Bozsik már a hatvanas években jól látta a magyar futball rákfenéjét

A világ akkori talán legjobb középpályása, az Aranycsapat aranyfedezete, Puskás örökös kiszolgálója, a csendes klasszis, aki fazont szabott a magyar válogatottnak. Bozsik Józsefről még tucatnyi hasonló jelzős szerkezetet gyűjthetünk, játéktudásáról legendák keringenek. A világ akkori legkitűnőbb középpályásainak egyike ma lenne 100 éves.

Az Aranycsapatban betöltött megkérdőjelezhetetlen szerepéről, technikájáról, közéleti szerepléséről sok-sok információ látott napvilágot, ám arról keveset tudunk, milyen életfelfogás, milyen sportolói szemlélet jellemezte, amely csodálatos sportpályafutáshoz segítette (vb-ezüstérem, olimpiai aranyérem, Európa-kupa aranyérem, öt magyar bajnoki cím).

Kő András Bozsik című kötetét forgatva, és fiával, Bozsik Péterrel beszélgetve kiviláglik, hogy a középpályás inkább kilógott a korabeli futballközegből egészséges életmódjával, a mai sportolók számára is profinak tekinthető hozzáállásával, ami miatt edzőként komoly konfliktusokat vállalt.

A tudatos fiú

A Kispesten nevelkedő, a Kispesti AC-ban felnövő Bozsik Józsefről egy 1948-as FTC–Kispest meccs után így nyilatkozott csapattársa, Mészáros József: „Cucu nagyon tudatos fiú volt. Mindenképpen nagy játékos akart lenni! 1947-ben a francia túra során őt is elkápráztatták a külföldi ajánlatok. Julius Ukraiiczyk, a híres menedzser, az akkori túra szervezője benne látta a legnagyobb fantáziát.”

Izgalmas kérdés, hogy az 1950-es évek Magyarországán milyen elvárások voltak az élsportolóval szemben egy olyan közegben, amelyben a dohányzásra, az italozásra hétköznapi, mindenki által elfogadott hobbiként tekintett a társadalom.

Bozsik József családjával 1968-ban (Fotó: Fortepan/Bojár András)

„Apu sok fotón cigarettával a kezében látható. Ez nem része a profi életvitelnek, de az 1950-es években teljesen bevett dolognak számított, hogy a sportvilág nagyjai cigarettáznak, ez alól ő sem volt kivétel. A cigarettán kívül viszont nem volt káros szenvedélye, nagyon tudatosan készült a futballra. Nem italozott, nem kártyázott, nem bulizott – sok más akkori futballistával ellentétben. Neki a futball volt a szenvedélye” – sorolja a válogatott volt szövetségi kapitánya, Bozsik Péter, Bozsik József fia. A nagybátyjától, illetve apja volt játékostársaitól rengeteg sztorit hallott arról, édesapja hogyan készült hétről hétre a mérkőzésekre. „Edzés után rendszeresen kint maradt a pályán, néha technikai gyakorlatokat ismételt, szabadrúgásokat lőtt, máskor pedig plusz futóedzést végzett.”

„Edzeni csak jókedvvel lehet”

Az Aranycsapat szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv is kiemelte az erőnlétét („Mindenkor igyekezett úgy felkészülni, hogy fizikailag is a legjobb formában legyen. Nála nem volt különbség klubmeccs vagy válogatott mérkőzés között!”). Az alapos fizikai felkészülésről 1949-ben így nyilatkozott Bozsik József a Népsportnak: „Sokat vágtázom az edzéseken. A futás azonban — azt hiszem, ezt minden labdarúgó tudja — még nem minden. Még akkor sem, ha tökéletesen kezeli valaki a labdát. Nagyon fontos a jó helyezkedés, ez megkímél a felesleges futkározástól... A labdarúgásban is igaz: minél kisebb energiával minél többet nyújtani. Fárasztó a felesleges cselezés, a túlzott labdacipelés. Mindkettő lassítja a támadást, az összjátékot... A futball csapatjáték! (…) De hiába minden, ha nincs erőnlétük... Edzeni csak jókedvvel lehet. Azt hiszem, játszani is...”

Sózni, sózni, sózni

Dietetikus ekkor még nem volt a csapat mellett, de a futballista nagyon ügyelt az étkezésre. Ma rémisztően hathat, de minden ételt extrán sózott, ugyanis akkor azt mondták a csapatorvosok, hogy az edzéseken, meccseken rengeteg vizet, azon keresztül sót veszítenek a futballisták az izzadás miatt, és ezt az étkezésnél érdemes pótolni. Tehát tudatosan, javaslatra sózta az ételeket. Az idő tájt egyébként azt is tanácsolták a játékosoknak, hogy edzés és meccs közben ne igyanak, mert az csak serkenti az izzadást, és így még több sót veszítenek.

Bozsik nagyon figyelt arra, hogy az izomépítés miatt rengeteg fehérjét fogyasszon, így a korszak orvosi javaslatainak megfelelően ő is húst hússal evett. Persze ez a magyaros konyhaművészetet alapul véve javarészt rántott húst jelentett, amit ma már inkább kerülnek a profik.

A 21. században egyáltalán nem kirívó, hogy egy klub vagy egy edző eltiltja a játékosait a veszélyes sportoktól, hobbiktól. Bozsik Péter kitért rá, édesapja 70 éve magától is pontosan tudta, meddig mehet el.

„Volt egy motorja fiatalon, egyszer elesett vele, amikor átment egy párás vonatsínen. Másnap eladta a motort, mert tudta, hogy ő a lábából, a testéből él, nem kockáztathatja a testi épségét.”

Kotász Antal és Bozsik József (Fotó: Fortepan/Kotász Antal)

A volt MTK-s középpályás, Kovács Imre Kő András könyvében így emlékezik vissza ellenfelére: „Ugyanolyan volt a pályán, mint a pályán kívül. Mindent alárendelt a sportnak. Puskás itta a sört vagy a fröccsöket, Bozsiknak nem volt szenvedélye.” Fia árnyalja a képet: apjának a futball mellett idővel az az olvasás lett a szenvedélye: a történelmi témájú könyveket szerette, illetve a kirándulást. „Sűrűn jártunk Visegrádra, Egerbe, Gyulára, Sárospatakra, a Balaton környékére. Nem volt igazán társasági ember, otthon, a családja körében megtalálta az örömöt. A hétvégéken anyut kivittük Erzsébetre, mi meg apámmal mentünk Honvéd-meccsre. Persze sok ismerőse volt, akikkel szeretett beszélgetni a Ménesi úti lakásunkban, de sok játékostársával szemben a kocsmázás, kávézás, konyakozás nem vonzotta.”

Puskást sem kímélte

A Kő András kötetében megszólaló csapattársak elbeszéléseiből is kiderül, hogy Bozsik már játékoskorában is érzékeny volt arra, ha a környezetében kicsapongó vagy egészségtelen életvitelt folytattak. A világklasszis, erős személyiségű Puskás Ferenccel szemben nem sok csapattársa merte felemelni a hangját, de amikor 1956-ban egy párizsi beszélgetés alkalmával a csatár megkapta a csapatvezetőktől, hogy súlyfeleslege, életmódja miatt nem biztos, hogy a jövőben bizalmat kap a pályán, barátja, Bozsik emelt hangon közölte vele: „Nem szégyelled magad! Ahelyett, hogy megmutatnád, hogy van benned akaraterő. Legszívesebben beléd rúgnék!”

„Nem tudott győztesen kijönni ebből a konfliktusból”

Bozsik 1962-ben játszotta utolsó klubmeccsét a Budapesti Honvéd SE-ben és az utolsó mérkőzését a magyar válogatottban, mindkét csapattól góllal búcsúzott. Dolgozott a Honvéd szakosztályvezetőjeként, majd 1966-ban vezetőedző lett a Tichy Lajos-féle csapatnál. „Erő kell, állóképesség, gyorsaság!” – bemutatkozásakor ezt idézte tőle volt játékosa. Ugyanazt a kifogástalan, tudatos életmódot – a profizmust – várta volna futballistáitól, mint játékosként saját magától, de csalódnia kellett, s ezt fia is megerősíti.

„Apu abban látta a problémát a hatvanas évek második felétől, hogy a tehetségeink, a sztárjaink nem éltek sportemberhez méltó életet, éjszakáztak, mulattak, egészségre káros szokásaik voltak. Mondhatjuk, hogy az akkori mentalitást kifogásolta. Sok konfliktusa volt emiatt a Honvéd sztárjátékosaival, de nem szívesen neveznék meg közülük senkit, hiszen sokan már nem is élnek közülük. Hogy próbált-e erről a problémáról nyilvános diskurzust folytatni? Persze, de a játékosoknak elképesztő nimbuszuk volt akkoriban, az edzőket könnyebb volt meneszteni, mint tőlük búcsút venni. Egyszerűen nem tudott győztesen kijönni ebből a konfliktusból, pedig az életmódproblémák minimum 10-15 éven keresztül mérgezték az élfutballt. Ez volt az egyik fő oka, hogy 1967-ben otthagyta a Honvédot.”

Az Aranycsapat védője, Lantos Mihály is arról beszél a Bozsik című kötetben, hogy Bozsiknak a közeggel szembemenő, az általános hozzáállással ütköző felfogása okozta a vesztét. „A munka. Sokat beszéltem Bozsikkal erről. Ő már tíz évvel ezelőtt a Honvédban is a kemény munkát követelte meg, s ebbe bukott bele.”

Kocsmázás helyett közös ebéd

Pedig formabontó ötletei voltak, hogyan vegye elejét a játékosok kimaradozásának – erről fia osztott meg velünk információkat. Az elsők között volt Magyarországon, aki szinte egész napra az edzőközpontba rendelte a játékosokat. Közös reggelivel kezdtek, a délelőtti edzés után közösen ebédeltek, délután pedig jött a szabad gyakorlás, szintén közösen. Utóbbi nem edzés volt, hanem könnyed átmozgatás, labdás játék. Mindezt azért találta ki, hogy a játékosok edzés után ne a kocsmában, a presszóban mulassák az időt, hanem legyenek együtt, és inkább a futballal foglalkozzanak.

„Édesapám nem csak játékosként volt profi szemléletű, edzőként is. Azt lehet mondani, hogy itthon megelőzte a korát. Ám el tudja képzelni, hogy ez mekkora lelkesedést váltott ki az akkori futballistákból... Kevesen akartak ilyen áldozatot hozni, feladni a könnyebb életvitelt. A közeg egyszerűen nem tette lehetővé, hogy a magasabb elvárások komolyabb konfliktusok nélkül teljesüljenek, és ez a szemlélet alapvetően meghatározta, hogy a magyar válogatott milyen eredményeket tudott elérni ebben az időszakban.”

Bozsik József a Fiorentinát is edző Hidegkuti Nándoron, és a Bécsben, Sevillában, Malagában, az FC Portónál is edzősködő Kalmár Jenőn keresztül külföldi szakanyagokhoz is megpróbált hozzájutni, nyelvtudás híján is próbálta képezni magát. Amikor 1974-ben Illovszky Rudolf után kinevezték szövetségi kapitánynak, így fogalmazott: „Aránylag gyors eredményeket lehet elérni, ha a játékosokat fizikailag kitűnő állapotba hozzák. Olyan küzdőképes egyedekké nevelik, akik nem ijednek meg senkitől, nincsenek hátrányban, ha akár egész pályán kell letámadni, vagy egy az egy ellen küzdeni a 16-osok környékén. A legjobb európaiak, ha kell, akrobaták, ha kell, erősek, ha kell, gyorsak, ezért magabiztosak is! Nekünk, magyaroknak is bízni kell a jövőben, mert nálunk is vannak tehetséges fiatalok. Mindenki számára egyforma lehetőség kínálkozik, és aki akar valamit tenni a magyar labdarúgásért, az énbennem jó partnerre talál.”

Szövetségi kapitányként mindössze egy mérkőzés jutott neki

„A tehetség a Himalájához hasonlít”

Szívrohama miatt egyetlen válogatott mérkőzés jutott neki a kispadon (Ausztria–Magyarország 1–0, 1974), később a Magyar Labdarúgó Szövetség szakfelügyelőjeként dolgozott, 1978-ban szívprobléma okozta a halálát. Élete utolsó szakaszában is meggyőződése volt, hogy ha a tehetség sportemberhez méltó életvitellel, elkötelezettséggel párosul, az kiemeli a játékost és komoly karriert ígér.

„Ma is vannak tehetséges labdarúgók, de visszaélnek a tehetségükkel a pályán és a magánéletben, jellemük hamar kicsorbul, azt hiszik, önmagukkal szemben büntetlenül lehetnek fegyelmezetlenek. Mi sem voltunk angyalok, de én már régen öltözködtem, amikor Budai és Kocsis még a beadást gyakorolta. Előfordult, hogy a szertáros már könyörgött, hadd mehessen haza. Szeretem és megpróbálom megérteni a fiatalokat, csak azokat nem tudom megérteni, akik nem gondolkoznak. (...) A tehetség a Himalájához hasonlít, olyan hegyhez, amelyet nehéz megmászni. A tehetség önmagában még semmi! Más is kell, más, még valami más, amit belülről kell elhatározni! Egy életre elhatározni!”

A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.