„Azt hiszem, ha megnyerjük a bajnokságot, leteszem a lantot” – interjú az 55 évesen is futballozó Puglits Gáborral

– Ezt egy életen át kell játszani?

– Persze, noha két éve egyszer már feladtam. 

– Ötvenhárom évesen…

– Ötvenkettő voltam még. Azt éreztem akkor, sok. Akkor is, ha a megye három technikailag nem jelent nagy kihívást, fizikailag annál inkább. Azért ha egy fiatal megfut kétszer oda vissza, az nem olyan kellemes érzés.

– És hogy viseled? Amikor tudod, hogy sokkal jobb futballista vagy amúgy, csak hát az idő kerekét visszaforgatni mégsem lehet.

– Ha nem tudnám elviselni, már rég nem játszanék. Azért szerencsére nem mindennap kerülök ilyen szituációba, néhány éve még, amikor tudtam normálisan futni, pláne nem adódott ebből gond, helyezkedéssel pedig sok mindent megoldottam eddig is, de ha egy az egyben vagyok, az egy melegebb helyzet. Középső védőt játszom, igyekszem azért belógni. Szóval két éve úgy döntöttem, marad az edzősködés, a civil munka mellett az is elég, csak aztán Sági Ottó meggyőzött a folytatásról. Együtt edzősködtünk Győrújfalun, én vittem az U13-as korosztályt, ő az U11-et, jó barátság alakult ki köztünk, amikor pedig átvette a Vámosszabadit, jelezte, jól jönne neki egy olyan tapasztalt öreg, mint én. Egyértelmű célt fogalmazott meg: meg akarja nyerni a bajnokságot, ahhoz pedig elkélne a fiatalok mellé a rutin. Csak hát az izmok így ötvenötön túl nem bírják már ugyanazt a terhelést. Ha a meccseken tudom is, hova kéne mennem, nem mindig érek oda. És mert decemberben a szlovákiai Ekecsről megkerestek egy tréneri ajánlattal, Ottóval egyeztetve eldöntöttem, belevágok, és megpróbálom összekapni az utolsó előtti helyezett csapatot.

– Tudják egyébként az ellenfelek, hogy egy volt válogatott labdarúgóval, magyar bajnokkal találják magukat szemben?

– Az idősebbek igen, a fiatalok nem. Ők csak úgy elcsodálkoznak, mit keres itt ez a vénember.

– És amikor elkezdesz futballozni?

– Akkor még inkább elcsodálkoznak. Volt egy kapusunk, bohém gyerek, amilyennek a kapusoknak lenniük kell. Játszottunk egy meccset, és lövőhelyzetbe kerültem. De húztam kicsit aznap a jobb lábam, úgyhogy áttettem balra, gondoltam elrúgom azzal. Tizennyolc-húsz méterről. Berúgtam. Hallom erre hátulról: „Ez még ballal is tud!” Megtanultam, mondtam neki. 

– A maiaknak nem nagyon megy a gyengébbikkel…

– Ritkán.

– Érzel felőlük tiszteletet?

– Persze. A csapattársaimtól nyilván megkapom, az ellenfelek meg a koromra való tekintettel is óvatosabbak, nem akarnak azért olyan vehemenciával belemenni a velem vívott párharcokba.

– Tizennégy bajnokin tizennégy győzelem, így még a csúcson lévő Vác sem szárnyalt. Kötelező a feljutás Vámosszabadiban?

– Ez a cél. A játékosállomány adott hozzá. Szerintem egy megye II-es középcsapat a miénk. Szeretnék részt venni a tavasszal a feljutás kiharcolásában, nem tudom, az edzői munka mennyire engedi meg. Ha tudok, a tavasszal még ott leszek a bajnokikon. 

– Akár egy újabb szezont is bevállalnál, ha egy osztállyal feljebb kapaszkodtok?

– Azt hiszem, ha megnyerjük a bajnokságot, leteszem a lantot. Ha már egyszer az embernek búcsúznia kell, legalább bajnoki címmel tegye. Nem biztos, hogy lenne erre újabb lehetőségem.

– Nagyon nehéz lesz abbahagyni?

– Biztosan. Majd’ harmincöt éve tartozom játékosként a felnőtt futball közegéhez, az azért idő. Edzőként maradok persze benne, de az más.

– Mi az, ami miatt eddig húztad? Amiért nem tudtad elengedni? A meccsek és az adrenalin? Maga a játék? Az edzések és a megszokott napi rutin?

– Szerintem ezek így mind együtt. Az élet egyéb területén nem volt ekkora szerencsém, nem nyertem például a lottón, előfordult, hogy valamibe bele akartam fogni, de nem sült el jól, a futballtól viszont rengeteget kaptam. Azzal próbálom viszonozni, hogy kitolom a játékoskarriert addig, amíg csak lehet. Az ellenfelek drukkerei biztos azt gondolják, abba kéne már hagynom, és hagyni a fiatalokat érvényesülni, nekem azonban szükségem volt a futballra.



– Játszottál ugye a Vác mellett a BVSC-ben, a Honvédben, Győrben és Pápán is többek közt, de ma is a Váccal azonosítanak?

– Az idősebbek igen. A győriek vagy a Győr környékiek inkább az ETO-val, mégiscsak játszottam zöld-fehérben másfél évet, őszi bajnokok voltunk, a tavasz elején eligazoltam azonban Belgiumba. 

– Vác a legszebb állomás?

– Mint csapat, az egység, az összetartás, a bajtársiasság miatt talán a legjobb hely volt. Három éven át sikerült a dobogón végeznünk, a harmadik szezonban meg is nyertük a bajnokságot, elkezdték azonban eladogatni a fontos futballistákat – Nyilas Elek eligazolt a Fradiba, Hahn Árpi a Honvédba, hogy csak kettőt említsek –, amit megsínylettek az eredmények. De sokan laknak ma is Vácon vagy a város vonzáskörzetében, össze is járnak. Én sajnos Füle Antal temetésén találkoztam a többséggel, nagyon lesújtott minket, hogy a mindig vidám, folyton jókedvű, igazán jó ember Anti ilyen fiatalon, és olyan hirtelen elment…

– Mit tartasz számon a legemlékezetesebb váci emlékedként?

– Amit sosem felejtek el? Hogy elkéstem egy meccsről a második évben, épp a Fradi elleni összecsapásról, amely csapattal hatalmas harcot vívtunk az aranyéremért. Nem is léptem pályára, kikaptunk három egyre, persze aligha csak ezen múlt. Az viszont nem esett jól, hogy addig szinte soha nem kerestek az újságok, emiatt pedig egyből. Az meg végképp nem tetszett, hogy az egyik lap nem úgy adta vissza, ahogy történt. 

– Miért, hogy történt?

– Szombat fél háromkor játszottunk, és emlékszem, egy nappal korábban az edzésen még mondtam is, a szokásosnál egy órával korábban indulok majd el, mert rengeteg fradista érkezik, dugó lesz. A régi kettesen el is indultam, azt gondolva, időben vagyok. Göd körül jártunk, amikor a feleségem kérdezte, biztos nem késünk el? Úristen, de, kaptam a fejemhez a kocsisort látva. Próbáltam szabálytalanul előzni a sort, egy motoros rendőr azonban kikapott. Hiába győzködtem, nem adott felvezetést. Fél órát csúsztam az érkezéssel. 

– Mi volt a titok? Csank János, a remek közösség, vagy egyszerűen csak igen jó futballisták szerepeltek Vácon?

– Mindhárom együtt. Mondjuk más csapatok még jobb játékosokat vonultattak fel, a Fradi, a Honvéd, az MTK vagy az Újpest. Mi a csapategységgel értük el a sikereinket, valamint a mester éleslátásával. Mindig a maga elképzelései szerint igazolt, és mert az NB III-ig ismerte a teljes mezőnyt, ki is tudta választani a neki kellőt. Ha kellett neki egy jobb oldali szélső, négy-öt emberből tudott választani, általában olyat, akiről tudta, elvégzi a rá szabott feladatot. Rendre olyan labdarúgókat szerződtetett, akik előző klubjukban peremembernek számítottak, tizenkettedik, tizenharmadik játékosnak, akikben emiatt hatalmas bizonyítási vágy dolgozott. Jó versenyzők jöttek össze, és szépen össze is álltunk. A mester abban is a mezőny fölé nőtt, hogy nagyon tudatosan apellált a rögzített játékhelyzetekre, valamint hogy rengeteget elemezte az ellenfeleket. Emlékszem, amikor egy MTK elleni meccs előtt tűpontosan levezette, hogy a kék-fehérek két belső védője idővel elfárad, úgyhogy az első félidőben a két csatárunk futkározzon keresztül-kasul a pályán, fárasztva őket. El is fáradtak, és a hibáikból gólokat szereztünk. 

– A nemzetközi kupákban a Groningen kiejtését leszámítva nem nagyon tudott azonban eredményt elérni a csapat. Miért nem? Mert az ugye érthető, hogy a nagy klubok ellen – Benfica, PSG – alulmaradtatok, no de a Szileksz meg az Apollon Limasszol ellen?

– Limasszol fájt. Lehet, ott mutatkozott meg, hogy azért mi, játékosok távol vagyunk az elittől. A néhány pengénk kivételével sosem táncoltattuk a fülünkön a labdát, olyankor meg kiderült, ők azért jobb futballisták. És nem azért mert jól kerestek, elvégre ahogy a Hofi-vicc szól: „Tud úszni? És ha megfizetem?” Szóval nem feltétlenül a pénzen múlt, annál is inkább, mert minimum egy autó árát megkereshettük volna egy-egy győztes meccsel, de lehet, a riválisokban ennél is nagyobb motiváció munkált.  

– És benned a válogatott összetartásán?

– Nagyon nagy szó volt nekem, hogy meghívtak a nemzeti csapatba. Nem gondoltam, hogy bárkinek is az eszébe jutok, Verebes Józsefnek igen. Pedig amikor ment a Vácnak, majdnem minden héten jelöltek a hét válogatottjába. Biztos akkor is akadt nálam minőségibb jobb oldali védő, s hát addigra a technikám is megkopott: jobbszélsőként kezdtem, aztán egyre hátrébb soroltak, a szabadrúgásokat sem gyakoroltam már annyit, pedig korábban rengetegszer betaláltam belőle. Rengeteget tudtam viszont futni.

– Amikor elkezdted a Fradiban, a válogatottságot tűzted ki célul?

– Nem ott, hanem a Postásban kezdtem, a serdülő egyben, egy év után igazoltam el a Fradiba. Feloszlóban volt a Postás, apunak szóltak, elvihet engem a Fradiba próbajátékra. Ketten kellettünk a negyvenből, abba a Fradiba, amelyik százszázalékos teljesítménnyel nyerte meg a serdülőbajnokságot. Onnan mentem a BKV-ba.

– Iszonyatosan nehéz lett volna az első csapatba bekerülni?

– Hátszelem sem volt hozzá.

– Azon múlt volna?

– Nem, nem hiszem. Végtére is, Telek Mancinak is sikerült a tarcsiból a felnőttbe verekednie magát, majd pedig a válogatottba.

– A válogatott volt az álom?

– Nagyapám mindig azt mondta, ahogy járni tudtam, elkezdtem rugdosni a labdát. Édesapám sokáig nem engedett azonban futballcsapatba igazolni, tizennégy éves koromig szertornáztam és atletizáltam, a megfelelő fizikai alapokra onnan tettem szert. De ha előbb kezdek futballozni, alighanem többre viszem.

– Ahhoz képest pláne nem volt ez rossz…

– Sokaknak ennyi sem sikerül, mások sokkal messzebb jutnak. Ha visszamehetnék az időben, egy-két dolgot másképp csinálnék. Rá kellett olykor ébredjek, ha nem szedem össze magam, itt vége. Amikor a BKV-ból a BVSC-be szerződtem, Both Józsefnél jobb oldali futóként végig játszottam, aztán jött Kisteleki István, sose látott azelőtt futballozni, nem preferálta a játékomat, a kispadra kerültem. Aztán elérkezett a felkészülési időszak, berakott irányítóba, az edzőmeccseken szereztem hat gólt, erre megjött a behívó, állhattam be katonának. Ez a pech.

– Ugyanakkor akinek harminc felett még sikerül légiósnak állni, szerencsés. Mégiscsak ritkaságszámba megy.

– Furcsálltam is. Korábban nem jött össze, aztán amikor Győrbe kerültem, közelinek tűnt egy külföldi szerződés, ezért aztán nem is igazán tettem oda magam a felkészülésben, hogy ne sérüljek meg. Mégsem tudtam kiigazolni, öt-hat hetem elment arra, hogy összeszedjem magam. A következő szezonban aztán a Beveren szerződést kínált. Az eleje nehéznek bizonyult, a család nélkül elveszettnek érzed magad. De a második meccsemen kiakasztottak a lelátóra egy magyar zászlót, szóval hamar elfogadtattam magam. Ha valaki fut, hajt, küzd, azt értékelik, akkor is, ha nem sikerül minden megoldása. Érdekes tapasztalásnak gondolom, és amikor az edzőit végeztem, le is írtam, hogy könnyebbnek tűnt az edzésmunka a Beverenben, mint Csanknál Vácon. 

– Akkor mitől jobbak? 

– A mentalitásuk miatt. A magyar mentalitás nem igazán versenyképes, bár a válogatott kivételt képez. Régen a válogatottunké sem volt megfelelő, és nem azért, mert nem akartak volna a futballisták, hanem mert a többséget a „csak ne hibázzak” hozzáállás jellemezte. Félve játszottunk. Nem mindenki, mert Détári Lajos sosem ijedt meg senkitől, a külföldiek viszont nem is ismerték a félelem kifejezést. Nálunk egy kapott gól feldolgozhatatlan sokként hatott, és roppant nehezen álltunk fel belőle. Ha egyáltalán…

Kiemelt kép: AFP