszélgetve azt mondom, hogy én a sport mentális részével is foglalkozom, furcsán néznek rám, de a mentális szakemberek is nehezen fogadják el, hogy szakedző is vagyok. Úgy érzem, nem könnyű elfogadtatni, hogy engem a kézilabdán belül több szempont is érdekel, több dologban szeretnék párhuzamosan elmélyülni.

Szerintem sokkal hitelesebb a sportoló és az edző szemében is egy olyan mentáltréner, aki képben van a sportággal kapcsolatban: ismeri a szakzsargont, „le tudja fordítani” a mondandóját a pályán előforduló szituációkra. Nemcsak elméleti szakember, hanem a gyakorlatot is jól ismeri, és közben folyamatosan fejleszti magát.

– Az edzőtársadalom még mindig nem ismeri fel a tanulás és a mentális felkészülés jelentőséget?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a mentális felkészítés kisebb figyelmet kap, mint ami valójában megilletné. Elsősorban az élsportolók kiváltsága, és ott is inkább csak felnőtt korban jelenik meg nagyobb hangsúllyal, ami úgy érzem, egy kicsit kései már. A jó hír ugyanakkor az, hogy úgy tűnik, épp kultúraváltásban vagyunk ezen a téren, amit nagyon jó látni. Egyre több sportág és szövetség ismeri fel annak a jelentőségét, hogy a sport ma már nem csak a fizikai edzést, hanem a mentális felkészülést is magába foglalja. A két edzés egyformán fontos, nincs egyik a másik nélkül. Az edzés a fizikai edzés és a mentális tréning összessége. Ez a hitvallásom.

– A blogodon olyan szempontokat említesz, hogy mi az edző szerepe és mi a szülő szerepe. Pontosan milyen tényezők határozzák meg egy utánpótláskorú sportoló mentális állapotát, fejlődését?

– Az egyik fontos alapelvem, hogy az edző a pálya része. Ha nem megfelelő a sportoló és edző közötti kapcsolat, akkor szinte lehetetlen a fejlődés. Egy utánpótláskorú versenyzőnél azonban a szülő is kikerülhetetlen, egyfajta háromszögként képzelhetjük ezt el: a sportoló, az edző és a szülő. Egy serdülőnél az egyik legfontosabb kérdés, hogy ki is ő? Mit visz tovább a szüleitől, mit tart jónak, mit szeretne másképp csinálni? Ekkor indul el egyfajta önállósodási folyamat, és a sportkarrierre is kihathat, hogy a szülő ebben mennyire tudja támogatni a gyerekét. Klasszikus probléma például, hogy a szülő valójában a saját álmát akarja megvalósítani a gyermeke életében. Az egészséges ezzel szemben inkább az, ha a szülő felismeri, hogy mikor jön el az a pont, amikor hátra kell lépnie. Olyan esetek is előfordulhatnak, amikor az edző és a szülő értékrendje ütközik. A kisebb gyerekek ilyenkor szinte minden esetben azt az irányt választják, amit a szülő diktál. De serdülőként is nagyon érett személyiségnek kell lenni ahhoz, hogy valaki szembe merjen szállni a szülői akarattal, a családi mintával.

– Ha jól gondolom, mire a felnőtt kora közelébe ér egy gyerek, addigra bizonyos minták, megküzdési stratégiák, akár komplexusok már rögzülnek. Mit lehet kezdeni 10-15 éves rossz mintákkal?

– Küzdeni kell velük, izzadni, mint az edzésen a súly alatt. Nagyon sok múlik azon, hogy a felismerés honnan érkezik. Az edző hívja fel rá a figyelmét? A csapattársak? Mert sajnos ilyenkor sokkal kisebb a siker esélye, mint akkor, amikor a sportoló maga döbben rá a hiányosságra, és ő dönt úgy, hogy változtatni szeretne. Visszautalva kicsit az előző témára, a szülőt ilyen esetben sem lehet kihagyni, ha utánpótláskorú gyerekekről van szó. Nekik is el szoktam mondani, hogy akkor van igazán esély a fejlődésre, ha azt a gyermek is akarja. Amikor egy sportoló felnőttként találkozik először a mentális fejlesztés témakörével, a mentál coach egyfajta tanári szerepbe is kényszerül, hiszen fogalmakat kell megtanítani, keretrendszert kell adni. Sokkal egyszerűbb és hatékonyabb lenne, ha a mentális felkészítés már fiatalabb kortól, nyilván mindig az adott korosztály érettségi szintjének megfelelően, de be lenne építve a sportolók felkészülésébe.

– Mítosz vagy valóság, hogy a magyar sportolók általánosságban rosszabb mentális állapotban vannak?

– Az én sportágamban, a kézilabdában közkeletű hiedelem, hogy mindig az utolsó öt percben szenvednek vereséget a magyar csapatok, mert mentálisan nem bírjuk a meccs végét. Ezt én inkább érzem önbeteljesítő jóslatnak: addig-addig mondogatjuk magunknak, míg végül tényleg úgy lesz. A nagy szerencsénk ezzel kapcsolatban az, hogy az elménk ugyanúgy trenírozható sikerre, mint kudarcra. Hiszek benne, hogy nem lehetetlen küldetés arra edzeni mentálisan, hogy jobban bírjuk a meccs végét fejben, mint az ellenfél.

– A sportolók mentális állapota összefügg egyébként az ország általános állapotával?

– Úgy fogalmaznék inkább, hogy van egy nagyon erős kulturális meghatározottság. De nem kötelező, hogy ez így maradjon. Nyilván nehéz, de ki lehet lépni ezekből a keretekből.

Ha megnézzük a hagyományos csapatsportokat, kézilabdában mostanában valóban ritkábban sikerül olyan meccseket nyerni, ahol a mentális faktor erős, de vízilabdában például nem állunk ilyen rosszul, és az utóbbi időben a futballban is érzek egy kis elmozdulást a holtpontról. Az egyéni sportágakban pedig több olyan versenyzőnk is van, aki mentálisan is kiemelkedőt teljesít: elég csak háromszoros kardvívó olimpiai bajnokunkat, Szilágyi Áront, vagy az olimpiai döntőben rendkívüli koncentrációs képességét is megcsillogtató úszónkat, Milák Kristófot említenem.

– Az elmúlt időszak fontos változása a közösségi média előretörése, a sportolók sokkal közvetlenebbül és nagyobb mennyiségben találkoznak a véleményekkel. Ezzel szemben mi a helyes magatartás? Mit tehet az edző? Esetenként hallani olyat, hogy teljesen meg is tiltják a közösségi média használatát.

– Nehéz kérdés, mert abban teljesen egyetértek, hogy a közösségi médián megjelenő véleményeket ne olvassa a sportoló, főleg ne verseny alatt, mert nagyon elviheti a fókuszt. De nem vagyok benne biztos, hogy az a jó út ehhez, ha az edző megtiltja. Szerencsésebbnek tartom, ha ezzel a szabállyal vagy elvvel a sportoló maga is tisztában van, betartja, és nem úgy kell kikövetelni, megtiltani. A közösségi média használata témaként egyébként szintén lehet egy mentális felkészítő program része.

– Beszéljünk kicsit az aktualitásokról is. Ha visszatekintünk a női világbajnokságra, az egyik dolog, ami rögtön eszünkbe juthat, az Golovin Vlagyimir kommunikációja, ami nagyon más volt, mint amit a korábbi kapitányoktól láthattunk. Élénken él bennem egy jelenet, mikor például egy időkérésnél a kapitány azt mondta Háfra Noéminek, hogy „tudom, hogy nehéz”. Generációváltásról, szemléletváltásról van szó?

– Valóban, és Golovin ezt remekül is csinálja. De van itt egy érdekes ellentmondás: képzeljük el annak a játékosnak a helyzetét, aki évekig hozzá van szokva egy bizonyos stílusú kommunikációhoz, és hirtelen szembe jön vele valami teljesen más. És hiába jó az irány, rögtön jönnek belülről azok a kérdések, hogy „vajon ő miért ilyen?”, vagy „mit vár tőlem, hogyan reagáljak”?

A szemléletváltáshoz idő kell, de az most is látszott a játékosokon, hogy tetszik nekik az az út, amin elindult a csapat. És azt is jó volt látni, ahogy ez a csapat a legkisebb sikereknek is tudott örülni.

– A férfiválogatottnál gyakran felvetődött a korábbi világversenyeken, hogy a stáb bizonyos helyzetekben miért nem kér időt. Ezt Gulyás Istvánék azzal magyarázták, hogy a csapatnak magától is ki kell tudnia jönni a gödörből.

– Egy jól működő együttesnek mindig vannak olyan sajátosságai, amely csak rájuk jellemző, a külvilág számára érthetetlenek. A csapatoknak megvan a saját, belső szabályrendszerük, működési módjuk, és hogy ez mennyire hatékony, csak akkor tudjuk megítélni, ha mi is a csapat részei vagyunk. De ha már az időkéréseknél tartunk: érdemes megfigyelni, hogy az igazán sikeres csapatoknál mindig van a játékosok között is legalább egy ember, aki aktívan részt vesz a megbeszélésben. Az edző gyakorlatilag csak ötleteket ad, de azt, hogy végül a valóságban ez hogyan fog megvalósulni, azt már az adott csapat vezére magyarázza el a többi játékosnak. Néha olyan időkérést is látni, ahol az edző meg sem szólal, és az időkérés utáni mozgásokat, játékelemeket egy az egyben a játékosok találják ki és egyeztetik le egymás között. Ez nagyon szépen mutatja az adott együttes érettségi szintjét. Azt, hogy mennyire működnek ők valódi csapatként.

– Végezetül térjünk ki a mostani Európa-bajnokságra is. A magyar válogatott jól szerepelt az elmúlt években, új csarnok épült, hatalmas a médiazaj. A szakmai stáb tagjai pedig arról beszéltek, hogy meg kell változtatni a játékosok gondolkodását. Nem szabad, hogy megoldandó feladatként tekintsenek a tornára, hanem élvezzék minden percét annak, hogy ilyen miliőben, hazai pályán léphetnek pályára.

– Ez egy nagyon jó megközelítés, bár ilyen esetekben mindig hozzá kell tenni, hogy attól, hogy egy sportoló elhatározza, hogy élvezni szeretné a versenyt, még egyáltalán nem biztos, hogy valóban így is érzi magát. De ez egy szuper és hatékony módszer lehet, ami egyszerre veszi le egy kicsit a terhet a játékosok válláról, és üzen a közönségnek is.

– A hollandok elleni első csoportmeccs mégsem úgy sikerült, ahogyan arra mindenki számított, külső szemlélő számára pedig úgy tűnt, épp a mentális teher volt a kudarc fő oka. Ráadásul ezt követően negatív spirálba is került a csapat.

– A hollandok elleni meccs egyszerre volt sokkoló és lehangoló. Úgy éreztem a tévé képernyőjén keresztül, hogy az extrém körülményekre, amit az új csarnok, a húszezer ember, a hazai rendezés és a mindig különleges első meccs jelentett, nem sikerült a csapatnak megfelelően felkészülnie. A rengeteg technikai hiba, a bizonytalan támadások, az erőtlen védekezés mellett számomra az is nagyon szembetűnő volt, hogy a játékosok figyelme teljesen beszűkült, aminek egyik indikátora volt az is, hogy csak a rutinból végrehajtható játékelemek működtek szinte minden játékosnál (Lékai Máté betörésből szerzett góljai, Bodó Richárd átlövés-bombái) és csapat szinten is. A hibázástól való félelem úgy tűnt, eluralkodott a csapaton, ami teljesen megbénította az egyenlítési helyzet körüli játékot. Talán furcsa párhuzam, de a mexikói 1986-os foci világbajnokság magyar–szovjet meccse (szintén az első mérkőzésünk volt!) jutott eszembe ennek a találkozónak az apropóján. Ott is ugyanígy, az extrém körülmények figyelmen kívül hagyása vagy nem megfelelő figyelembevétele vezetett a sokkoló 0–6-hoz, azzal a különbséggel, hogy ott a fizikai körülmények voltak extrémek. A mostani meccsen pedig a mentálisak. A végeredmény sajnos ugyanaz, és a tanulság is: az extrém körülményekre fel kell (és fel is lehet) készülni, ha előre tudjuk, hogy várhatóan különlegesek lesznek (az általunk megszokottól különösen nagy mértékben eltérő és/vagy még korábban soha nem tapasztalt). Ilyen esetekben sajnos nem segít, azaz nem elég, ha a sportoló azt mantrázza magában, hogy „élvezni fogom a meccset”, sőt még negatív érzéseket is kelthet benne, hogy nem tud megfelelni ebben a kérdésben az edző és a csapattársai és akár a saját elvárásainak sem, ami aztán még inkább rombolja az önbizalmát, és hozzájárul a hibás döntésekhez a pályán.

(A magyar válogatott az említett, első csoportmérkőzésen elszenvedett hollandok elleni vereség után ugyan 31–30-ra nyert Portugália ellen, de aztán Izlandtól kikapott ugyanilyen arányban, így nem jutott a középdöntőbe.)