„Az önbizalmat elveszíteni roppant könnyű, visszaszerezni annál nehezebb” – Interjú Miha Blaziccsal

– Felejthetetlennek tűnő szezon az idei, elvégre játszhattál a Bajnokok Ligájában, futballozhattál Messi és Ronaldo ellen, az újabb bajnoki cím is meglesz, legfeljebb egy dolog hiányozhat a remek évadból.

– A kupa?

– Is. De még inkább egy Blazic-gól. Végtére is, minden eddig magyarországi szezonodban betaláltál, nem is egyszer.

– Valóban… Azért a védő első számú feladata a saját kapuját megóvni a góltól, persze ha magad is szerzel kettőt-hármat, azzal legalább annyira a csapat javát szolgálod, mint a magad dicsőségét.

– Sosem vágytál csatárszerepre?

– Dehogynem. Hát ki akar védő lenni? Szerintem senki. Csak amikor Koperben lementem az első edzésre, talán a termetem miatt mindjárt a hátvédsorba állítottak. Aztán valószínűleg jól is ment, és nem változtattak a posztomon. Bár, ritkán azért előfordult, hogy a középpályán szerepeltem, sőt egyszer-kétszer lehettem csatár is, és úgy emlékszem, nem is ment olyan rosszul, de mindig az volt rá a reakció, hogy a védelem nem bírja el a hiányomat, így hát visszasoroltak.

– Nem panaszkodtál?

– Nem. Lehet, kellett volna, és akkor most csatár lennék. Persze lehet, akkor nem a Ferencvárosban futballoznék, hanem a szlovén másodosztályban… 

– Volt kedvenc védőd?

– A Vidic – Ferdinand kettős manchesteri játékán nőttem fel, nekem ők voltak az etalon. Elképesztő kvalitásokkal bírtak, bárcsak azok többsége az enyém lehetne. De azóta is próbálok ellesni ezt-azt a legjobbaktól. 

– Az mindig egyértelmű volt a számodra, hogy futballista leszel?

– Volt idő, amikor kételkedtem benne. Koperben tizenhét évesen felkerülve az első csapatba nem nagyon játszottam, akkor azért elgondolkodtam azon, biztos ez lesz-e az én utam.

– Kezdted felcsatolni a sílécet? 

– Azt azért nem, bár megőrizve a komolyságunkat hozzátehetem, mindig is nagyon szerettem síelni és snowboardozni, de sosem gondoltam, hogy át kellene térnem a havasokra, azóta pedig, hogy tizenhét évesen profi futballista lettem, felhagytam a téli sportokkal. A focival viszont akkor sem akartam szakítani, amikor sehogy sem tudtam beverekedni magam a nagyok közé, amit nem is viseltem túl jól. Lehet, nem voltam elég érett ahhoz, hogy megfelelően kezeljem a helyzetet, talán túl nagy volt az egó, mindenesetre hamar kiderült, változtatnom kell ahhoz, hogy számoljanak velem, és én változtattam.

– Csak rajtad múlt, hogy a felnőttek közé csöppenve nem mint minden úgy, mint a karikacsapás?

– Főként, de talán nem egyedül rajtam. Eleinte úgy voltam vele, biztos mások hibája, de hát senki sem tanította meg nekem, hogyan kell egy profinak gondolkodni, viselkedni. Képes voltam rajta mindenesetre változtatni. Megtanultam, vállalni kell a felelősséget a tetteidért, azóta is vállalom, mindig, de ehhez el kellett hagynom a szülővárosomat, és a Domzaléba igazolni. Ott tanultam meg, mit jelent profinak lenni, hogy az milyen hozzáállást, munkamorált követel meg, bár azért azt is hozzá kell tennem, Szlovéniában tíz éve még vonakodtak nagy számban bevetni a fiatalokat, nehéz volt beverekedni magunkat a felnőtt csapatba, kevésbé kaptuk meg az esélyt, ma már, talán a gazdasági szempontok miatt is, könnyebben dobják be a mélyvízbe a tinédzsereket.

– Te akkor elég hitelesen érvelhetsz a „mi a fontosabb, a tehetség vagy a mentalitás?” témakörében.

– Azelőtt, hogy a Domzaléba igazoltam, egyedül a tehetségemnek köszönhettem, hogy játszom, és az ifi éveimben mindig játszottam. De azt az attitűdöt, ami a profi világban az érvényesüléshez kell, Domzaléban sajátítottam el.

– Nem is volt akkor olyan könnyű döntés négy éve elhagyni a klubot?

– De, az volt. Olyan egyesületben akartam ugyanis futballozni, amelyik versenyképes Európában, Szlovéniában legfeljebb egy vagy kettő ilyen akad, a Ferencvárost pedig feltétlenül azok közé soroltam. Amúgy is minden szlovén játékos célja, hogy nemzetközi karriert fusson be, és én bár ismertem a Ferencvárost, tudtam, hogy nagy klub, azután, hogy körbevezettek a stadionban és az edzőközpontban, a körülményeket látva, valamint a célokat megismerve győződtem meg végképp arról, itt kell folytatnom a pályafutásomat. Az azóta elértek is azt mondatják velem, életem egyik legjobb döntése volt.

– A Bajnokok Ligája-szereplés pedig a legjobb élmény?

– Ami a futballt illeti, igen. 

– Azon túl mi a „leg”?

– Amikor megszületett a testvérem lánya, és én nagybácsi lettem.

– Maradva viszont a BL-nél, Messivel vagy Ronaldóval gyűlt meg inkább a bajod?

– Csak azért Ronaldo, mert vele sokkal többet kellett csatáznom a pályán.

– És ha egyszer az unokahúgod megkérdezi, „Miha, ki jött ki jobban azokból a csatákból?”, mit felelsz?

– Hogy a futball csapatjáték, és a Juventus nyert ugyebár.

– Az, hogy személyesen is megküzdhettél a futballvilág elmúlt másfél évtizedének két legemblematikusabb alakjával, megváltoztatta előzetes véleményed az örök „Messi vagy Ronaldo” vitáról?

– Nem, mert azelőtt sem tudtam dönteni, azóta pedig, hogy játszottam ellenük, pláne képtelenség. Akkor sem tudok dönteni, ha úgy teszem fel a kérdést, kit látnék szívesebben a csapatomban, és akkor sem, ha valamelyiket jobbnak kell ítélni. Messi valóban született zseni, de amikor azt hallom, hogy Cristiano Ronaldo nem feltétlenül a világ legtehetségesebbike, elképedek, mert ellene szerepelve is kiderült, szintén született tehetség, az igaz, hogy mindebbe még elképesztő munkát is beletett.

Miha Blazic minden Bajnokok Ligája-mérkőzést végigjátszott (Fotó: Getty Images)

– És melyik klub ellen volt nehezebb futballozni?

– Egyértelműen a Barcelonával szemben. Egyik meccsen sem volt esélyünk, a Juve ellen annál inkább. Nyilvánvalóan a Juventus is más szint, de Torinóban az utolsó pillanatig megvolt a sanszunk a pontszerzésre. A barcelonai játékstílus viszont megoldhatatlan feladat elé állított bennünket.

– Az, hogy felléphettél az elitszínpadra, kiváltott belőled valamiféle elemi vágyat, hogy mihamarabb ismét odajuss?

– Mindenki a BL-ben szeretne játszani, természetesen én is, ez a cél, ugyanakkor tudjuk, iszonyatosan nehéz út vezet odáig, semmi garancia nincs rá, hogy ismét sikerülni fog. De hogy mindent megteszünk érte, az nem kérdés. Előbb persze meg kell nyernünk a bajnokságot.

– Az azért már csak formalitásnak tűnik. Nem unalmas amúgy?

– Mármint?

– Minden évben győzni, ráadásul meglehetősen simán.

– Sosem az. Eleve, minden győzelem, illetve bajnoki cím más. A 2019-ben megnyert nekem ugye az első volt, az azért különleges. A második azért, mert meg kellett védeni a címünket, ami mindig nagy kihívás. És ha sikerül idén sorrendben a harmadikat is behúzni, az már csak a különleges körülmények miatt is emlékezetes lesz.

– Ez érdekes, mert azelőtt jogosnak tetszett a vélekedés, hogy ha közönség nélkül kellene játszani, az a Fradit érintené a legérzékenyebben, egyértelműnek tűnt ugyanis, hogy szenvedélyes és nagyszámú szurkolóseregének a fanatizmusa pontokban mérhető. Ehhez képest nélkülük nyertek, minden bizonnyal jó néhány pontot verve a mezőnyre. Ennyivel az NB I fellett áll immár a jelenlegi Fradi?

– Azt tudom, hogy nem elég, hogy papíron a miénk a legjobb csapat, ezt hétről hétre a pályán is be kell bizonyítani. Megvannak a kvalitásaink, remek a szakmai stáb, megfelelő a mentalitás, de egy pillanatra sem szabad elszállni magunktól, nem lehetünk arrogánsak, pláne, hogy tudjuk, a futballban egyik pillanatról a másikra változhatnak az erőviszonyok. Csak akkor lehetsz sikeres, ha képes vagy az önfeláldozásra, ha minden edzésen keményen dolgozol. Ha a drukkereink sajnos nem is lehettek velünk, mi mindvégig tudtuk és tudjuk, hogy otthonról figyelnek minket, szurkolnak nekünk, nem szeretnénk nekik csalódást okozni. Őrült tempójú szezon volt ez, a bajnoksággal, a Bajnokok Ligájával, a válogatott mérkőzésekkel, sokunk életre szóló élményekkel gazdagodott, az egyedüli, de annál nagyobb szomorúság, hogy többségüket a szurkolóink nélkül voltunk kénytelenek megélni. Pedig nagyon fontosak nekünk a drukkerek, ők képesek átlendíteni bennünket a nehezebb periódusokon, ők adják azt a pluszt, ami mindannyiunkat még jobb teljesítményre sarkall.

– Ami még fájhatott, hogy Szlovéniával nem sikerült eljutni az Európa-bajnokságra, Lengyelország, Ausztria és Észak-Macedónia is előttetek végzett a selejtezőcsoportban.

– Pedig a kvalitás megvan a csapatunkban, Jan Oblak és Josip Ilicic elképesztő klasszis, voltak is jó meccseink, de sok mindennek kell klappolnia ahhoz, hogy eljuss egy nagy tornára. Örülök, hogy Magyarországnak ismét sikerült.

– Nálunk sok egyéb mellett az is nagy probléma volt a múltban, hogy a játékosok nem hittek magukban, hogy hiányzott a megfelelő önbizalom, miközben az ellenfelek kicsattantak tőle. Volt, hogy elveszítetted? És mennyire nehéz azt visszaszerezni?

– Persze, velem is előfordult, ezért akartam elhagyni Kopert. Azt megtanultam, hogy az önbizalmat elveszíteni roppant könnyű, visszaszerezni annál nehezebb. Az önbizalom építése egy folyamat, ma is tanulom. De ha tudod, hogy a megfelelő emberek vesznek körül, az segít, rajtad múlik persze elsősorban. Az önbizalmat bármikor el lehet veszíteni, nem korfüggő, de ha érettebb vagy, jó eséllyel tudod, mire vagy képes, az addig elértekbe is kapaszkodhatsz. Nem hiszem azonban, hogy ez ma a magyar futballban égető probléma, ha a játékosok nem hittek volna magukban, biztos nem juthattak volna el az Európa-bajnokságra, ahogy mi sem a Bajnokok Ligájába.

[su_note note_color="#c4c4bd"]

Olvasói kérdések

F. András: Mi a legnagyobb különbség Doll és Rebrov edzői filozófiájában, módszereiben, és mennyiben mások a követelmények? Mi az, amit jobban kedveltél Doll ideje alatt, és mi az, amit jobban kedvelsz Rebrov edzősködése alatt?

Szerhij Rebrovval még felkészültebbek vagyunk taktikailag, Thomas Doll több szabadságot hagyott nekünk a pályán. A jelenlegi mester sokkal inkább támaszkodik a szerkezetre, mindannyiunk tökéletesen tudja, mi a dolga a pályán. De mindkét edzővel élveztem és élvezem a munkát, nagyon jó kapcsolatba kerültem velük, Thomas az első évemben nagyon sokat segített abban is, hogy zökkenőmentes legyen a beilleszkedésem.

R. Zétény: Mennyire tervezel hosszú távon a Ferencvárossal? Nem gondolod, hogy lassan kinövöd az NBI-et?

A futballban sosem tudni, mennyi jut neked egy klubban. Ha az a kérdés, látom-e magam hosszú távon a Ferencvárosban, a válasz egyértelműen az, hogy igen. Ami a saját teljesítményemet illeti, azt másoknak kell megítélni, sosem szerettem beszélni róla.

H. Attila: Hogyan látod saját személyes fejlődésedet? Miben fejlődtél a legtöbbet a Fradiba igazolásod, illetve Rebrov érkezése óta?

A legtöbbet a futball mentális részében fejlődtem. Ez a fajta tudás a tapasztalattal is nő, ahogy érsz, másképpen látsz dolgokat, másképpen reagálsz, nekem ebben sokat segített a mester.

E. Dávid: A jó szereplés ellenére ebben az évben elég sok hibát elkövettél. Ennek a komolyabb konkurencia lehetett az oka? Kovacevic személyében (sajnos már jó ideje sérült) egy elég komoly védőtárs adódott, s Mmaee is kiváló igazolásnak tűnik. Melyik a kedvenc bajnokságod, illetve hol tudnád elképzelni magad a Fradi után?

A hibáknak több okuk lehet. Ez amúgy is egy nagyon furcsa szezon, azt látom, hogy a nagy ligák nálam nagyobb játékosai is követnek el súlyos hibákat. Minél nagyobb persze a tét, annál sanszosabb, hogy hibázol. Ha egy védő hibázik, az mindenkiben sokkal inkább megragad, mert abból ugye általában baj van, de elfogadtam, hogy ez a hátvédek sorsa. Igyekszem minél kevesebbet rontani. Ami a külföldi bajnokságokat illeti, Olaszországhoz közel nőttem fel, a Serie A-t néztem a legtöbbet. Nyilván nagyon szép lenne egy nap ott játszani… [/su_note]