Brentford FC: kis pénz, nagy foci

„Holnap is felkel a nap, és mi továbblépünk. Tanulva a történtekből, visszatérve ugyanide.”

Ezek voltak a Brentford-tréner Thomas Frank szavai egy éve, a Fulham elleni, szívszaggató play-offbeli vereség után, és ha akkor nehéz is lehetett játékosnak és stábtagnak őszintén hinnie bennük, öt héttel később, a másodosztály rajtján ismét az a londoni együttes toporgott a startpozícióban, amelyik a Premier League-célszalag átszakítására készült.

Még ha valamelyest más összeállításban is. Eladta 25 bajnoki gólt termelő csatárát, Ollie Watkinst az Aston Villának, kisvártatva elengedte a 17 gólja mellett kilenc gólpasszt kiosztó Said Benrahmát a West Ham Unitedbe, ám egyrészt nagyon kellett a büdzsének az értük kasszírozott közel 60 millió font, másrészt a társsportigazgatók, Rasmus Ankersen és Phil Giles, valamint a játékostoborzásért felelős Lee Dykes is meggyőződéssel vallották, analitikus alapokon nyugvó játékosbeszerzésük ezúttal is kisegíti őket. A hármas önmagában persze kevés lett volna, kellett hozzá egyfelől az adatokban hozzájuk hasonló tántoríthatatlansággal hívő tulajdonos, Matthew Benham, másfelől a hasonlóképp gondolkodó edző, Thomas Frank. Az élet márpedig őket igazolta.

A Brentford-projekt esszenciája, hogy ne költekezésben, hanem gondolkodásban verjék meg a vetélytársakat – not to out-spend but out-think. Ezért is alkalmazott az elsők közt bedobás-edzőt, a rögzített játékhelyzetekre felkészítő edzőt, illetve a helyes alvással foglalkozó specialistát. Anna West szerint a rossz alvás gyengébb teljesítményhez vezet, csökken a koncentráció, de egy felmérés azt is megállapította, azok a középiskolai sportolók, akik nyolc óránál kevesebbet alszanak, 70 százalékkal esélyesebbek arra, hogy megsérülnek, mint azok, akik több mint nyolc órát töltenek alvással. Ahhoz persze, hogy ez az adatalapú gondolkodás uralkodjon a nyugat-londoni klubban, kellett az abban feltétel nélkül hívő Benham.

„Tippmixelőként” saját algoritmusát megalkotva, adatok és trendek felhasználásával játszott és nyert, később aztán létrehozta a SmartOdds nevű cégét, ami a fogadóknak nyújt adatközpontú szolgáltatást. Hasonló koncepció mentén, a Brentford ugyancsak saját algoritmusa alapján kezdett el keresgélni az alsóbb ligákban, alulértékelt játékosok után kutatva, plusz igyekezett sokkal magasabb szintre emelni a futball addig elhanyagolt területeit.

Egyetlen példát kiragadva: korábban ugyebár a rögzített játékhelyzetek végrehajtása nem volt olyan alaposan kidolgozott, mint manapság, a Brentford igyekezett kiaknázni a játékelemben rejlő lehetőségeket, az eredmény: a 2014–2015-ös idényben 25 gólt ért el pontrúgás után, 14-gyel többet, mint az őt követő második. A brentfordi elv: muszáj újítónak lenni. Akárcsak Dick Fosbury. Az amerikai atléta az 1968-as olimpián nyerte meg a magasugrást az azt forradalmasító ötletével, amikor a korábbi technika helyett háttal, karjait kinyújtva vetette át magát a lécen; Benham úgy tekint rá, mint az archetipikus innovátorok egyike. Ahogy azt a 2019-ben a klubba szerződő, a játékoskiválasztásért felelős Dykes megfogalmazta:

„A Brentford nagyon határozott stratégia mentén működő klub, ennek lett az eredménye a feljutás. Amikor azt mondjuk erről a klubról, és a két igazgatóról, hogy van egy világos tervük, az a többi klub többségével szemben valóban létező terv, sokkal határozottabb, amitől egy pillanatra sem térnek el. Az érkezésem előtti szezonban, azt követően, hogy Thomas Frank váltotta Dean Smith-t, a Brentford az első tíz bajnokijából nyolcat elveszített. De akkor is az adatokra hagyatkoztak, azok márpedig azt mutatták, a teljesítmény jó, a csapat jól játszik, még ha nem is jönnek az eredmények.”

Az azt követő játéknapok eredményei viszont igazolták a klubvezetők feltételezéseit: az újabb tíz fordulóban egyetlen meccset veszített el mindössze a Brentford, hatszor nyert. A 11. helyen zárt, ami nem túl dicsőséges, de nem is vállalhatatlan, a csapatban rejlő lehetőséget azonban óriásinak gondolta az Ankersen–Giles–Frank szakmai vezetés, ahogy a hozzájuk hamarost csatlakozó Dykes szintén. Az volt az általános vélekedés, ha megfelelően választják ki az edzőt (a dán Frank személyében úgy fest, sikerült) és a játékosokat, két-három éven belül az élvonalba juthatnak. Úgy is, ha időközben olyan, ma már minőségi PL-futballistának számító labdarúgókról kell lemondaniuk, mint Ezri Konsa (Aston Villa) vagy Neal Maupay (Brighton).

De legalább jött értük szépen dohány, pláne tavaly Watkinsért és Benrahmáért. Mintegy 60 millió fontos vigaszdíj az elmaradt feljutásért. Persze közel sem értek volna ennyit (32, illetve 25 milliót egész pontosan), ha nem nyújt olyan remek futballt a Brentford. Ebben a környezetben, a remek szakmai munkának is hála kivirágozhattak, így Watkins és Benrahma is megszórta magát. Ha tízzel kevesebbet rúg Watkins, mert nem olyan príma a kiszolgálás, a Brentford csak a nyolcadik-tizedik helyen végez, úgy viszont 32 helyett legfeljebb 12 milliót fizetnek érte, az meg azért nem ugyanaz.

74 év után szerepelhet az élvonalban a Brentford, amely 2009-ben még a negyedosztályban sínylődött, 2014-ben a harmadikban, immár azonban PL-részvevő. És a klubkasszába helyezheti az azzal járó garantált 180 millió fontot. Ahhoz képest, hogy a fizetéseket tekintve a 2019–2020-as idényben hátulról a negyedik volt a Championshipben, pláne megsüvegelendő a teljesítmény, de hát valóban ebben rejlik a londoniak tudása: olcsón venni alulértékelt játékosokat, felépíteni őket, velük aztán eredményesnek lenni.

A PL-ben is: a Brentford célja előbb középcsapattá válni, majd az európai pozíciókat megcélozni. Benham Dániában már megcsinálta:

A Premier League-ben nyilván ezerszer nehezebb dolga lesz a kispályásnak számító egyletnek és első emberének, de azt sem sokan gondolták, hogy a Brentford néhány év alatt PL-csapattá válik.

„Szinte hihetetlen az az út, amit bejártunk – ámult el a feljutás után maga a tréner, Thomas Frank is. – A dicséret leginkább a tulajdonosunkat illeti meg, Matthew Benhamet. Nagyon sok klub álmodhat hasonló sikerekről, mi példával szolgáltunk arra, ha keményen dolgozol, nagyon világos stratégia mentén, ha egység uralkodik, bármit el lehet érni. Az előző évben még nem voltak velünk szemben olyan hatalmas elvárások, a rájátszásba kerülés után idén annál inkább, ezt is kezelnünk kellett. Nyomás alatt futballoztunk, de elbírtuk.”

Úgy, hogy ragaszkodtak a klubstratégiához: az eligazolókat felfedezésre váró fiatalokkal pótolták, és bizony a VfL Bochumból érkező akkor 22 éves védekező középpályás, Vitaly Janelt mindjárt alapjátékos lett, de szintén nagy jövő várhat a 20 éves, ugyancsak védekező középpályás Mads Bidstrupra, valamint a Worthingban megfigyelt 18 éves Fin Stevensre, miközben minden képzeletet felülmúlóan pótolta Watkinst a 31 bajnoki gólt szerző és tíz assziszttal jelentkező Ivan Toney. De róla majd egy másik, a ránk váró PL-szezon legígéretesebb futballistáit bemutató írásunkban szólunk bővebben.