Azokra emlékeznek, akik felrúgják a szabályokat – Air (filmajánló)

Szinte még el sem helyezkedünk a moziszékben, amikor a stúdiók logója után rögtön egy hangos zenére komponált, lendületes montázs ránt magával minket. Az 1980-as évek tárgyi kultúrája jelenik meg előttünk, minden nagyon színes, minden iszonyú hangos, nyüzsögnek az emberek. Majd egy irodában találjuk magunkat, ahol a Jason Bateman által alakított cégvezér épp arról beszél, hogy már George Orwell is megmondta, hogy nehéz lesz ez az 1984-es év, és ezt bizony még a Nike is megérzi.

Az első néhány perc pontosan megmutatja, hogy milyen filmmel lesz dolgunk. Affleck helyenként szinte gátlástalanul időzik el a nosztalgián: a boltokban minden berendezési tárgyra és élelmiszerre ráközelít a kamera, olyan slágerek csendülnek fel, mint a Time After Time Sydney Laupertől, s persze mindez nem véletlen. A Stranger Things sikere hihetetlen nosztalgiahullámot indított el a popkultúrában, aminek sportszempontból minden bizonnyal az sem tett rosszat, hogy a Last Dance a karanténidőszak egyik legnépszerűbb tartalma volt.

Ehelyett azt látjuk, amint az ambiciózus Sonny Vaccaro (a szerephez testileg is átalakuló Matt Damon) megpróbálja meggyőzni a Nike marketingigazgatóját (Jason Bateman) és a cég vezérét (Ben Affleck), hogy kockáztassanak nagyot, és tegyék fel minden pénzüket Michael Jordanre. A kosárlabdapiacot akkoriban a Converse és az Adidas uralta, és még az is felmerült, hogy a Nike az egész sportágból távozik. Vaccaro viszont megtudja, hogy Jordanhez leginkább édesanyján (Viola Davis) keresztül vezet az út, így elmegy a családhoz, és végül ki tud harcolni egy személyes találkozót. Ám a fiatal sportoló még ekkor is biztos abban, hogy az Adidashoz fog szerződni. 

Ha meg kellene határoznom, hogy milyen filmes hagyományokhoz kapcsolódik Affleck mozija, gondban lennék, hiszen igen sokhoz, miközben egyikhez sem igazán. Egyrészt természetesen megkerülhetetlen a Pénzcsináló, mint az elmúlt időszak vitán felül legjobb sportfilmje. Az Air hasonlóval próbálkozik, mint Bennett Miller rendezése, hiszen egy sporton belüli szemléletváltást akar ábrázolni, csak az a gond, hogy – fogalmazzunk nagyon egyszerűen – ez jelen esetben nem annyira izgalmas. A Moneyball ugyanis valami olyasmiről szólt, amely konkrétan azt változtatta meg, ahogyan a sportról gondolkodunk és beszélünk, míg az Air tulajdonképpen egy marketingügyeskedést mutat be, és a nagyvállalati működést idealizálja.

A sportágon belüli folyamatok bemutatásához Affleck nem megy elég mélyre, viszont ahogy említettem, személyi kultuszt sem épít. Végig némi útkeresés érződik a filmen, ami miatt nehéz tiszta szívből lelkesedni érte. Egy kicsit több él, legalább egy jobban kifejtett téma, és máris egy sokkal emlékezetesebb filmet kaptunk volna.

Persze senki ne értsen félre, így sem rossz, amit látunk, sőt, minden téren a legmagasabb szintű profizmussal találkozhatunk. Ron Howard Egy csodálatos elme című filmjéről olvastam egyszer egy kritikát, ami úgy kezdődött, hogy ilyen a mainstream amerikai filmgyártás csúcsa. Ennél a filmnél is hasonló lehet az érzésünk: a zenék, a díszletek és a jelmezek kifejezetten korhűek, a színészek pedig egytől-egyig csúcsformában. Affleck egyáltalán nem veszi komolyan magát, Damonnak elhisszük a különcöt, aki az egész karrierjét felteszi egy utolsó megérzésre, Viola Davis pedig mintha mindannyiunk édesanyja lenne egy személyben.

Ráadásul van egy jelenet, amely sportelemzői szemszögből is kifejezetten izgalmas. Vaccaro ebben egy olyan mérkőzést mutat meg a kollégáinak, ahol Jordan még egyetemistaként dobott győztes kosarat. Damon karaktere itt arra hívja fel a figyelmet, hogy nem mindig egy meccs egészét kell figyelnünk, van, hogy a részletekben rejlik a lényeg; abban, hogy ki mennyire élénken kéri a labdát, mennyire tud nyugodt maradni, mikor megkapja a játékszert, hogy néznek rá a csapattársak, miért épp benne bízik az edző. Ha ezzel az attitűddel nézzük vissza a jeleneteket, Jordan klasszisa az első pillanattól kezdve nyilvánvaló. 

Kiemelt kép: port.hu