Biztató és aggasztó játékelemeket is találtunk válogatottunk játékában

Fontos már rögtön az elején hangsúlyozni, hogy egyetlen felkészülési mérkőzés sem hasonlítható össze egyetlen téttel bíró összecsapással sem. Ugyanis ezen mérkőzéseken az eredmény másodrangú, ebből kifolyólag a szakmai stábok jóval kísérletezőbben, bátrabban állítják össze a meccsterveket.

A magyar válogatottnál merőben új elemeket nem láthattunk, a kezdőtizenegy is Willi Orbán elővigyázatosságból történő pihentetését leszámítva megegyezett a legerősebb összeállításunkkal, mivel nálunk a folytonosság fenntartása, a játékstílusunk elmélyítése és továbbfejlesztése a cél, semmint reformok bevezetése. Mi okunk is lenne rá, amikor már 13 mérkőzést számlál a veretlenségi sorozatunk?!

A játék mely szegmenseit gyakorolhatta a válogatott?

Lényegében az összeset, ugyanis a Vincenzo Montella által irányított török válogatott a mérkőzés különböző periódusaiban más és más arcát mutatta. A találkozó első félidőjében a vendégek inkább második szándékból próbáltak meg játszani. Közép-, illetve magas blokkban rendeződtek el, néha egészen agresszíven le is támadtak, igyekeztek gyors akciókat vezetni. A második félidőben már náluk volt többet a labda, az utolsó fél órában kifejezetten dominánsan játszottak. Tehát volt lehetőségünk csiszolgatni a labdakihozatalunkat, a letámadásunkat, a támadásépítéseinket, a második félidőben pedig a mély védekezést és a kontrajátékot. Ráadásul mindezt egy kifejezetten jó erőkből álló, topligás játékosokkal teletűzdelt, szervezett ellenféllel szemben.

Támadásépítések

Rögtön a találkozó első perceiben azzal szembesülhettünk, hogy a törökök a magyar térfélre fellépve próbálnak labdát szerezni, de legalábbis meggátolni a támadásvezetésünk. Ennek átjátszására a már megszokott megoldásainkkal reagáltunk több-kevesebb sikerrel. Általánosságban megfigyelhető volt a négy védővel történő építkezés. Rendszerint Schäfer András lépett vissza bal oldali belső védőbe, minek hatására Szalai Attila kicsúszott balhátvédbe, Kerkez Milos pedig magasan helyezkedett csak úgy, mint a jobboldalon Nego Loic. Az sem volt újdonság, hogy ezekben a labdás fázisokban rengeteg mozgással operálunk. Hihetetlenül sok helycserével, mivel az előzőekben említetteken túl még Szoboszlai Dominik és Sallai Roland is jelentős szerepet vállalnak visszalépéseikkel a labda előbbre juttatásában.

(A kép forrása: M4 Sport)

Ezúttal Sallai tűnt fel a balhátvéd pozíciójában, hogy segítse a török letámadás átjátszását. Visszalépésével a vendégek letámadása elcsúszott, így a feljebb tolódó Szalaira nem jutott ember, Sallai pedig egy zseniális löbbölt passzal meg is találta szabad emberünket. Szalainak pedig talán a legkiemelkedőbb készsége a progresszív átadásai, amit ezúttal is kamatoztatni tudott, így Szoboszlai könnyedén jutott el az ellenfél tizenhatosához.

(A kép forrása: M4 Sport)

Ezúttal Varga Barnabás lépett vissza, akit megint csak Szalai talált meg egy remek, védelmi vonalakat áttörő passzal. Varga lekészített Schäfernek, aki szöktette Kerkezt, így ismételten ott voltunk a török kapu előtt.

(A kép forrása: M4 Sport)

Még a magyar válogatott roppant fluid, rengeteg mozgással zajló építkezési szegmensei közül is kiemelkedett a fenti jelenet, amikor Kerkez középhátvédként, Nego meg bal oldali középpályásként tűnt fel, holott alapesetben nekik a széleken kellene lenniük. Ugyanakkor ez a koncepció is sikeres volt, mivel az oldalvonal melletti területbe beinduló Negót Szalai remekül vette észre és játszotta meg, aminek köszönhetően eljutottunk a támadóharmadba.

Azonban nem mindig működött ennyire jól a támadásépítés. Amikor a vendégek nem csak szimplán feljebb tolták a védekezésüket, hanem intenzíven, egy az egy ellen letámadtak, akkor rendszeresen a labda felívelésére kényszerültünk.

Az már egyértelműen a fejlődés jele és egy elismerendő eredmény, hogy képesek vagyunk birtokolni a labdát, mi több a magasan védekező ellenfelek vonalait át is tudjuk játszani, ugyanakkor az építkezésünk sikerességét továbbra is nagyban befolyásolja, hogy az ellenfél hány emberrel és milyen intenzitással támad le.

A játékunk másik látványos eleme a magas letámadásunk volt, ahol szintén adódtak problémák. A találkozó elején első sorban az okozta a gondot, hogy a törökök át rugdalták a presszingünk fölött a labdát.

(A kép forrása: M4 Sport)

A letámadás átívelése még önmagában nem lenne probléma, ugyanakkor a magyar válogatott csapatrészei között folyamatosan fennálló óriási távolságok már magukban hordozzák a veszélyfaktort. Ugyanis nincs, aki begyűjtse a második labdákat, ráadásul ez esetben egy az egy ellen kellett védekeznie a három belső védőnknek a három török támadóval szemben, ami egyáltalán nem volt ideális helyzet.

Tovább tetézte a gondokat a védők helyezkedése, akik már akkor elkezdtek hátrálni, amikor a labda még a levegőben volt, így esély sem volt például egy taktikai szabálytalanság végrehajtására. A hiányzó kompaktság nagy probléma, ami még jó párszor megismétlődött.

(A kép forrása: M4 Sport)

A mieink ezúttal is magasan támadtak le, hat emberrel is ott voltunk mélyen az ellenfelünk térfelén. De ahogyan azt a következő ábra is mutatja, megint hatalmas távolságok keletkeztek.

(A kép forrása: M4 Sport)

Egyfelől a védelem és a középpálya között volt nagy a rés, másfelől Szalai és a török játékos között is. A vendégek így gondtalanul tudták szövögetni akcióikat.

Van tehát még min dolgozni, de az út, amin a magyar csapat jár egyfelöl tisztán kivehető, másfelől pedig biztató. Az attraktív, innovatív elemek még nem minden esetben hoznak egyértelmű sikert, de a németországi Európa-bajnokságig van még idő és lehetőség a válogatottban rejlő potenciál kiaknázására.

Kiemelt fotó: Alamy