Beckham középső ujja, az IRA bombája és a luxemburgi csoda

Az informatív, tanulságos, helyenként humoros vagy tragikus történetek egy része, ahogy a bevezetőben áll, a stadionokban, másik része a tévéstúdiókban, az utcán, a kocsmákban, borbélyszalonban, állatkertben, hotelban, reptéren vagy épp a csapatbuszon játszódik. A duó a labdarúgó Eb-selejtezők és a döntők eseményeihez kapcsolódó sztorikat is előásta. A könyv 51 angol, francia, orosz, német, lengyel, magyar nyelvű kötet, több tucatnyi idegen nyelvű magazin és online forrás felhasználásával készült, jóval magasabb a hozzáadott értéke, mint a megszokott Eb-kalendáriumoknak.

Az első Európa-bajnokságon (1960) a friss vb-bronzérmes franciák egyedüli nyugat-európai válogatottként jutottak be a hazai rendezésű négyes döntőbe. A korszellemre jellemző sztori, hogy az egyik játékos, Maryan Wisniewski súlyos büntetése miatt hiányzott a nyolcaddöntőről. A joinville-i zászlóalj tagjaként eltávot kapott, ám egy hétre eltűnt Párizsban, és alig bírták előkeríteni. Miközben a válogatottal kellett volna készülnie, dezertőrként egy apró börtöncellában poshadt, majd a július 14-i katonai parádé után elküldték Algériába. 1954 óta ugyanis Franciaország háborúban állt gyarmatával, amely el akarta nyerni függetlenségét. Wisniewski szerencsésen megúszta a büntetést, és a nyolc közé jutásért vívott párharc visszavágóján már a pályán volt Athénben a görögök ellen.

Az, hogy a politika rendszeresen odavágott a profi sportolóknak, közismert tény. Az 1960-as torna selejtezőjében a spanyolok például azért nem utazhattak el Moszkvába a szovjetek elleni meccsre, mert a félfasiszta rendszert működtető Franco-rezsim nem engedte. A Szovjetunió végül mérkőzés nélkül jutott a négyes döntőbe. 1964-ben a görögök országaik közötti területi vita miatt nem álltak ki az albánok elleni Eb-selejtezőre, míg az 1972-es torna selejtezőjében George Best azért nem mert pályára lépni a szovjetek ellen hazai pályán, mert az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) paramilitáris csoport tagjai megfenyegették, hogy lábon lövik, ha játszik. Később az IRA Best nővérével szemben egyébként beváltotta a fenyegetését.

Érdekes történet a luxemburgiaké, akiket az 1964-es Eb selejtezősorozatban a mostaninál is alacsonyabb szinten rangsoroltak. A három Piettel, Keizerrel, Giesennel és Kruiverrel felálló hollandok nagy mellénnyel várták a nyolcaddöntőt, mindkét találkozót Hollandiában játszották. Az első meccs óriási meglepetésre 1–1-re végződött, a rotterdami visszavágón pedig még nagyot sózott Dávid Góliátra. A 2–1-es győzelem világszenzáció volt, Luxemburg a legjobb nyolc közé jutott. Végzetüket egy teherautósofőrként dolgozó dán csatár, Ole Madsen okozta: mind a hat gólt ő lőtte a negyeddöntőben, amivel Dánia kiütötte a sorozatból Luxemburgot.

Nem szokás felemlegetni, de az 1960-as években is előfordult, hogy elszabadult a pokol a pályán és a lelátón. Az 1968-as tornán – ahol először játszottak a csapatok Eb-selejtezőket csoportokba rendezve, Ausztria nagy verést kapott Pireuszban (1–4), a visszavágón pedig 1–1-es állásnál Gere Gyula játékvezető kiállította az agresszívvá váló Takisz Lukanidiszt. Csapattársai összeverekedtek az ellenfél játékosaival, s kisvártatva mintegy 2000 osztrák drukker lepte el a gyepet. Egy párnahuzatba rejtett sörösüveggel egyikük a görögöket vette célba, de Gerét találta el, aki kórházba került. A meccset nem játszották újra. Az 1976-os walesi–jugoszláv negyeddöntő visszavágóján ennél is veszélyesebb jelenet zajlott le: az 1–1-es végeredmény Wales kiesését jelentette, a pályáról levonuló játékvezetőt pedig egy szurkoló a szögletzászlóval fel akarta nyársalni. Véletlenül egy rendőrt sebzett meg vele, aki falfehér arccal tántorgott be a walesiek öltözőjébe.

Máskor a játékosok dobták a sutba a politikai korrektséget. Dennis Law a Wembley-ben aratott csoportkörös győzelem kapcsán később így nyilatkozott:

„Nem különösebb újdonság, elmondtam már többször is, utálom az angolokat. (..) Én lőttem az első gólt, az volt életem talán legszebb napja. A mérkőzés után azt találtam mondani: >>mindig jó győzni, de különösen ezek a hülye angolok ellen<<”

– harsogta a csatár, aki nem mellesleg az angolok kirakatcsapatánál, a Manchester Unitednél játszott.

Hiába győztek Angliában a skótok, végül az angolok nyerték a csoportot, és játszhattak az Eb-döntőért. Az 1968-as torna egyik legfurcsább jelenete volt a hosszabbítás után, gól nélkül véget ért szovjet–olasz elődöntő. A szabályok értelmében ekkor még nem tizenegyesekkel, hanem érmedobással dőlt el ilyen esetben a mérkőzés. Az olasz csapatkapitány, Giacinto Facchetti fejet választott, nyert, Olaszország jutott be az 1968-as torna döntőjébe, és az újrajátszott fináléban legyőzte Jugoszláviát.

„Kovács, maga lesz a kapitány, ha akarja, ha nem”

Az 1980-as olaszországi torna selejtezőinek különlegessége volt, hogy egészen addig Írország és Észak-Írország sohasem játszott egymás ellen, akkor viszont összecsaptak – erőszaktól mentesen. Az írek szövetségi kapitánya Johnny Giles volt, aki eközben játszott is a csapatban. Két évvel korábban a Leeds Uniteddel még BEK-döntőben szerepelt a Bayern München ellen. A magyar válogatottat Baróti Lajos korábbi pályaedzője, Kovács Ferenc vezette a selejtezőkön, aki a Nemzeti Sportnak évekkel később elárulta, szinte akarata ellenére nevezte ki őt az MLSZ Biszku Béla, az MSZMP Politikai Bizottsága tagja jelenlétében, „nézze Kovács, maga lesz a kapitány, ha akarja, ha nem” mondták neki.

Az 1980-as Eb-n az angol huligánok már megmutatták oroszlánkörmeiket: a belgák elleni meccsen döntetlen állásnál megtámadták a semleges olasz drukkereket. A rendőrségnek könnygázt is be kellett vetni a rend helyreállításáért. Több mint 70 szurkoló került kórházba.

A könyv felidézi több magyar ajkú játékos sikerét is: 1980-ban a bronzmeccsen Gögh Árpád is ott volt az olaszokat legyőző csehszlovák csapatban, míg az 1984-es tornán a román válogatott Bölöni László 30 méterről lőtt gólt a 42 éves Dino Zoffnak.

Az 1984-es Európa-bajnokság egyik legnagyobb csodáját a jugoszlávok látták. Utolsó, spliti selejtezőjükön a bolgárok ellen nyerniük kellett, hogy kijussanak a franciaországi tornára. Ljubomir Radanovics a 90. perc után fejelt a kapuba, a jugoszlávok az egész sorozatban ekkor álltak először továbbjutásra, és el is jutottak végük az Eb-re.

Észveszejtő sztori a korszak Dennis Bergkampjáé, vagyis Tom Lundé, aki a norvég válogatott tagjaként egyszer majdnem lezuhant repülővel, onnantól csak autóval vagy vonattal volt hajlandó meccsre utazni. Az 1984-es Eb-selejtezőben így a Volvo 264-esével indult el Budapestre, de még Szófiába is – utóbbi 2700 kilométerre volt otthonától.

A franciaországi Eb-n a dán szurkolók szektorából már felharsant a We are red, we are white, we are the Danish Dynamite rigmus, vagyis a csodásan játszó csapat megkapta a dán dinamitok elnevezést. A francia drukkerek is odáig voltak övéiktől, a Les Bleus Jean-Francois Domergue két góljával és Michel Platini gurításával győzték le a portugálokat az elődöntőben. A második találatnál Platini átengedte neki a szabadrúgást, Domergue nem hibázott.

Ő is hátvéd volt, és csakúgy, mint az 1998-as vb-elődöntőben duplázó Lilian Thuram, mindössze két gólt szerzett a válogatottban. Mind a négy létfontosságú volt, hogy a franciák 1984-ben és 1998-ban megnyerjék az Eb-t és a világbajnokságot. Óriási meglepetésre három évvel később a selejtezőcsoportból sem jutottak tovább, Platini pedig 32 évesen visszavonult a futballtól.

Az 1988-as Európa-bajnokság egyik meglepetéscsapata az ír volt, amelyet az angolokkal 1966-ban világbajnok Jack Charlton vezetett. A nyolcas döntőben bravúrral 1–0-ra legyőzte csapatával Angliát – Írország 40 év szünet után győzött az angolok ellen. Charlton a Nanny-rule, vagyis a nagymama szabály alapján válogatta be az amúgy angliai születésű, de ír gyökerű játékosokat, így tudott nagy eredményt elérni velük.

Anglia csoportutolsóként esett ki a tornáról. Az 1984-es Eb gólkirályáról, Gary Linekerről utólag, az önéletírásából kiderült, hogy súlyos májgyulladással küzdött, ezért játszott formán kívül. Ezen az Eb-n a huligánok csatáját a németek „nyerték”: 1100 letartóztatott randalírozóból 800 német volt.

A döntő előtt két nappal Rinus Michels holland szövetségi kapitány elengedte a játékosait Whitney Houston koncertjére Münchenbe. Az eredményt ismerjük, a második holland gólnál érdemes a sokat látott Michels arcát nézni.

Érdekesség, hogy Hans van Breukelen, a hollandok kapusa videógyűjtemény alapján készült a tizenegyesekre, szinte minden lövőről tudta, hova fog célozni. Az 1988-as BEK-döntőben és a szovjetek elleni Eb-fináléban is hárított egy-egy tizenegyest.

Az 1992-es Eb csapatlistáját az európai politikai helyzet állította össze: Jugoszláviát a délszláv háború miatt kizárták, az NDK visszalépett, mert egyesült a két Németország, a Szovjetunió felbomlott, FÁK néven szerepelt, a volt Csehszlovákia föderatív köztársaságként volt jelen. A jugók helyére – akik egyébként már elutaztak Svédországba a tornára – a dánokat hívták be, akik eredetileg lemaradtak a tornáról. Végül ők nyertek, ami világraszóló diadal volt, azóta sem történt még csak hasonló sem Európa-bajnokságon. A mítosz valótlanságáról, miszerint a dán játékosokat a strandról szedték össze az Eb-re, már írtunk.

Ez volt az első futball Eb, ahol coming outolt egy résztvevő: John Blankenstein játékvezető nyíltan vállalta homoszexualitását.

1996-ban 16-ra emelték a résztvevő csapatok számát, és kettő helyett három pont járt egy győzelemért. Őrült dolgok történek ezen az Európa-bajnokságon is. Az angliai torna ideje alatt például az Ír Köztársasági Hadsereg bombát robbantott Manchester belvárosában, több mint 200-an megsebesültek. A stadionokba a szabályok szerint be lehetett vinni hangszert, így a skótok több meccsen is ellepték a lelátót skót dudáikkal, és megállás nélkül fújták. A németek a döntőig annyi játékost veszítettek sérülés miatt, hogy felmerült, Oliver Kahnt mezőnyjátékosként nevezik be a döntőre csereként. Erre végül nem volt szükség: a döntő először dőlt el aranygóllal, Oliver Bierhoff lőtte.

Négy évvel később először rendeztek párban Európa-bajnokságot, a belgák és a hollandok fogadták a kontinens legjobbjait. A 1998-as vb-n az argentinok elleni vereségért, és kiállításáért elátkozott David Beckham 2000-ben is kapott hideget-meleget, miután a válogatott 2–0-s vezetésről 3–2-re kikapott a portugáloktól. A torna egyik leglátványosabb mérkőzése volt. A felhevült angol drukkerek bemásztak a pályára, és a játékoskijáróban kérték számon a középső ujját mutogató középpályást, aki mellesleg két gólpasszt adott a meccsen.

Ezen az Eb-n játszott a legtöbb testvérpár, szám szerint négy. Patrick és Daniel Anderson (Svédország), Gary és Phil Neville (Anglia), Frank és Ronald de Boer (Hollandia), Émile és Mbo Mpenza (Belgium).

A könyv szerzői felidézik, a 2004-es Európa-bajnokságot úgy nyerte meg Görögország, hogy az Eb-selejtezőket két sima 2–0-s vereséggel kezdte Spanyolország és Ukrajna ellen. Ha ekkor kellett volna fogadni a végső győzelmükre, milliárdossá váltunk volna. A torna sok mindenről emlékezetes marad, de a 2–2-vel végződő svéd–dán mérkőzés miatt mindenképpen. A skandinávok tudták, hogy döntetlen esetén kiejtik az olaszokat a csoportból. Olaszország rekordot döntött: öt szerzett ponttal még soha nem esett ki csapat a csoportkörben. Az öt legnagyobb európai futballnemzet közül (Anglia, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Németország) egy sem jutott be a legjobb négy közé, erre 2004-ben volt először példa.

A 2008-as torna egyik legnagyobb meglepetése az volt, hogy Anglia ott sem volt. Magyar származású játékos viszont a válogatottunk híján is játszott az osztrák–svájci rendezésű Eb-n: a szombathelyi születésű Garics György – az egyik stoplisán és sípcsontvédőjén apró magyar zászlóval. Az oroszok és a törökök is bejutottak az elődöntőbe, de kikaptak, a döntőt a spanyolok nyerték, csakúgy, mint négy évvel később. 2016-ban és 2020-ban már a magyar válogatott is jelen volt az Európa-bajnokságon, csakúgy a 2024-es tornán is.

Az Inverz Média kiadásában megjelent kötetnek pedig a polcunkon a helye, ha tisztában akarunk lenni a legkülönlegesebb Eb-sztorikkal.

Kiemelt kép: Inverz Media Facebook