Bob Marley és a futball

Az angol édesapától származó Robert Nesta Marley 1945-ben született, abban az időben, amikor az angol labdarúgás abszolút a hőskorát élte. Szinte magától értetődő volt tehát, hogy Bob is hamar a sportág szerelmese lett, annak ellenére, hogy szülőföldjén, Jamaicában kevésbé volt népszerű a futball abban az időben, mint a Brit Birodalom többi részén. Akárcsak a korszak sztárjai és Bob Marley kedvence, Pelé, a reggae énekes is az utcán focizva tanulta meg a sportág alapjait. A brazil játékmester miatt lett ő maga is Santos-szurkoló.

Több turnéjára is magával vitte jó barátját, a jamaicai labdarúgás egyik legnagyobb játékosát, Allan Cole-t, akiről az is elterjedt az évek alatt, hogy ő volt Bob Marley sporttanácsadója. Mindketten szerették a futballt, de különösképpen a kézzel sodort „füstölőket”. A 70-es években egyébként a Skilly becenévre is hallgató Cole volt Marley és a zenekara, a The Wailers turnémenedzsere is. Az énekes valamikor ezekben az időkben szenvedett el egy aprónak tűnő sérülést foci közben Londonban.

Marley a brazil Santos mellett a londoni Tottenham Hotspurnek is szurkolt, a kedvence például a világbajnok argentin, Osvaldo Ardiles volt. (Érdekesség, ő 1985-ben, Ausztráliában a St. George Budapestben is játszott.)

Hiába volt beteg, sem a zenéléstől, sem pedig a futballtól nem maradt távol ebben az időszakban sem. 1980-ban például Brazíliában járt, megfelelő helyszínt keresett közelgő új turnéjának, amikor egyszer csak egy futballmeccs kellős közepén találta magát. A híres brazil zenész, Chico Buarque hívta meg magához az ekkor már nem túl jó egészségi állapotban lévő Marley-t egy baráti focimeccsre, amelyet a saját pályáján szervezett. A két csapatban a házigazdán és a jamaicain kívül más zenészek is szerepeltek, de ott volt a pályán az 57-szeres brazil válogatott Paulo Cézar Lima, vagyis Caju, aki ekkor a Vasco da Gama játékosa volt, de korábban olyan csapatokban is megfordult, mint a Botafogo, a Flamengo, a Grémio vagy éppen a francia Olympique Marseille.

Arról, hogy Bob Marley hősies harcáról volt-e tudomása a többi résztvevőnek, nincsenek információink.

„Hamar vége lett a meccsnek, hála Istennek, mert a játék borzalmas volt. Bob nagyon rossz volt. Egyszerűen nem tudott játszani. Tízes skálán másfelet adnék neki” – mondta a játék végén Caju viccesen(?).

Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor Marley munka közben beszállt focizni. Egy londoni turnéja során a jamaicai lemezkiadó, az Island Record csapata ellen játszottak egy mérkőzést, akkor így jellemezte őt Levi Roots reggae énekes és sztárszakács.

„Nagyon erősen koncentrált a pályán. A labdával a lábánál futott feléd és a célja az volt, hogy átjusson rajtad, aztán lőjön. Mester volt. Mestere volt mindkét szenvedélyének.”

Olyannyira fontos volt neki a futball, hogy 1978-ban úgy szervezte a saját turnéját, hogy az ne ütközzön az argentin világbajnokság mérkőzéseivel, így szinte az összeset meg tudta nézni. Sajátjának érezte a brazil válogatottat, éppen ezért gyakran lehetett látni a „selecao” mezében. Mint minden sztárnak, neki is voltak különleges kívánságai. Az egyik ilyen például az volt, hogy minden turnébuszban kellett, hogy legyen egy televízió, amin tudta követni az eseményeket – hang nélkül, a zenész ugyanis nem igazán rajongott a kommentátorokért.

Amikor arról kérdezték 1980-ban, hogy a futballt vagy a zenét szereti-e jobban, Bob Marley így nyilatkozott.

„Jobban szeretem a zenét, mint a focit. Ha jobban szeretném a focit, az talán veszélyes lenne. Együtt focizni és énekelni azért veszélyes, mert a foci nagyon erőszakossá tudja tenni az embert. Én a békéről, a szeretetről és az összes ilyen dologról énekelek, tudod. Ha egy ember keményen neked esik a pályán, az azért a háború érzéséhez hasonlít.”

Bob Marley zenéi a szurkolókra is nagy hatással voltak. Az Ajax stadionjában gyakran felcsendül a Three Little Birds című dala, aminek egészen különleges története van. A holland sztárcsapat a Cardiff City-vel játszott felkészülési találkozót még 2008-ban, Walesben, a holland drukkereket pedig arra kérte a hangosbemondó, hogy tovább maradjanak a helyükön, mint az általában szükséges. Minderre azért volt szükség, mert félő volt, hogy a feszült hangulatú találkozó végén egymásnak estek volna a szurkolók az utcán, akik egész meccsen egymást szidalmazták – ahogy tették ezt a hármas sípszót követően is, miközben a lelátón várakoztak. A walesiek lejátszották az említett dalt, az akkori zenefelelős, Ali Yassine pedig érdekes magyarázatot adott választására az Ajax-ultrák weboldalának.

„Régebben gitároztam egy reggae bandában és mindig is nagyszerű klubnak tartottam az Ajaxot. Az egyik oka ennek az, hogy Amszterdamban szeretik a reggae zenét, de a futballt is. Amikor megtudtam, hogy az Ajax ellen játszunk barátságos meccset, eldöntöttem, hogy annyi reggae-t játszom majd, amennyit csak lehetséges.”

Attól a pillanattól kezdve a klub részévé vált a dal, a köteléket pedig csak tovább erősítette, amikor Bob Marley fia, Ky-Mani élőben énekelte el apja dalát a Yohan Cruyff Arénában. A klub végül 2021-ben, Bob Marley halálának 40. évfordulóján különleges mezt készített.

Bob Marley alapkellékei között csak négy dolog volt: egy piros Gibson gitár, egy Biblia, egy kevéske marihuána és egy futball-labda. Nagy álma volt, hogy Cajuval közös akadémiát nyisson hazájában, Jamaicában, de ez már nem valósulhatott meg.

A futballról alkotott képéről pedig nehéz vitatkozni.

„A labdarúgás egy egész világ. Egy egész univerzum önmagában. Azért szeretem, mert ügyesnek kell benne lenned, hogy játszhass. Szabadság. A futball szabadság!”

Kiemelt kép: Jesse Joshua Watson festménye