„Azzal, amit csinálok, szeretnék segíteni a magyar futballon” – interjú Militár Ivánnal

– Akár azt is mondhatnám veled kapcsolatban: minden, ami futball. Podcastek, videós és írott blogok, edzői szerepkör és immár akadémiai igazgató pozíció. Hogy fér bele ennyi minden az életedbe?

– A koronavírus-járvány első hullámának idején keresett meg a Büntető.com, mert akkoriban írtam néhány olyan cikket (pl. A Ferencváros játékstílusa Rebrovval), ami felkeltette az érdeklődésüket. Ebben az időszakban Phoenixben, a Barcelona akadémiájának edzőjeként dolgoztam, többször előfordult, hogy edzés után benn maradtam az irodában, befejeztem egy-egy anyagot, mérkőzést néztem, elemeztem. A következő klubomnál ráadásul bejárnom sem kellett, így nem volt kötött munkaidőm. Otthonról dolgoztam, úgy osztottam be az időmet, hogy mindenre jusson, amire csak szeretném. Akkor több projektbe is (podcastek, vloggerkedés) belekezdtem. Most, hogy az El Paso Locomotive FC akadémiai igazgatójává neveztek ki, döntenem kellett, és arra jutottam, egy időre félreteszem a szakcikkek írását, a bloggerkedést, de a vloggerkedést megtartom. A legfontosabb most az akadémiai igazgatói pozíció, és az azzal járó feladatok.

– Mi az, ami arra ösztökélt, hogy ilyen sok területen kipróbáld magad? Ráadásul amit és ahogyan írsz, az a magyar közegben nem feltétlen megszokott – hosszan és tudományos igényességgel foglalkozol a témáiddal.

– Azt kell, hogy mondjam, nem átlagos a hátterem. Nyolc évet jártam egyetemre, három diplomával rendelkezem. Kutatói munkát is végeztem, azzal az Egyesült Államokban „forró” témával foglalkoztam behatóbban, miszerint az amerikai egyetemi sportolók kapjanak-e fizetést vagy sem. Az USA-ban ugyanis komoly munkajogi vita van abból, hogy az egyetemi sportolók, akik több tízezer ember előtt játszanak, alkalmazottai-e vagy sem az oktatási intézményeknek. A kisdoktori diplomámat pedig oktatásszervezési vezetéselméletből írtam. Szóval olyan környezetben szocializálódtam, amelyben nem megengedhető egy-egy cikk elnagyolása, nem lehetek felületes. Nagyok az elvárásaim magammal szemben. A cikkeket részben azért is írom, hogy a saját minőségemet másoknak bizonyítsam.

– A veled készült beszélgetésekben, interjúkban határozottan, markánsan fogalmazol, ez tudatosságra, önismeretre vall. Az önismeret pedig a pályán és azon kívül egyaránt fontos. Ha azt mondom, a labdarúgás és a pszichológia kapcsolata, mi jut először eszedbe?

– Akkor azt mondom, az a nagy probléma, hogy erről egyáltalán beszélni kell. A futballt nem játékosok, hanem emberek játsszák. És ha emberek játsszák, akkor nagyon gyorsan eljuthatunk odáig, hogy miért is fontos a pszichológia a labdarúgásban. A futballt olyan emberek játsszák, akiknek barátaik vannak, kapcsolatuk van a körülöttük lévő közeggel, a társadalommal. Az, amiről beszélek, az az általam már sokat említett komplexitásból fakad. Amikor futball-teljesítményről beszélünk, akkor a passzpontosság, a megtett kilométerek csak adatok, részinformációk, sosem adnak teljes képet. Akkor kerülhetünk közelebb a játék megértéséhez, ha ismerünk bizonyos struktúrákat. A struktúra kifejezés a Barca-módszertanhoz, személy szerint Francisco Seirul·lo-hoz köthető. Számára a futballista komplex módon viselkedik, képtelenség az egyes tulajdonságait egymástól szétválasztani, külön kezelni, és elvonatkoztatni. Egymásra ható, egymással versengő struktúrák (kondicionális, bioenergetikai, technikai, érzelmi stb.) vannak, amikből összeadódik egy sportember. Arról van szó tehát, hogy minden mindennel összefügg. Ha kiveszel egy elemet a kirakósból, akkor már nem lesz teljes a kép.

képaláírás

– Az elitképzéssel kapcsolatban úgy fogalmaztál: „ez az én utam”. Most azonban az El Paso Locomotive FC akadémia igazgatója vagy. Melyik a te utad?

– Az „ez az én utam” ugyan kijelentő mód, de állandóan változik. Az emberek szeretnek óvatosan fogalmazni, én nem így teszek, pont azért, mert két éve más helyzetben voltam, mint most. De vannak hasonlóságok. Az elitképzés, az, hogy minél jobb játékosokkal dolgozzak, tényleg az én utam. Viszont ebbe beletartozik az is, hogy segítenem kell a fiatal játékosok felnőtt csapatba illeszkedését, ez is a folyamat része. Most ezt csinálom. Kapcsolatban vagyok a Puskás Akadémiával, az MTK-val, tanulunk egymástól, ha kérik, tanácsokat adok nekik, hogy itt, El Pasóban, hogyan dolgozunk. Mert ennek a klubnak ez a fő profilja, és ehhez hozzá tartozik az elitképzés.

– Hogyan jött az a felismerés, hogy gyerekekkel, sportemberekkel szeretnél foglalkozni?

– Megvolt bennem az, hogy szeretném átadni a tudást, másrészt arról van szó, hogy imádom a futballt. Ezzel kelek, ezzel fekszem. Naponta minimum három meccset megnézek. A feleségem ezt azért nehezen viseli. És, hogy egy kicsit személyesebb legyek, voltak nehezebb pillanataim, mentálisan kimerültem, stressz, szorongás lett úrrá rajtam. Egyetlen helyen nem éreztem a szorongást, a futballpályán. Érdekes ez, a foci már-már egészségtelen módon van jelen az életemben. Persze, ott van az is, hogy sérülések és a tehetségem hiánya miatt nem tudtam azt a karriert befutni, amit szerettem volna, ezért edzőként szeretnék a legmagasabb szintre jutni. Nem játszottam az MLS-ben (észak-amerikai profi labdarúgó bajnokság), de már neveltem ki olyanokat, akik bemutatkoztak a LaLigában és a Bundesligában. Már most jobb edző vagyok, mint amilyen játékos voltam.

– Említetted korábban, hogy ugyan meglepett az El Paso megkeresése, és hogy sokáig nem gondoltad komolynak a lehetőséget, de ezzel együtt alkalmasnak tartod magad az akadémiai igazgatói pozícióra. Miért?

– Harmincéves vagyok. Nyolc-tíz éve dolgozom edzőként, minden korosztállyal (még U4-esekkel is) foglalkoztam már, sőt női projektet is vezettem. Az utánpótlásban amatőr és profi klubnál egyaránt dolgoztam. Itt volt az ideje, hogy vezetői szerepbe lépjek, annak ellenére, hogy a hosszú távú tervem az, hogy futballedző legyek. Most azonban futballvezető vagyok. Néha olyan lépéseket kell tenni, ami úgy tűnik, nem segíti az edzői fejlődésedet, azonban a karrieredet igen. Azzal, hogy három hónapja akadémiai igazgató vagyok, nem lettem jobb edző, ugyanakkor a következő állásomba pont azért fognak kiválasztani, amilyen szerepben most vagyok. Ez ugyan némileg ellentmondásos, de a futballkarrier ilyen.

– Több államban (Virginia, Arizona) dolgoztál már az Államokban, most pedig a mexikói határ mellett tevékenykedsz. Beleláttál különböző kultúrákba. A különbözőség miként jelenik meg a labdarúgásban?

– Az Amerikai Egyesült Államok egy olvasztótégely. Ha a keleti parton vagy, egy bizonyos típusú futballt látsz, ha a nyugati parton, akkor egy másikat. Persze, mások az emberek is. Ahol most dolgozom, El Paso, ez gyakorlatilag már Mexikó, a város szimbiózisban él a határ túloldalán lévő juárezi közösséggel. Ebből adódóan alig van fehér játékosom. Az U19-es csapatomban egyáltalán nincs fehér ember (white man), csak latinók, hispánok, mexikóiak. És amikor azt mondom, hogy itt mindenki tud futballozni, az nem túlzás. Az itteni fiatalok gyerekkoruk óta arra készülnek, hogy focisták legyenek. Technikailag rendkívül képzettek. Viszont a mexikóiak testalkata más, mint „tradicionálisan” az amerikaiaké. Alacsonyak, zömökek, fürgék, de nem kifejezetten gyorsak. Ez a játékstílus szempontjából azt jeleni, hogy a labdával kell játszanunk, minél több időt az ellenfél térfelén tölteni, minél több helyzetet kialakítani. Futni, védekezni annyira nem szeretnek, és a test a test elleni párharc sem az erősségük. Mivel senkit nem kell focizni megtanítani, ezért a taktika kerül előtérbe: rá kell őket ébreszteni arra, hogy mi az, ami előnyös és mi az, ami előnytelen a számukra.

képaláírás

– Egy olyan közegben élsz, dolgozol jelenleg, ahol alacsony az életszínvonal. Azt is mondhatnám, egy gyereknek két opciója van: vagy focista lesz és kitör a közegéből, vagy benne ragad. Ez extra motivációt és sokkal több futballal töltött időt jelent.

– Az, hogy több időt töltenek a focival, az biztos. De ez nem feltétlenül gazdasági, sokkal inkább kulturális kérdés. Van egy olyan meglátásom, hogy Spanyolországban is több időt töltenek a focival, mint Magyarországon. A spanyol gyerek egyszerűen jobban érdeklődik a foci iránt, mint a magyar, pedig Magyarországon még mindig első számú sportág a labdarúgás. Amerikában a fehér gyereknek rengeteg lehetősége van, nem a foci az első és az egyetlen. Ezzel pedig időt „veszít”. Az mindenképp elgondolkodató, hogy ez miként befolyásolja egy nemzet futballtehetségeinek a számát.

– Beszéltél arról is, hogy akadémia igazgatóként több mint száz gyerek életét szervezed. Ez mit jelent a gyakorlatban?

– Azt például, hogy egyáltalán odaérjenek az edzésre. A klub indított egy buszjáratot, ami a város különböző részein szedi össze a gyerekeket. A legfontosabb azonban az, hogy minél jobban megismerjem a játékosokat, a személyiségüket. Mert itt, ahol szegényebbek az emberek, egészen másfajta problémákkal kell szembesülni, mint máshol. Van olyan játékosom, akinek az apukája és az anyukája két évvel ezelőtt meghalt. Az egyik csapattársának az édesapja vigyáz rá. Egy ilyen háttérrel rendelkező gyerekkel egészen másképp kell bánni, mint egy ügyvéd fiával, akit Virginiában edzettem. Mindketten tehetségesek, de egészen másképp kell hozzájuk viszonyulni. Az emberismeret nagyon fontos, az, hogy ismerjem a hátterüket, az életútjukat. Remélem azt is, hogy egyre jobban tudok majd spanyolul beszélni, mert bár értem a nyelvet, levezetek egy edzést spanyolul, de társalogni még nem tudok megfelelően.

– Milyen középtávú céljai vannak az akadémiának?

– Az első napomon leültem a főnökeimmel, a tulajdonosokkal tárgyalni, hogy mi alapján fogják megítélni a munkám. Négy pontot határoztunk meg. Egy: az el pasó-i, határmenti régió legjobb játékosait hozzánk kell hozni. Nem ellopjuk őket, hanem egyrészt a jelenlegieket a legjobbakká tesszük, másrészt olyan klubmodell alakítunk ki, ami mások számára vonzó. Kettő: regionális, nemzeti szinten olyan klubot szeretnénk kialakítani ki, aminek jó a megítélése. Három: az U19-es, azaz a „végzős” csapat 75 százalékának kell, hogy legyen egyetemi ajánlata. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki bekerül az egyetemre, de hozzá kell segítenünk őket ahhoz, hogy legyen esélyük. Négy: profi játékosokat neveljünk ki az első csapat számára. Ezek a célok dióhéjban.

Képek: Militár Iván