A labdarúgás világa mindig fog világklasszisokat, zseniket, legendákat szülni. Vannak azonban olyan játékosok, akiknek a pályafutását egy-egy mozzanat határozta meg. Karrierjük nem hagyott mély nyomot az utókornak, mégis emlékszünk arra a bizonyos teljesítményre, gólra, mérkőzésre.
Féltávhoz érkezett a Serie A, és az AC Milan továbbra is vezeti a tabellát. A sokáig veretlenül menetelő Rossoneri kapcsán az emberek egyik első gondolata Zlatan Ibrahimovic, akivel kapcsolatosan az figyelhető meg a számok tükrében, hogy a csapat csak akkor tűnik bajnokesélyesnek, ha ő a pályán van, viszont egyben az is, hogy a csapat csak akkor tűnik bajnokesélyesnek, ha ő nincs a pályán. Miként is van ez a paradox helyzet, annak próbáltam utána járni.
Új tulajdonossal, egy frissen kiosztott 205 millió dolláros szerződéssel, de változatlan kerettel és azonos célokkal vágott neki a Utah Jazz az idénynek. Tizenöt lejátszott mérkőzés után kisebb meglepetésre másodikak nyugaton, és megállíthatatlanul robognak előre. Ők lennének a legjobb csapat, akikről senki nem beszél?
Az Atlético Madrid kapcsán az emberek még a mai napig abban a beidegződött és elraktározódott tudatban ítélkeznek, miszerint ez egy csak védekező, antifocit játszó együttes, amely úgymond öli a futball és nézhetetlen a játékstílusa. A valóság viszont egyáltalán nem így van, mert Diego Simeone az idei szezonban egy igencsak támadó szellemű játékot mutató gárdát küld fel a pályára, amely nem mellesleg sikeres is.
Nagy-Britannia január elsejével kilép az Európai Unióból, ami nagyon sok változást fog hozni az ott élők számára, és új korszakot fog nyitni mind a Premier League, mind az európai klubfutball életében. Új szabályok fogják behatárolni a szigetországi klubok átigazolásait, ami sokkal kevésbé teszi őket vonzó célponttá, így pedig felborulhatnak az erőviszonyok is a klubfutball térképén.
Bár az európai kontinensen is akadnak százéves múltra visszatekintő párharcok, a helyiekre jellemző túlfűtött szenvedély révén a leghangulatosabb „háborúkat” a dél-amerikai földrészen kell keresnünk. Sorozatunk második epizódjában az argentin viszonyok áttekintése után ezúttal Brazília legizgalmasabb rivalizálásait vesszük górcső alá.
Ezen a héten Los Angelesbe látogatunk el, hogy a Bills elleni meccset felhasználva bemutassuk, mi a gond, és mi lehet a megoldás a Chargersnél. Avagy mentsük meg Justin Herbertet!
Aki kicsit is követi az angol labdarúgás világát, minden bizonnyal sokat hallott mostanában Jack Grealish szárnyalásáról – legyen szó klubszerepléséről, vagy újabban a nemzeti tizenegyről, a szigetországiak aktuális kedvence túlzás nélkül világklasszis formában futballozik. A ritkán látott szintlépés egyik fontos adaléka, hogy nyár óta jóval magasabb minőséget képviselő spílerek támogatják a pályán, mint a korábbi években. Az új társak közül is kiemelkedik Ross Barkley, aki egy döcögős londoni kaland után Grealish mellett (mögött?) élesztené újra karrierjét.
Vannak emberek, akiknek azért sajnálod a halálát, mert nem tapasztalhattad meg a valódi énjüket. Valamilyen oknál fogva a haláluk után döbbensz rá igazán az általuk akár akaratlanul is hátrahagyott hatásukra. Pont így vagyok Diego Maradonával és az ő zsenijével.
