Befejezi pályafutását az egyik legjobb japán légiós, a három topligában is gólt szerzett Okazaki

Okazaki Sindzsi természetesen először odahaza a J-League-ben szerepelt, a Shimizu S-Pulse csapatában, ahol már 2005-ben 17 évesen bemutatkozhatott, ám utána évekig nem látszott, hogy ennyire meghatározó játékos lesz. A következő idényben (ott a naptári évhez igazítják a bajnokság lebonyolítását) epizódszereplő volt, csak néha küldték pályára, majd 2007-ben már 21 mérkőzésen játszott, amelyeken öt gólig jutott. Ezt követően három bajnokságot zárt legalább tíz góllal, ami megnyitotta neki az utat Európa felé.

2011 februárjában körülbelül 2,2 millió euró ellenében a német VfB Stuttgarthoz szerződött, jeles képviselőjeként a Bundesligában szereplő japán kontingensnek. Akkoriban már olyan játékosok vitték hírét a felkelő nap országának, mint a dortmundi Kagava Sindzsi, a gelsenkircheni Ucsida Acuto vagy a még 40 évesen is aktív Haszebe Makoto. A német bajnokságban a japán légiósok száma egyébként akkor mindössze hat főt számlált, két év múlva már 11-et, így hősünk is előfutára volt az új hullámnak.

A sváboknál kissé mintha nehezen ment volna számára a beilleszkedés, az első féléve rá is ment erre, a teljesítményét igazából az ezt követő két teljes szezon alapján érdemes megítélni. A 2011–2012-es idényben 26 bajnoki mérkőzésen hét találatig jutott, de nem igazán találták a helyét a csapatban. Legtöbbször a széleken szerepelt és ez az eredményessége rovására ment, még akkor is, ha nagyon igyekvő, rugalmas csapatember volt, aki minden pozícióban igyekezett a tudása legjavát adni, viszont 175 centiméteres magassága miatt edzője, Bruno Labbadia kockázatosnak ítélte őt az erős és olykor kíméletlen belső védők közé állítani eredeti posztján, csatárként. Olyan is volt, hogy egyfajta árnyékékként számítottak rá és csak elvétve játszott egyedül elöl, de nem igazán tudott beilleszkedni, majd amikor a 2012–2013-as idényben csak egyetlenegy gólra volt képes, eladósorba került.

Szerencsére látott benne fantáziát a FSV Mainz, amely kimondottan jó volt mindig is abban, hogy ismeretlen, vagy máshol perememberré váló játékosok karrierjében tudott új lendületet adni. Valami ilyesmi történt Okazakival is, aki ráadásul pikáns párosításban debütált a csapatban, hiszen első tétmérkőzésén épp a VfB Stuttgartot fogadták és győzték le 3–2-re. Az ilyen történetekben szinte természetes, hogy a japán támadó gólt szerzett, ami bizonyára számára is elégtétel volt, de sokat segített a beilleszkedésben is új állomáshelyén. Ennek a csapatnak volt akkoriban az edzője Tomas Tuchel, aki lényegében ezekben az években kezdte el a legmagasabb szintekig vezető utazását. Ő volt az, aki felismerte, hogy az alacsony, de mozgékony játékosa képességeit középen is bőségesen lehet hasznosítani és kimondottan jó párost alkotott Eric Maxim Choupo-Motinggal, ami nem csak fontos, de szép gólokban is manifesztálódott. Okazaki első mainzi idényét 15 góllal zárta, ami másfélszer annyi, mint amennyit 63 bajnokin (tíz találat), két és fél év alatt a sváboknál jegyzett.

Tuchel az idény végén távozott a hetedik helyen záró együttestől, hogy átvegye Jürgen Klopp Dortmundban megüresedett helyét, utódja pedig a ma már dán szövetségi kapitányként dolgozó Kasper Hjulmand lett, aki viszont nem tudott olyan sikeres lenni, mint ahogyan azt várták tőle. Okazakival szemben ő sem követte el azt a merényletet, hogy kidobta valamelyik szélre, aminek következtében a légiós azért lövöldözte a gólokat, de a csapat már korántsem volt annyira éles, mint Tuchel irányítása alatt, és miután februárra a Mainz a kiesőzóna közelébe került, ismét váltás történt a kispadon. A bajnokságot végül Martin Schmidttel a 11. helyen fejezte be a csapat, a japán támadó pedig 12 góllal és hat gólpasszal, a kanadai pontszámítás szerinti legerősebb Bundesliga-idényét zárva hagyta el Németországot a Leicester City hívására.

Az első angliai idénye káprázatosabb lett, mint azt bárki – akár ő maga is – gondolhatta volna. A Leicester az egyetemes futballtörténelem egyik legnagyobb bravúrját végrehajtva megnyerte a Premier League bajnoki címét 2016-ban. Okazaki ebből a lenyűgöző menetelésből ráadásul nem kiegészítő emberként vette ki a részét, hanem az együttes megbecsült tagjaként, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a 38 találkozóból 28-szor a pályán érte a kezdő sípszó, míg további nyolc alkalommal csereként számított rá a klubedzőségtől szintén a napokban búcsúzó Claudio Ranieri. Jamie Vardy társaként kiváló erőforrás volt a gyors átmenetekben és a veszélyes kontrákban, ráadásul megvolt az a kiváló tulajdonsága, hogy a kapu előtti kavarodásokban gyakran találta őt meg egy-egy passz vagy lecsorgó labda. Az első idényében elért öt gólja nem adja vissza, hogy milyen fontos része volt ő a bajnokcsapatnak, inkább korábbi közvetítések és összefoglalók mutatják meg a játéka fontosságát.

A 2016–2017-es évadban a Bajnokok Ligájában is pályára léphetett és fontos gólt szerzett az FC Bruges elleni 2–1-es győzelem alkalmával. A bajnokságban – természetesen – visszaesett a csapat, nagyjából abba a középmezőnybe, ahol a helye talán mindig is volt, Okazaki pedig mindössze három gólt tudott a közösbe tenni Ranieri, majd később Craig Shakespeare irányítása alatt. Ezután volt egy hatgólos idénye, majd a 2018–2019-es szezonban már eredménytelen maradt, igaz addigra a csapatból is kiszorult, így szerződése lejártával távozott.

2019 nyarán aláírt a spanyol másodosztályban szereplő, nagyravágyó, ám a korábbi sikerkorszak nyomába sem érő Malagához, de ez a kurta-furcsa kaland meglehetősen gyorsan véget ért. Történt ugyanis, hogy a csatár – társaihoz hasonlóan – nem kapott fizetést, így egy hónap után szerződése felbontását kérte és aláírt az „osztálytárs” Huescához. Ez a döntés remeknek bizonyult, 12 góllal járult hozzá a bajnoki címhez és a feljutáshoz. A LaLigában sem neki, sem a csapatának nem termett sok babér: a 18. helyen zártak, kiestek, Okazaki pedig februárig játszott, játszogatott, utána viszont már csak elvétve került pályára. Egy gólt azért szerzett a Granada elleni 3–3 során, amivel elmondhatja magáról, hogy három európai topbajnokságban is eredményes tudott lenni, de a búcsú után nem ragaszkodtak hozzá és ő sem a klubhoz, így aláírt a Cartagenához, de ez az idénye felejthetően sikeredett.

Karrierje utolsó szakaszában, kissé váratlanul Belgiumban bukkant fel, az erősen alsóházi kiscsapatnál, a Sint-Truidennél. Nyilván a tapasztalatára és a rutinjára kívántak építeni a klubnál, és egy évig rendszeresen játszott is az ekkor már jócskán rutinos japán futballista, de ez a szint azért messze volt bármelyik korábbi csapatáétól. Az előző szezonban is küszködött sérülésekkel, emiatt már nehéz volt építeni rá, de a most véget ért bajnokságban pedig egyenesen lehetetlen volt, csak perceket tölthetett a pályán. Talán emiatt is jelentette be nemrég búcsúját, amit a következőképpen indokolt:

„Futballistaként mindig, mindent beleadtam, de amikor azt éreztem, hogy a testem már szétszakad, rájöttem, hogy elértem a határaimat.”

Fájdalmas búcsú ez egy könnyed, mindig vidám és odaadó labdarúgótól.

Az eddigiekből is kiderült, hogy voltak nagyon gólerős és nagyon gólszegény szezonjai is, Mainzban volt a legjobb talán, de a Leicester City bajnoki címéből is bőségesen kivette a részét. N’Golo Kanté, Rijad Mahrez, Jamie Vardy és a többiek mellett az ő neve is a halhatatlanok közé került örök időkre, de Japánban is hatalmas tisztelet övezi, miután ő a válogatott örökös góllövőlistájának harmadik helyezettje 50 találatával. Csak Kamamoto Kunisige és Miura Kazujosi előzi meg ebben a mutatóban, de a válogatottságok számát tekintve is van mire büszkének lennie, miután 119 alkalommal képviselhette nemzeti csapatát. Részt vett három világbajnokságon, 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban, ráadásul Brazíliában ő volt az egyetlen japán gólszerző. 2011-ben az Ázsia-kupa-győztes válogatottnak is tagja volt, míg 2009-ben egy különleges rangsorban zárt első helyen: ő lett a naptári év legeredményesebb játékosa a válogatott mérkőzéseken 15 találattal, az elefántcsontparti Didier Drogba és az algériai Abdelmalek Ziaya mellett.

Az akrobatikus góljairól, energikus játékáról és állandó életigenlő derűjéről ismert japán csatár tehát egy izgalmas és emlékezetes utazás végén búcsúzik a futballtól.

Kiemelt kép: Andrew Surma / NurPhoto / Alamy Stock Photo