„Beültem a kocsiba, úgy tíz percig még siránkoztam, majd azt mondtam magamban, ott leszek az Eb-n” – interjú Elek Ákossal
Az a típus volt, aki sosem adja fel, ezért is lehetett ott súlyosnak tűnő térdsérülése dacára a 2016-os kontinenstornán. És ezért volt képes rendre átlendülni a mélypontokon, amiket – mintegy jutalomként – rendre valami jó követett. Elek Ákos ahogy a karrierjét, az Európa-bajnokságot is felidézi, no és beszél arról, milyen sportigazgató kíván lenni. Amúgy már az, de igyekszik egyre jobbá válni.
– Közeleg a németországi Európa-bajnokság rajtja. Megrohannak ilyenkor az emlékek?
– Hogyne! A kislányommal kint voltunk a Puskás Arénában Azahriah koncertjén, újra csak megéreztem, milyen ereje, súlya van a tömegnek, és mindjárt beugrottak azok a képek, ahogy a magyar drukkerek vonulnak Marseille-ben, illetve ahogy megtöltik ott és Lyonban a stadiont, és hogy annak milyen elementáris erejű hatása volt ránk nézve. Furcsa is belegondolni, hogy nyolc év eltelt, mert olyan, mintha tegnap lett volna. Örök életemben elkísérnek azok az élmények.
– Ha egyetlen egyet kellene megnevezned közülük, ami neked akkor a legtöbbet jelentette, mi lenne az?
– Kompletten a portugálok elleni meccs. Biztos azért is, mert a sérülésemet követően az első két csoportmérkőzésen nem játszottam, de nekem a magyar–portugál jelenti az Eb-t.
– De talán az egész tornán úgy érezhettétek magatokat, mint a kisiskolás Meseországban, nem? Vagy amikor az édesszájú kisgyerek bekeveredik a csokigyárba…
– Pontosan.
Hosszú évtizedekig nem járt világeseményen egyetlen magyar válogatott sem, mi évekig, az idősebbek a csapatból akár évtizedekig nézték tévéből a nagy tornákat, és akkor egyszeriben csak ott lehettünk… Hatalmas élmény, ráadásul a semlegesek véleménye szerint is üde színfoltjai lettünk az Eb-nek azzal, hogy ilyen jó meccseket játszottunk.
Amikor pedig láttuk a hazai képeket és videókat, hogy mit váltottunk ki a meccsekkel az emberekből, a flow, amiben voltunk, még inkább vitt bennünket.
– Az még ugye más helyzet volt, mint a mai, ezért is érdekelne, hogyan álltatok hozzá ti játékosok a csoportkörhöz? A továbbjutás feltett szándékával veselkedtetek neki, vagy hogy adjunk bele mindent, játsszunk egy jót, aztán meglátjuk, mi lesz.
– Az utóbbival. Akkor 44 év után lett ismét Eb-szereplő a válogatott, egészen más helyzet volt az, mint a mostani. Örültünk, hogy ott lehetünk, nem lehetett velünk szemben reális igény a továbbjutás. Most elvárás a továbbjutás, s ez egy egész más attitűd.
– De jogos igény?
– Az elmúlt évek teljesítménye alapján igen. Magának tette ilyen magasra a lécet a válogatott, nagyon sokan várják a jó eredményt, a továbbjutást, noha ebben a csoportban bármi előfordulhat. Nagy öröm lehet mindenesetre a szövetségi kapitánynak, hogy mindenki hadra fogható, egészséges, ez fontos, mert láttuk, ha kiesik néhány láncszem, akadozik a gépezet. Szóval annak ellenére, hogy más-más stílusban bár, de mindhárom ellenfél kellemetlen rivális, reálisnak tűnik a továbbjutás. Éppen azért, mert
ebben az amúgy kiegyensúlyozott négyesben mi is kellemetlen ellenfelei leszünk mindhárom vetélytársnak.
– Visszatérve még 2016-ra. A portugálok és a belgák elleni meccsen játszhattál, ami ahhoz képest, hogy az utazásod is veszélyben forgott, igazán nagy dolog volt, nem?
– Egyértelműen. A felkészülési meccseken nem játszhattam, a németek ellen a padra már leülhettem, hogy szokjam a környezetet, de tudtuk, nem állok be. Nem voltam még olyan állapotban. Tulajdonképpen akkor sem, amikor a végső tesztet elvégeztük, de a bizalom jele volt, hogy Bernd Storck így is beválogatott. Nagy örömmel töltött el, igyekeztem meghálálni. Ettől még iszonyatosan nehéz felkészülésen, illetve regeneráción mentem keresztül, szinte végig külön edzettem a csapattól.
– Nagy küzdelem lehetett…
– Napi hét órán át edzettem, illetve vettem részt a különböző kezeléseken. Amikor az ország egyik legjobb térdspecialistája megfogta a lábam, azt mondta, olyan szögben áll a keresztszalagom, annyira természetellenes a térdem mozgástartománya, hogy ebből nem lesz Eb-részvétel. Merthogy az négy héttel később kezdődött, a felépülés pedig szerinte hat hetet venne igénybe. A diagnózis után beültem a kocsiba, úgy tíz percig még siránkoztam, majd azt mondtam magamban, márpedig lesz belőle Eb. A ma is a válogatott mellett dolgozó Halmai Tamás szakértelmének, valamint a magam akaratának köszönhetően szerepelhettem a tornán. Mentálisan szerencsére mindig is erős voltam.
– A bensődből fakad, öröklött tulajdonság, vagy a körülmények váltották ki?
– Az élet azért formálja az embert, de a kívánatos hozzáállásnak szerintem belülről kell fakadnia. Fejben dől el, mire jutsz. Volt azért előttem szerencsére egy olyan apakép, ami jó példával szolgált. Apu küzdelemre nevelt, hogy mindent bele kell adnom, ezért pedig hálás vagyok neki.
– Ez a képességed volt futballistaként a legnagyobb erényed?
– Egyértelműen. Ha valamit elhatároztam, azért mindent meg is tettem, hogy megvalósítsam. Nem mindig sikerült. De minden hullámvölgyön átsegített ez az attitűd. Abból pedig olyan sok volt, hogy nem biztos, hogy mindenki más kikecmergett volna.
Érdekes egyébként, hogy minden sikeres időszakot megelőzött egy mélypont. Amikor Kazincbarcikáról a Vidibe kerültem, sérüléssel is bajlódtam, de attól függetlenül sem igazán törődtek velem, háromnegyed évet a tarcsiban töltöttem, amikor teljesen váratlanul Mezey Gyuri bácsi betett az első csapatba egy ligakupa-meccsen. Meglátott bennem valamit, és elkezdett felépíteni. Törökországban 31 percet játszottam fél év alatt, de utána kerültem Diósgyőrbe, ahol bár az első év szakmai szempontból elég gyatra lett, tőlem is többet vártak, ahogy a csapattól is, az azt követő idényben Tomiszlav Szivics vezetésével ligakupát nyertünk és Magyar Kupa-döntőt játszhattunk.
Aztán ott volt az a bizonyos sérülés az Európa-bajnokság előtt, amely miatt kis híján lemaradtam a tornáról. Az Eb után aztán az én formám is hanyatlott, ahogy a klubomé is, a nagy eufória után egy bentmaradásért küzdő csapatban játszottam, nem valami jól. De abból is sikerült visszakapaszkodni, és külföldre szerződni. Szóval mélységek és magasságok váltogatták egymást a karrieremben. Ehhez kellet fejben nagyon rendben lenni, hogy bármikor is lent voltam, eszembe se jusson feladni.
– Ha valami, a küzdőszellem a jelenlegi válogatottnak is a sajátja. Mondhatjuk, hogy a legnagyobb erőssége?
– Az látszik, hogy erős a kohézió, ez egy remekül összerakott társaság. A Rossi-éra első időszaka még a kísérletezgetés jegyében telt, de megtalálta a háromvédős rendszert, ami védekezésben ugye öt, és ez fekszik ennek a játékosgarnitúrának. Elöl pedig vannak extra képességű labdarúgóink.
– Mit szeretsz a leginkább ebben a csapatban?
– Amit a szövetségi kapitány is rendre hangsúlyoz, hogy a válogatott csapatként igazán erős. Ha megőrizzük ezt az erényünket, sikeres Európa-bajnokságunk lehet.
– Mennyire?
– A továbbjutás szerintem immár nem is lenne bravúr, azt ebből a négyesből úgy, hogy a legjobb harmadikok is továbbmennek, meg lehet oldani. Ettől még tény, a honi közeg sokszor irreális elvárásokat támaszt a csapattal szemben, de hogy valahol természetes igénnyé vált a továbbjutás kiharcolása, azt a válogatott saját magának köszönheti. Az eredményeinek.
– És ennek az igazán prímán teljesítő válogatottnak a középpályájára beférne a topformában lévő Elek Ákos? Nagy Ádám vagy Schäfer András helyére?
– Nem is tudom… A keretbe biztos.
– Na, ez már olyan diplomatikus, sportvezetői válasz volt. Hanem amikor Svájc ellen felsorakozik a magyar válogatott, előbújik belőled a játékos, és olyan szempontból is hevesebben ver majd a szíved, hogy de jó lenne köztük lenni?
– Nincs már bennem ilyen érzés. Hálás vagyok azért a sorsnak, ami jutott nekem a futballból, kereknek érzem a karrierem.
– Pedig a lyoni ellenfél Cristiano Ronaldo még ott lesz a tornán, 39 évesen, te meg még csak 35 vagy, és már két éve befejezted…
– Sőt, egészséges vagyok, nem fáj semmim. Édesapám a mai napig szajkózza, korán hagytam abba. Szerintem viszont nem. Visszagondolva a lehetőségeimre, ma sem bánom a döntést.
Azóta is játszhatnék az NB II-ben, de elvesztegetett éveknek gondolnám, amiket inkább a labdarúgás utáni életemre kellett volna fordítanom.
Tanulásra és tapasztalatszerzésre, és örülök, hogy így tettem. Szerintem ez is azt mutatja, mentálisan elég erős vagyok, elvégre sokan kapaszkodtak volna valamibe, ami már rég nincs meg. Én nem akartam.
– Nem is volt nehéz kimondani, hogy vége?
– Nem. Az utolsó két évemet a Vidi NB III-as csapatában eléggé megszenvedtem, de nem akartam máshova eligazolni, csak a Diósgyőrbe. Miskolcon azonban másban gondolkodtak. Így aztán úgy döntöttem, kitöltöm a fehérvári szerződésem, aztán abbahagyom. Pedig kutya bajom volt. Tán azért is, mert egész életemben odafigyeltem magamra, műtétem nem volt soha. A keresztszalag-sérülésemkor sem kellett operálni, és azt a sérülést is egy rúgás okozta, nem rajtam múlt.
– A fájdalommentes döntésbe belejátszhatott, hogy Eb-résztvevő lehettél, Cristiano Ronaldo, Kevin De Bruyne és Eden Hazard ellen futballozhattál, szóval hogy kimaxoltad a karriered?
– Persze. Sokan elmondják a pályafutásuk végén adott interjúban, hogy több lett volna bennük, hogy ha előbb jön meg az eszük, meg ha nem úgy éltek volna, többre viszik, bennem nincs semmiféle megbánás. Egyetlen nyitott kérdés maradt csak bennem, hogy mi lett volna, ha 21 évesen még egy szezont Mezey Gyuri bácsival dolgozhatok. De komplett volt ez így is. Legfeljebb a futballszeretet miatt volt valamivel nehezebb kimondani, hogy vége, amúgy nem.
– Azért az jó lehet, amikor úgy van vége, hogy nincs benned hiányérzet.
– Valóban. És ha újra ott ülnék, várva a törökországi szerződésem aláírására, tudván, nem fogok játszani, ismét aláírnám, mert egyrészt az a félév, amikor semmibe vettek, is formált, másrészt lehet,
Törökország nélkül sosem szerződöm Diósgyőrbe. Ami nekem borsodiként rengeteget jelentett.
Hiába nem nyertünk igazán fontos sorozatban aranyérmet, nekem azok az évek érzelmileg rengeteget adtak, ebből a szempontból egyenértékűnek gondolom az Eb-szerepléssel.
– Ugyancsak megkönnyíthette a befejezést, hogy te akkor már nagyon tudatosan készültél a következő évekre.
– Persze. Abban a két fehérvári évben elvégeztem a B plusz A licences edzőit, jártam a sportigazgatói képzésre, fél évvel később azt az oklevelet is a kezemben tarthattam.
– De miért a sportvezetői vonalon indultál el a tréneri helyett?
– Mert világéletemben ez érdekelt. Az edzőit csak azért végeztem el, mert úgy gondoltam, egy jó sportvezetőnek tudnia kell a tréner fejével gondolkodni, de soha nem voltak, és nem is lesznek edzői ambícióim. Azt gondoltam ugyanakkor, ha ebből az aspektusból is ismerem valamennyire a futballt, hitelesebb tudok lenni. Nem fair egy sportigazgatónak bírálni egy edzést úgy, hogy arról nincs is papírja.
– Mégis, mi az, ami ennyire vonzott a sportigazgatói tevékenységben?
– Amikor Diósgyőrben játszottam, azt gondoltam, ahhoz képest, hogy ilyen jól megy nekünk, a körülmények katasztrofálisak. A törökországi vagy fehérvári lehetőségekhez mérten feltétlenül. Változtattak is aztán néhány dolgon azok közül, amiket említettem, de
ami leginkább tetszik a sportvezetői munkában, hogy hosszútávon gondolkodhatsz. Itt is csapatot kell építeni, csak épp a pályán kívül. És nem csak csapatban, klubban kell gondolkodni.
Azt is tudtam jól, bizonyos tulajdonságaim nem felelnek meg az edző szakma követelményeinek. Elég hirtelen vagyok ugyanis, ha első felindulásból cserélnék hármat a tizenötödik percben, az senkinek nem lenne jó. Sportigazgatóként van időd megfontoltan dönteni.
– Szerinted mik a jó sportigazgató legfőbb ismérvei?
– Az egyik legfontosabb, hogy nem hagyja, hogy a pillanatnyi állapot befolyásolja a döntéseiben. Vegyünk egy élvonalbeli csapatot. A szurkolói hangulatot nyilván az első csapat szereplése határozza meg, de a sportigazgatónak akkor is hinni kell a projektben, ha épp ötször egymás után kikap a csapat. És az sem részegítheti meg, ha ötször nyer.
Amit magamra nézve is nagyon érvényesnek tartok, hogy muszáj felismerni, nem érthetsz mindenhez, az egyes pozíciókba ki kell tudni választani a megfelelő embert. Ez is egyfajta tehetség. Az edzőknél is előfordul sajnos, hogy a mester egója nem engedi felismerni a saját gyengeségeit, pedig ha így lenne, és maga mellé venne egy, az adott területen remek pályaedzőt, sokkal többre vinné.
Ehhez persze a másik iránti bizalom is szükséges. Nekem ugyancsak fontos, hogy pozitív környezetet teremtsek magam körül, hogy a takarítótól a góllövő csatárig mindenki jól érezze magát a klubban. A Focisuliban ez a helyzet. Felnőtt szinten biztosan nehezebb megvalósítani, szerintem azonban ott sem lehetetlen.
– A Sajóvölgye Focisulinak vagy a sportigazgatója, ez a feladat most abszolút kielégít?
– Igen. Jól érzem magam, a szívügyem a tehetségközpont. Sok olyan edző dolgozik nálunk, aki gyerekkoromban még velem foglalkozott. Családias légkörben demokratikus módon működünk, vezetőként ebben hiszek, a közös döntésekben, nem gondolom, hogy a főnök előtt vigyázzban kell állni. A Focisuli eljutott oda, hogy van 250 igazolt játékosa, és ugyanilyen büszkeség, hogy a tőlünk induló Vajda Botond már Debrecenben játszik, és szerintem jó eséllyel pályázik majd a válogatottságra is. Azon vagyok, hogy tovább fejlődjön a Focisuli. Az én karrieremben ez az első lépcsőfok, illetve az volt már a pécsi sporttanácsadói szerep is, csak ott nem volt ilyen döntési lehetőségem.
– És a következő lépcsőfokok?
– NB II-es vagy NB I-es klubot irányítani. Ez motivál. Mindig kellenek célok, nekem ez az, és ha netán nem sikerülne elérnem, akkor is azt fogom tudni mondani, mindent megtettem. Nem akarok kényelmes, kevésbé felelősségteljes pozíciót, hanem valami olyat, amelyikben valamit fel lehet építeni. Sosem szerettem a langyos vízben ücsörögni.
Kiemelt kép: Sajóvölgye Focisuli Fcaebook
Szerző
