Az olasz védő, aki Győrön keresztül szeretne eljutni a Serie A-ba – interjú Matteo Lucarellivel
Kevesen tudják, de szerepel egy olasz idegenlégiós a magyar harmadosztályban – ráadásul nem is akárki. Az egykori Serie A-gólkirály, Cristiano Lucarelli unokaöccse, a majdnem 400 olasz élvonalbeli mérkőzéssel rendelkező Alessandro Lucarelli fia, Matteo néhány hete a ETO FC második csapatában futballozik. Vele beszélgettünk a gyerekkoráról, magyarországi benyomásairól és a hosszabb távú céljairól, róla pedig édesapjával, valamint edzőjével, Szekeres Adriánnal is.
– Édesapád és nagybátyád is sikeres labdarúgók voltak, utánuk lett volna más választásod, mint hogy belőled is futballista legyen?
– Nem igazán. A családunk DNS-ében benne van a foci, egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ez lesz az utam. Ráadásul már négyéves koromtól kezdve focisuliba jártam, a nálam két évvel idősebb unokatestvéremmel együtt (Mattia jelenleg a Pro Livorno Sorgenti nevű negyedosztályú csapatban szerepel – a szerk.).
Még azt sem tudtam, melyik a bal és a jobb lábam, de már rúgtam a labdát…
Sokáig csak szórakozásnak fogtam fel a focit, aztán 15-16 évesen, amikor már komoly edzéseken vehettem részt Parmában, akkor döbbentem rá igazán, mit is jelent valójában labdarúgónak lenni. Ahogy megismertem belülről egy igazán nagy klub működését, azonnal eldöntöttem, hogy profi futballistává akarok válni.
– Livornóban születtél, Parmában nőttél fel, de melyik csapat áll a legközelebb a szívedhez?
– Az Inter. A családomban többen is a milánóiaknak szurkolnak, gyerekkoromban sokat jártam édesapámmal a San Siróba. Ott voltam például a 2010-es Bajnokok Ligája-elődöntőn is, ahol a Mourinho-féle Inter a Barcelona legyőzésével kiharcolta a fináléba jutást. Majd 13 évvel később, idén tavasszal ismét a helyszínen láthattam egy BL-elődöntőt, ahol a két milánói csapat találkozott. Hihetetlen élmény volt, egy kicsit újra gyereknek éreztem magam. Amikor csak tehetem, nézem az Inter-meccseit, de persze akad hely a szívemben a Parmának és a Livornónak is.
– Az idei BL-elődöntőt képes voltál csak szurkolóként nézni, vagy profi labdarúgóként figyelted a játékosokat?
– Ahogy egyre idősebb lettem és egyre komolyabban vettem a futballt, úgy vált egyre nehezebbé, hogy csak szurkolóként kövessek egy mérkőzést. Régen csak az érdekelt, ki lövi a gólokat, az elmúlt néhány évben viszont már inkább a védőket figyelem.
Az emberek többsége nem őket nézni, mindenki a csatárokra, a középpályásokra kíváncsi, nekem viszont fontos, hogy tanuljak a legmagasabb szinten futballozó belső védőktől, egy-egy meccsen rengeteg apróságot el lehet lesni tőlük, ami hozzájárul ahhoz, hogy jobb játékossá váljak.
– Mindig középső védőt játszottál?
– Nem, gyerekkoromban csatár voltam. Mivel magasabb és erősebb felépítésű voltam a kortársaimnál, az edzőim betettek előre, hogy rúgjam a gólokat. Aztán 13-14 évesen egy sorral hátrébb kerültem, belső védő pedig csak 15 évesen, a Parma utánpótlásában lettem. Ezt a posztot is nagyon szeretem, élvezem, hogy nagy a felelősség.
– A góllövés nem hiányzik?
– De, nagyon! Az edzéseken igyekszem mindig előrébb osonni egy kicsit, és amennyit csak lehet, kapura lőni. Minden mérkőzés előtt reménykedem abban, hogy adódik egy olyan szituáció, amikor odakeveredem a kapu elé és esetleg betalálhatok az ellenfél kapujába, mert a futballban nincs jobb érzés annál, amikor gólt lősz.
– Mennyit segít neked, hogy a jelenlegi edződ, Szekeres Adrián is belső védő volt?
– Rengeteget, mert olyan tanácsokat ad nekem, amiket csak egy olyan embertől kaphatok, aki jól ismeri ennek a posztnak a sajátosságait. De nemcsak ezért vagyok hálás neki, hanem azért is, mert az első perctől lehetőséget adott nekem, még azok után is, hogy csaknem másfél évig nem játszottam tétmérkőzést. 2022 tavaszán megszűnt a bolgár klubom, az ezt követő több mint egy évben csak edzettem, egyetlen tétmérkőzésen sem léptem pályára. Adrián ennek ellenére bízott bennem, és miután Győrbe kerültem, azonnal a kezdőcsapatba állított, mert tudta, hogy jelenleg arra van a legnagyobb szükségem, hogy a lehető legtöbb időt töltsem a pályán tétmeccseken. El kell mondanom, hogy Adrián az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem a futball világában.
A profi fociban rengeteg egoista ember dolgozik, aki csak a saját érdekeit nézi. Adrián nem ilyen. Mivel fiatal, és néhány évvel ezelőtt még maga is játékos volt, remekül megtalálja a hangot a fiatalokkal. Nem tudom, céljai közt szerepel-e, hogy valaha élvonalbeli felnőttcsapatot irányítson, de ha úgy alakul, később is nagyon szívesen lennék a játékosa. Ha NB I-es edző lesz, hívjon fel és jövök.
– Hogyan kerültél Győrbe?
– Az ügynökség, amelyhez nemrég szerződtem, szoros kapcsolatban áll a klubbal, tőlük kaptam ezt a lehetőséget. A nyáron több klub is keresett, Olaszországból és máshonnan is, de más-más okokból egyik csapattal sem kötöttem szerződést, ősszel pedig jött ez a győri lehetőség. Nem hittem volna, hogy egy év kihagyás után ilyen lehetőséghez jutok, úgy éreztem, erre a vonatra fel kell ugranom, és nem bántam meg, hogy így döntöttem, nagyon jól érzem magam Magyarországon. Szimpatikusak volt számomra a klub hosszú távú céljai, az edzőközpont pedig egészen lenyűgöző, itt minden feltétel adott ahhoz, hogy fizikálisan és játékban is utolérjem magam, és visszakerüljek arra a szintre, ahol két évvel ezelőtt tartottam. Nem titok, hogy szeretnék minél hamarabb az ETO első csapatában futballozni – abban állapodtam meg a vezetőkkel, hogy az őszi szezon végét az akadémiai gárdánál töltöm, de közben edzek az első csapattal is, tavasszal pedig már remélhetőleg a másodosztályban küzdhetek a feljutásért. Ha pedig úgy alakul, a következő idényben szeretném megmutatni magam a magyar élvonalban is.
– Milyen típusú középhátvédnek tartod magad? A fizikum vagy inkább a technika dominál a játékodban?
– Olaszországban a belső védőket két kategóriába szokták besorolni. Vannak a Chiellini-típusú „állatok”, akiknél a fizikai erő a legfontosabb, és a Bonuccihoz hasonlítható technikásabb, inkább ésszel játszó futballisták. Én, persze a magam szintjén, Bonuccihoz állok közelebb felfogásban, szeretem megjátszani a labdákat, olvasni a játékot.
– Miben látod a legfontosabb különbséget az olasz és a magyar játékosok között?
– Amióta külföldön játszom, azóta érzem igazán, mennyire szerencsés vagyok, hogy
Olaszországban egészen máshogy képzik a fiatal játékosokat, különösen a védőket, mint bárhol máshol. Már 13-14 éves koromban olyan taktikai képzést kaptam, ami külföldön még a felnőttek között is ritkaságnak számít. Nagyon fiatalon megtanítják nekünk, hogyan helyezkedjünk, hogyan olvassuk a játékot, hogyan lépjünk be a támadásépítésbe.
Ez nagy előnyt jelent számomra. Ugyanakkor, amikor Magyarországra kerültem, meglepődtem, mennyire tehetségesek az itteni fiatalok. Rendkívül keményen dolgoznak, céltudatosak, minden edzésen a maximumot nyújtják. Az olaszok ebből a szempontból lustábbak, csak annyit futnak, amennyit feltétlenül muszáj. A magyarországi edzések sokkal intenzívebbek, ami hasznára válik a fiataloknak. Mostani csapattársaim többsége 17-18 éves, ha mentálisan erősek tudnak maradni és továbbra is csak a futballra koncentrálnak, sokan közülük profi labdarúgókká válhatnak.
– Nem furcsa neked, hogy 22 évesen te vagy a legidősebb a csapatban?
– De, olyan érzés, mintha egy kicsit visszamentem volna az időben. Igyekszem minél többet segíteni a srácoknak, mert én is voltam a helyükben, ismerem a helyzetüket. Rendkívül hasznos, hogy már ilyen fiatalon felnőttek ellen játszhatnak tétmérkőzéseket, ez Olaszországban például nincs így: csak a Juventus és az Atalanta versenyezteti az U23-as csapatát a Serie C-ben, a többi klubnál nevelkedő fiataloknak nincs arra lehetőségük, hogy náluk 10-15 évvel idősebbek ellen játszhassanak, mint itt Magyarországon a harmadosztályban. Ráadásul az NB III-ból ki is lehet esni, tehát minden pontnak, minden pályán hozott döntésnek súlya van, ami szintén segíti a srácok fejlődését.
– Hol látod magad öt év múlva?
– Az még nagyon messze van… A legfontosabb rövid távú célom, hogy élvonalbeli labdarúgó legyek, akár Magyarországon is.
A magyar futball infrastruktúrája rendkívül fejlett, itt jó labdarúgónak lenni, minden adott ahhoz, hogy a játékosok profi körülmények között fejlődhessenek.
Persze egyszer majd szeretnék visszatérni Olaszországba és a Serie A-ban futballozni.
– És az olasz válogatottban?
– Az egy álom. Pillanatnyilag ennek nincs realitása, mert sok korombeli olasz belső védő már 100 Serie A-meccsel is rendelkezik, természetes, hogy inkább ők jönnek számításba a nemzeti csapatnál, de a futballban sok minden megtörténhet. Ha itt, Győrben sikerül újra felépítenem magam és stabilan jól teljesítek a csapatban, ki tudja, még az is lehet, hogy felfigyel rám a kapitány. Minden futballista arról álmodik, hogy szerepelhessen hazája válogatottjában. Az álmokért azonban meg kell dolgozni. Én mindent megteszek érte, a többi pedig már nem rajtam múlik.
– A magyar válogatottat egy olasz szövetségi kapitány irányítja. Ismered Marco Rossit?
– Sajnos személyesen nem, még sosem beszéltem vele, de szeretném majd felvenni vele a kapcsolatot, mert nagyon jól ismeri a magyar labdarúgást, biztosan sok hasznos tanácsot tudna adni nekem. Davide Lanzafaméval viszont jóban vagyok, annak idején együtt futballozott édesapámmal. Sok szépet mesélt nekem Magyarországról, és tudom, mennyire szerették őt az itteni szurkolók. Bízom benne, hogy én leszek a következő olasz játékos, akit megkedvelnek a magyar drukkerek.
– Ha Marco Rossi keresne, hogy behívjon a magyar válogatottba, mit mondanál?
– Őszintén bevallom, érdekelne a lehetőség. Néhány évvel ezelőtt még el sem tudtam volna képzelni, de ma már számos példát látunk arra, hogy egy futballista nem a szülőhazája válogatottjában játszik. A magyar csapat kiváló, nem véletlen, hogy magabiztosan jutott ki az Európa-bajnokságra, ráadásul egy olasz szakember irányítja, úgyhogy persze, ha hívna, igent mondanék.
– Matteo azt mondta, sosem volt kérdés, hogy futballista lesz-e belőle. Ön is így látja ezt?
– Persze, ebben a családban nem lehetett más a sorsa. Az én meccseimen nőtt fel, egészen kis korától kezdve azt mondta, olyan akar lenni, mint én. Sok nehézségen ment már keresztül eddigi pályafutása során, de úgy gondolom, minden adottsága megvan ahhoz, hogy jó játékossá váljon. Mentálisan hihetetlenül erős, a játékban pedig ugyanazok a tulajdonságok jellemzők rá, mint annak idején rám: jól lát a pályán, a legnehezebb szituációkban is higgadt tud maradni. Eddig még nem igazán tudta megmutatni, mire is képes valójában, de bízom benne, hogy Győrben újra fel tudja építeni magát. Magyarországon megkapta az esélyt a bizonyításra, biztos vagyok benne, hogy élni is fog vele.
– Mire viheti Matteo? Elérhet abba a magasságokba, mint az édesapja?
– Nem szeretnék terhet rakni rá, Olaszországban úgyis óhatatlanul hozzám fogják hasonlítani. Most az a legfontosabb számára, hogy rendszeresen játsszon és lépésről-lépésre haladjon. Ha a következő szezonban a magyar élvonalban futballozhatna, az remek lehetőség lenne számára, hogy egy magasabb szintű bajnokságban is megmutassa, mire képes. Rengeteg munka vár rá, de még nagyon fiatal, idővel eljuthat a Serie A-ba.
– Mik voltak az első benyomásai a csapat olasz légiósáról?
– Azt rögtön lehetett látni, hogy képzett játékos, de érződött rajta a meccshiány. Bolgár klubja megszűnése óta zömmel egyéni edzéseket végzett, a legfontosabb feladatunk az volt, hogy beillesszük őt a csapatba. Ez nagyon hamar sikerült, annak is köszönhetően, hogy Matteo is mindent megtett ennek érdekében.
Néhány edzés után már magyarul kiáltotta a legfontosabb vezényszavakat a társainak, amikor pedig egy sportorvosi vizsgálat miatt csak késve tudott megérkezni az edzésre, a tréning után ő jött oda hozzám, hogy adjak neki plusz feladatot, mert szeretné pótolni a kiesett munkát. Ez mind azt mutatja, mennyire motivált játékosról van szó.
– Mennyiben más játékos ő, mint a többiek?
– Az edzéseken és a mérkőzéseken is előbb gondolkodik, és csak azután cselekszik. Voltak, akik azt mondták, hogy az edzéseken spórol az erejével, pedig egyszerűen csak nem fut feleslegesen. Remekül olvassa a játékot, emellett a rúgótechnikája is kiváló, remek keresztlabdákat tud adni, a mérkőzéseken gyakran játssza meg pontosan akár a balhátvédet is jobb oldali belső védőként. Jó a helyzetfelismerése, emellett nagyon akar fejlődni, tanulni. Intelligens játékos, erős karakter, a társak pedig hallgatnak rá.
– Mire lehet képes Matteo rövid-, illetve hosszabb távon?
– Edzett már az ETO első csapatával, ott is figyelemmel kísérik a fejlődését. Szeretne élvonalbeli futballistává válni és idővel a Serie A-ban futballozni, ami folyamatos motivációt biztosít számára, ez csak a javára válhat. Az adottságai és a hozzáállása alapján erre meg is van az esélye.
Szerző
