Az utánpótlássikerek csak a jó kiindulópontot jelentik – vélemény

A szurkoló persze reménykedik, hiszen mi mást tenne. A magyar kézilabda, amely a 2000-es évek elején még a világ közvetlen élmezőnyéhez tartozott, ma már sokkal inkább a középmezőny tagja, így minden kis siker, ami némi előrelépést jelez, hihetetlenül felértékelődik. Ettől függetlenül azonban, ha visszamegyünk néhány évet az időben, jól látszik, hogy messzemenő következtetéseket nem szabad levonni ezekből az eredményekből.

Úgy tűnhetett, itt a magyar női kézilabda legújabb nagy generációja, ehhez képest azonban a következő években nem történt számottevő előrelépés a felnőtteknél, az eredmények ugyanúgy a 7–15. hely körül mozogtak. A magyar válogatott ebben az időszakban bátran játszatta a 2018-as juniorok legjobbjait, mára Márton Gréta, Klujber Katrin, Háfra Noémi, Kácsor Gréta, Tóvizi Petra és az eggyel későbbi generációból Vámos Petra is egyértelmű alapemberévé vált a nemzeti csapatnak.

Ez alapján akár azt is mondhatjuk, hogy az átmenet zökkenőmentes volt, ez azonban nincs így. Egyrészt, ahogy arra a szakemberek is sokszor felhívják a figyelmet, a magyar válogatottból hiányzik a középgeneráció, azaz azok a nagyjából 25 és 30 év közötti játékosok, akiknek most kellene pályafutásuk csúcsán járniuk (talán Schatzl Nadine, Lukács Viktória, Bíró Blanka, ha visszatér Kovacsics Anikó sorolható ebbe a kategóriába, illetve talán kérdőjellel Planéta Szimonetta), így pedig a sok fiatal szerepeltetése egyfajta hiánykezelés is.

Ez azonban nem ezeknek a játékosoknak a felelőssége, az viszont már részben igen (amellett persze, hogy a közeg hibáit sem szabad eltagadni), hogy a korábban említett kézilabdázók közül talán csak Mártonról mondható el, hogy fejlődése töretlen volt, bármelyik csapatba beférne balszélen, a többiek viszont egyénileg nem tudtak előrelépni. Háfráról nagyon sokat írtunk már, így rá nem térnék ki külön, de például Klujber hiába játszik szintén BL-csapatban, játéka pont annyira hektikus, mint akkoriban volt.

Az akkori győztes csapat jelentős része ma is az NB I-ben pallérozódik, ám a szintlépés elmaradt náluk. És fontos azt is megjegyezni, hogy ezek a játékosok már nem fiatalok. Nyilván vannak később érő típusok, de a sportolók többsége 23-24 éves korára már a saját maximumának közelében játszik. Azt tehát már egész biztosan ki lehet jelenteni, hogy nem ez a korosztályos csapat fogja megmenteni a magyar kézilabdát.

De ez nem is gond, és nem is lehetett soha elvárás. Ha azt vesszük, hogy egy utánpótlás-válogatottból átlagosan két-három játékos válik stabil csapattaggá a felnőttek legjobbjai között, ez a csapat még felülreprezentáltnak is tűnik (nyilván ebben némi szerepe annak is van, hogy a fiataloktól jövő Golovin Vlagyimir a szövetségi kapitány). A probléma tehát azzal volt, hogy a közvélemény nem tudta (és tudja) helyén kezelni ezeket az eredményeket.

A mostani ezüstérmes csapattal kapcsolatban is olyan jelzők hangzanak el, mint a világklasszis. Pedig észre kell venni, hogy a junioroknál elért eredmények nem jelentenek garanciát a jövőre nézve. A döntő televíziós közvetítésében is elhangzott például, hogy Hollandia most először állt dobogóra ebben a korosztályban, de például a felnőttek között szintén igen erős Franciaország is csak egyszer, 2012-ben játszott döntőt a junioroknál. Ott van viszont a másik oldal is, az oroszok, a dánok vagy a norvégok tradicionálisan jól szerepelnek ezeken a tornákon, és a felnőttek között is rendre a legjobb hat között végeznek.

Ha ránézünk a mostani juniorválogatottra, könnyen rájöhetünk, mivel nőtt ifj. Kiss Szilárd csapata a mezőny fölé. A játékosok jelentős része már a felnőttek között játszik, közülük néhányan meghatározó egyéniségei a klubjuknak – a magyar NB I alakulatai, főleg a mezőny második felében bátran nyúlnak a fiatalokhoz. Emellett az is vitán felüli, hogy a magyar gárda kreativitásban és gyorsaságban is a mezőny fölé nőtt, viszont amennyi ügyes, egy-egyekben kiváló játékos volt a keretben, annyira kevés klasszikus átlövő. A nemzetközi kézilabda egyébként is a technikás játékosokat részesíti előnyben, de láttuk már többször (akár például a mostani BL-döntőben), hogy nagy előny lehet egy csapatnak, ha van legalább egy, 10-12 méterről stabilan veszélyes lövője.

Ezüstérmes lett a magyar juniorválogatott az idei U20-as női kézilabda-világbajnokságon (Forrás: mksz.hu)

E tekintetben tehát hiány mutatkozik, ettől függetlenül sok olyan játékos volt a mostani együttesben is, aki komoly pályafutás előtt állhat. Az előbb amellett érveltem, hogy minden országnak a saját útját kell megtalálnia, itthon pedig a fő kérdés az, hogy mi történik 19 és 22 éves kor között a játékosokkal. Mert azt sokadszorra látjuk, hogy a junioroknál még semmiféle lemaradásban nincs a magyar kézilabda (sőt, a mezőny jó részét magabiztosan előzi), utána viszont történik valami, ami miatt ezek a játékosok a felnőttek között már nem tűnnek olyan kiemelkedőnek. Valószínűleg Borsos Attila megint rátapintott a lényegre a meccs utáni stúdiós értékelésben: ezeknek a játékosoknak még egy-két évig szolgálja a fejlődését, ha különböző NB I-es csapatokban játszanak, utána viszont a fejlődés érdekében vagy a magyar BL-együttesekhez kell kerülniük, vagy külföldre igazolniuk. Nyilván az előbbi eshetőség csak nagyon kevesek számára opció, de egyáltalán nem szégyen (még ha az itthoni bérek töredékét lehet keresni) eligazolni egy dán vagy egy francia középcsapatba.

Ifj. Kiss Szilárd válogatottjának tagjai méltán lehetnek büszkék magukra. Ez a korosztály mindössze egyetlen mérkőzést veszített el nemzetközi tornán. A lényeg azonban most jön majd.

Kiemelt fotó: mksz.hu