Casemiro a Manchester United utóbbi éveinek legfontosabb igazolása

Lassan tényként elkönyvelhetjük, a Manchester United utóbbi éveinek legjobb, és feltétlenül a legfontosabb igazolása Casemiro megszerzése volt. Pedig lehettek az embernek fenntartásai, és nem csak a 70 millió fontos árcédula miatt: hanem hogy képes lesz-e 30 évesen (azóta a 31-et is betöltötte) felvenni a Premier League kétségtelenül nagyobb tempóját? A tapasztalata, játékintelligenciája, és az ebből adódó helyezkedése és játékolvasása önmagában elég-e ahhoz, hogy ne robogjanak át rajta a PL szélvészgyors csikói? Hány piros lapot lesz kénytelen elszenvedni?

A kérdésekre alig néhány hét elteltével választ kaptunk, a ligakupa begyűjtésével, és a fináléban mutatott újbóli klasszis futballjával, nemkülönben pedig a vezetést jelentő góljával immár pedig a legkekecebb kritikusok is kénytelenek elismerni: a Premier League-et ugyancsak a saját kis játszóterévé formálta. Fél év kellett neki hozzá. Méltán választották meg a Wembley-beli finálé legjobbjának, akkor is, ha az 58 százalékos passzpontossága tőle szokatlanul gyenge. De kevesebbszer folyt rajta keresztül a játék – a United inkább hosszú labdákkal, vagy a széleket választva építgette a támadásait –, miközben a védelem előtti területet igyekezett azért uralni, sokszor a magasan játszó Joelintonra, a második félidőben pedig leginkább Alexander Isakra ügyelve (Fred Rodrigues Matty Longstaffet, Bruno Fernandes meg Bruno Guimaraest volt hivatva felügyelni). Meglehet azonban, a gyengébb statisztika csak Luke Shaw-t igazolja, aki elárulta, a csapattársakkal azzal szoktak poénkodni, Casemiro azért adja csak el a labdát, hogy aztán visszaszerezhesse…

Ami azt illeti, a második MU-gól előtt is ő szerzett labdát, ahogy azt megszoktuk már tőle. Elképesztően jól olvassa a játékot, mindig ott van, ahol lennie kell, azt pedig aligha várták tőle, hogy ennyire veszélyes lesz az ellenfél kapuja elé megérkezve (legyen szó rögzített helyzetről vagy akcióról). Minden pennyjét megszolgálja vételárának, persze nem csak jól érzékelhető futballtudásával, hanem az alázattal, odaadással, küzdőszellemmel, a mindent felülíró győzelmi vággyal, ami minden egyes pályára lépésekor megmutatkozik. Nemkülönben azzal a profizmussal, ami Madridban is jellemezte már:

Valódi vezér, a Manchester Unitednek pedig épp egy ilyen, sok nagy csatát megélt, sok trófeát elhódított, ultramagabiztos nyerőemberre volt szüksége. Különösképp azután, hogy Erik ten Hag személyében új edző kezdett el dolgozni a társasággal, és hát mire vágyhatna elsősorban az új seprű, ha nem egy Casemiro képességű vezéralkatra? De hogy mennyire nyerő típus: az utóbbi kilenc fináléjából egyaránt győztesen került ki! Négy Bajnokok Ligája-döntő, három klubvilágbajnoki és egy-egy Spanyol Kupa-, illetve ligakupa-finálé.

Fotó: Etsuo Hara/Getty Images

„Ő jelenti a különbséget, más szintre emelt minket. A vezérszerepe és tapasztalata az ilyen nagy meccseken elengedhetetlenül fontos – méltatta a csapattárs, az ugyancsak csúcsformában futballozó Marcus Rashford. – A csatártársaimmal megegyeztünk abban, amikor Casemiro a pályán van, érzünk egyfajta biztonságot, ezt nyújtja ő, és ennek rendkívüli a jelentősége.”

Edzője sem maradt el a dicsérő szavakkal. „Nagyon fontos, hogy Casemiro Varane-nal és De Geával egyetemben a nyerő hozzáállást biztosítja az öltözőben. Egy edzőnek a pályán is szüksége van az ilyen alkatokra. Ők azok, akik képesek az együttest átsegíteni a nehezebb periódusokon.”

Casemiro amúgy is homlokára tűzhetné: segíteni jöttem. Mert abban a legkiválóbb. Kirángatni a másikat a slamasztikából. Megtette ezt a Manchester Uniteddel, amikor az első két játéknapon kínos vereséget szenvedett csapatot állította pályára, de ezt csinálta a spanyol fővárosban is, a Luka Modric–Toni Kroos kettős mellett elvégezve a kulimunkát, illetve fedezve a rendre elöl bóklászó Marcelót. De mint az egykori madridi eszmefuttatásából kiderül, nincs ezzel neki az égvilágon semmi baja.

„A középpályás triónkról szólva, nagyszerűen kiegészítjük egymást. Egyikünk briliánsan passzol, a másik képes varázsolni, a harmadik kellően agresszív. Egymás segítése nélkül nem lehet egységes csapatot alkotni. Ezért is szoktam hangoztatni, megtiszteltetésnek veszem, ha Marcelónak segíthetek, mert egyetlen másik szélső védő sem bír azokkal a fantasztikus képességekkel, mint ő. Azért is védem a hátát, hogy ő kedvére támadhasson, mert azzal képes a legtöbbet tenni a csapatért. Én a gyepen leginkább labdát szerezni, szerelni, okos faultokat bemutatni szeretek. Meg kell akadályoznom a kontratámadásokat. Amiket én figyelek, azok a labdalopások, a blokkolt lövések száma.

Mindenki szeret gólt lőni, de az én boldogságomat a labdaszerzések határozzák meg, hogy mennyire sikerült a csapat segítségére lennem.”

Ezért sem akartak beletörődni távozásába madridi csapattársai, élen Modriccsal járt is egy delegáció Florentino Péreznél, hiába. Az elnök jól tudta, egy 30 éves játékosért soha többet nem kap 70 millió fontot (addigra ráadásul begyűjtötte a jövő remélt nagy hatosát, Aurélien Tchouaménit).

Fotó: Oli Scarff / AFP

Casemiro manchesteri karrierjében azonban az a legmegdöbbentőbb, hogy korántsem csak szimpla hatos (aki leadja a labdát a legközelebb állónak, Kroosnak vagy Modricnak egykor, Bruno Fernandesnek vagy ha egészséges, Christian Eriksennek manapság), sokkal több annál: az a középpályás, aki a progresszív passzokban (amikor a saját térfélről indítva minimum 15 métert, az ellenfél térfelén minimum tíz métert utazik a labda, vagy a büntetőterületen belülre sikerül azt bejátszani) is jeleskedik, akitől nem áll távol a kulcspassz és az assziszt. Aki simán bevállalja a meredekebb átadást, és el is juttatja a címzettnek a labdát. Nem annyiszor, mint Joshua Kimmich – az öt elitligában az elmúlt egy évet vizsgálva a progresszív passzok tekintetében a Bayern fedezete a legkiválóbb –, de számottevően sokszor. Egész egyszerűen jobbá teszi a mellette játszókat.

Kétségtelenül inspirálja a körülötte lévőket.

Ahogy egykor Casemiróra hatott ösztönzően a példakép Ronaldo és Romário. Mégsem esett nehezére feladni csatárálmait, és hátrább araszolni a pályán. Mert elsősorban játszani akart, poszttól függetlenül. Ezért aztán attól sem riadt vissza, hogy füllentsen. Kamaszkorában történt, amikor a Sao Paulo FC-nél járt toborzáson. „Addig mindig csatárt játszottam, elsősorban mert magas voltam, erős, sok gólt fejeltem. 12 éves koromban azonban részt vettem a Sao Paulo kiválasztóján. Lehettünk vagy 300-an. Talán ha 50 játékosnak volt esélye ottragadni. Tisztán emlékszem, hogy amikor az egyik edző megkérdezte, hányan vannak kapusok, mindössze hárman tették fel a kezüket. Aztán azt mondta, jelentkezzenek a csatárok, és legalább 40-en felemelték a kezüket. Én meg arra gondoltam, ez aztán hatalmas konkurencia, biztos nem árulom el, hogy csatár vagyok. Ugyanennyien jelentkeztek, amikor a támadó középpályásokra került a sor, úgyhogy megint csak lapítottam. Aztán az edző megkérdezte: vannak védekező középpályások? Hét vagy nyolc kéz emelkedett a magasba, úgyhogy azt mondtam magamban: oké, ez az én esélyem, mostantól védekező középpályás leszek.”

És az is lett. Hovatovább posztja egyik leglelkesebbje, ami már gyerekkorában is jellemezte: bevallása szerint a 17 órára kiírt meccs előtt már négy órával megjelent a sportcentrumban, hogy ha valamelyik nagyobb korosztálynak netán szüksége lenne játékosra, ő kéznél legyen.

Amit egyedül a szemére szokás vetni, hogy olykor túlzottan is durván játszik, nem válogatva az eszközökben – ehhez képest a 336 mérkőzést számláló madridi időszakában összesen kétszer, és egyszer sem direkt piros lappal állították ki. Azt a Unitedben kapott először, miután a Crystal Palace ellen Will Hughest elég szerencsétlenül ragadta meg a gallérjánál, amit lehetett fojtogatásnak ítélni. De ennyi. Oké, egy-két meredekebb becsúszást bemutatott már az idén is, azokat azonban megúszta.

„Védekező középpályásként az a feladatom, hogy megállítsam az ellenfelet, de van különbség aközött, szabálytalankodni akarsz-e, vagy bántani a másikat – mondta még a Real Madrid futballistájaként. – Mindig a labdára megyek. Elég intenzíven akarom persze megszerezni, de ilyen vagyok. Sosem akartam azonban senkinek sérülést okozni. A fault a játék része, nem szabad azonban, hogy alantas szándékkal keveredjen. Ha mégis megrúgok valakit, magamra vagyok a legmérgesebb. Mert vannak normáim, amiket az édesanyám nevelt belém, ezek egyike, hogy nem bántjuk a másikat. És ha ezután is elkövetek majd szabálytalanságokat, és begyűjtök sárga lapokat, az elveimből sosem engedek.”

Fotó: Naomi Baker/Getty Images

Van persze még valami, ami a szerelőkészségén, játékolvasásán túl messze az átlag fölé helyezi: az ambíció („Ha jövőre nem nyerjük meg a bajnokságot vagy a BL-t, szomorú és mérges leszek” – mondta Manchesterbe igazolásakor), a benne olthatatlanul égő tűz, amellyel egyre csak bizonyítani akar, mindenkinek értésére adni, még többre képes.

Csekély félév alatt sikerült bebizonyítania.

Kiemelt fotó: James Gill - Danehouse/Getty Images