Cazorla a spanyol másodosztályban küzd az álma megvalósításáért
Santi Cazorla kétszeres Európa-bajnok, nyert két FA-kupát, 81-szer játszott a spanyol válogatottban, átvészelt egy sérülést, ami sokaknak a pályafutásuk végét jelentené. Most, közel a 40-hez, mégis a pályán van, hogy beteljesítse gyermekkori álmát: az élvonalba segíteni szeretett nevelőegyesületét, a Real Oviedót.
A The Guardian cikke nyomán.
Talán nem fut úgy és annyit, mint régen, talán már nem ér fel olyan sokszor a kapu elé, de a szíve még mindig viszi előre. Decemberben már 40 éves lesz, foglalkozhatna gyerekekkel, vagy okoskodhatna valamelyik tévétársaságnál a nagy mérkőzéseken, ennek ellenére minden edzésen együtt izzad és szenved a csapattársaival, akik közül néhányan a fiai is lehetnének, mert még van egy küldetése.
Most ott ül az El Requexón, azaz a Real Oviedo edzőkomplexumának öltözőjében, amit szántóföldek és egyéb mezőgazdasági területek ölelnek körül. Jól ismeri a helyet, hiszen itt nőtt fel és itt figyelte az első hőseit, példaképeit, akikre mindig is hasonlítani akart: Carlos Munozt, Szlavisa Jokanovicsot, Robert Prosineckit és Petr Dubovskyt. Ez az a klub, amelyben mindig is játszani akart, amelyhez 30 éve érkezett meg, ám 2003-ban az eladásával segített a legtöbbet a csapatnak. Akkor került a Villarreal B-hez, utána a Recreativo Huelva következett, majd a Villarreal CF, miközben nevelőegyesülete egyre lejjebb süllyedt a spanyol bajnoki rendszerben.
„Ingyen szerettem volna játszani, de a szabályok szerint ez nem lehetséges.” – meséli. – „Jó ajánlatot tettek a klub vezetői, de a feleségem azt mondta, ne fogadjam el, mert most nem a pénz miatt jöttem, hanem azért, hogy segítsek a klubnak. Felhívtam az elnököt és mondtam neki, hogy minimálbért kérek és a mezeladásaim tíz százalékát az akadémiára kell fordítaniuk. Még aznap este megegyeztünk.”
Cazorla kétszer nyert Európa-bajnokságot (2008, 2012), játszott a nemzetközi porondon a Villarreallal és a Málagával, az Arsenalnak csapatkapitánya is volt, a londoni klubbal nyert két FA-kupát és két Community Shieldet, most pedig az a célja, hogy feljutáshoz segítse a Real Oviedót. Azt mondja, ez a legnagyobb kihívás, amivel valaha szembesült.
„Mindenhol jól bántak velem. Az Arsenalnál a mai napig mindenki szeret, a Villarrealnál, a Recreativónál, a Málagánál ugyanez a helyzet, de az érzés, a felelősség számomra sokkal mélyebb és nagyobb. Az emberek visszalépésnek nevezték a döntésemet, azt mondták, semmi keresnivalóm nincs itt, de épp ebben áll a felelősségvállalás. Nem akarok az a srác lenni, aki poszterekről mosolyog vissza, mint az akadémia egykori jelképe, hanem focistaként akarok jelen lenni és segíteni. De ez egyben nagy nyomást is helyez rám. Először egy kicsit féltem”
– ismeri el a 39 éves játékos.
„Nem tudtam, hogy elég jó vagyok-e, tudok-e még ezen a szinten teljesíteni. Volt egy sérülésem, ami miatt az előszezont szinte teljesen kihagytam, ráadásul az előző három szezont egy nem túl magas színvonalú bajnokságban töltöttem, a katari al-Szaddnál. Eleinte rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam segíteni a többieknek.”
Valóban, a bemutatkozására a hetedik fordulóig kellett várniuk a szurkolóknak, és akkor sem élvezhették túl sokáig a klasszis játékát, ugyanis csak a hosszabbításban állt be a Real Valladolid (0–1) elleni mérkőzésen. Ezután fokozatosan kapta a terhelést, az Eldense ellen már 13, a Huesca ellen pedig 24 percet tölthetett a gyepen, ráadásul ezeket a mérkőzéseket megnyerte csapata. Október végén az Alcorcón elleni hazai bajnokin végre kezdőcsapat tagja volt, majd egy óra játék után a lecserélésekor szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a szurkolótábor.
Cazorla játéka felszabadult, tiszta és ösztönös. Még mindig képes varázsolni, pedig számos megpróbáltatáson túl van már. Hiába, úgy tűnik a tehetség kortalan. Egyébként pedig még az ellenfelek részéről is hatalmas tisztelet övezi.
„A legkisebb szabálytalanságokért is elnézést kérnek tőlem, korábban nem tiszteltek ennyire”
– meséli nevetve.
Oviedóban hatalmas szeretet és megbecsülés övezi.
„A klubnál az a szabály, hogy a két meccsmezünkből, ha nyerünk, az egyik ingyen van, ha veszítünk, mindkettőért fizetünk, de én a meccsek után mindkét mezemet odaadom a szurkolóknak, és még így is arra gondolok, hogy bárcsak többet adhatnék.”
Nemrég megjelent egy fotó, amin őt és Iscót nézi a ma már a Real Madridban szereplő Brahim Díaz még malagái labdaszedőként, erről a következőt mondja:
„Egy kicsit megérintett ez a fotó. A gyerekek felnéznek ránk, inspirációt merítenek belőlünk. Talán ez a legszebb dolog a futballban.”
Az Arsenalra terelődik a szó és ettől megváltozik Cazorla tekintete is. Érezhető, hogy Észak-London iránt is van egy erős elköteleződése. Legutóbb 2018 áprilisában járt az Emirates-ben, de úgy érzi, lesz még ott dolga.
„Nagyon szeretnék visszamenni oda, mert úgy érzem, sokkal tartozom a klubnak, amely különleges helyet foglal el a szívemben” – mondja, majd cinkos mosollyal hozzáteszi. – „Na és persze van ott egy különleges barátom is!”
Könnyű kitalálni, kire gondol. Mikel Artetára, az Arsenal jelenlegi edzőjére. Santi mindenkinél előbb látta az Artetában rejlő edzői potenciált, amit egy általa felidézett, korábbi beszélgetésük is egyértelművé tett számára.
Éppen sérültek voltunk, együtt néztük a tévében a meccset. Mikel egyszer csak felkapta a távirányítót és leállította a közvetítést.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Vissza kell tekernem! – mondta Arteta.
Visszatekert 30 másodpercet, majd jött az újabb kérdés.
– Mit látsz?
– A szüneteltetett képet látom, Mikel… De mit akarsz, mit lássak?
– Nézd meg ezt a srácot, milyen rossz pozícióban van. Ha ide és ide megy, megnyílik a terület.
Ez így ment sokáig, körülbelül 20 másodpercenként megállította a közvetítést. A meccs már valójában véget ért, de mi még csak a 20. percben jártunk. Én meg csak szimplán nem értettem, hogy mi a fene ütött belé.
– Nem látod, hogy ezt rosszul csináljuk? A balhátvédünknek mélyebben kellene lennie! Ott pedig létrehozhatnánk egy szabad területet, nem gondolod, Santi?
Én pedig mindenre igennel feleltem, mert igaza volt. Mondtam is neki, hogy Mikel, te már most edző vagy! Elismerte, hogy vannak jelek, amik alapján azt gondolja, hogy annak kellene lennie. Ezután sokat beszélgettünk erről, és bár még akkor is játszani szeretett volna, amikor lehetősége adódott Pep Guardiola mellé szegődni. Akkor azt tanácsoltam neki, hogy menjen, ha érdekli az edzői munka. Szerintem jól döntött, jól csinálja.
Természetesen csodálja és elismeri egykori csapattársa vezetői képességeit:
„Mikel megváltoztatta az Arsenal mentalitását. Amikor én játszottam ott, valami hiányzott. Mikel változtatni tudott ezen és most fantasztikus csapata van. Szeretem nézni Martin Ödegaard játékát, egy kicsit magamat látom benne. Hozzá hasonlóan találtam egy edzőt, aki már szinte azelőtt a csapat vezérévé tett, hogy angolul beszélni tudtam volna. Declan Rice pedig Aaron Ramsey-re emlékeztet, mindenhol ott van a pályán, brutális játékos. Az Arsenal megérdemli, hogy bajnok legyen.”
Arteta mellett együtt játszhatott Xabi Alonsóval és Xavival is, akik azóta elismert szakemberek lettek, de hogy egyszer őt is látjuk-e az oldalvonal mellett? Nos, ez nem valószínű, azonban úgy véli, hamarosan újabb korábbi csapattársai fognak megjelenni sikeres edzőként. Név szerint Álvaro Arbeloát, Fernando Torrest és José Manuel Reinát említi, de abban nem biztos, hogy ez olyan feladat, ami kedvére való lenne, ráadásul látja, hogy mennyire nehéz pálya, mert nem tetszik neki, ahogyan sokan Xavival bánnak, de hasonlót látott Arsene Wengernél is.
„Wenger az Arsenal történelmének legfontosabb menedzsere. Nyert bajnokságot, kupát és mindig bejutott a Bajnokok Ligájába, annak ellenére, hogy időről-időre kénytelen volt eladni a legjobb játékosait. De mint tudjuk, a futballnak nincs emlékezete, és ez nagyon szomorú” – mondta, majd kitért Xavira is, aki Katarban volt az edzője. – „Xavi esete a Barcelonával olyan, mint az enyém az Oviedóval. Bocsánatot kért, amiért egyedül hagyott Katarban, és azt mondta, hogy ez a munka álmai netovábbja. Nagyon elkeserítő, hogy a saját otthonában így szenved, ennyire alulértékelik. Történetük egyik legnehezebb időszakában bajnokságot és kupát nyert, de ez sem elég.”
(Ekkor még nem volt hivatalos, amit azóta már tudunk, hogy Xavi marad az FC Barcelona kispadján – a szerk.)
„Xavi teljesen meglepett. Játékosként sosem emelte fel a hangját, de edzőként…” – folytatja nevetve. – „Az első mérkőzésünkön veszítettünk, Xavi pedig a meccs után tombolt, ordított, káromkodott és mindent felrúgott, ami az útjába került. Sokkoló volt, én pedig arra gondoltam, hogy valaki lecserélte ezt a srácot, mert nem ilyennek ismertem meg. Később megkérdeztem tőle, hogy mi történt vele? Azt mondta, meg kellett változnia, mert ha nem tette volna, az öltöző nem tisztelné és nem fogadná el vezérnek. Én viszont nem látom ezt magamban, nem is akarok ilyen lenni. Edző aligha leszek. Talán egyszer sportigazgató, nem tudom.”
Ezen persze még nem is kell gondolkodnia. Cazorlának most még küldetése van, futballoznia kell legalább júniusig.
„Akkor majd leülünk a vezetőkkel, megnézzük mire van szüksége a klubnak, mit adhatok én. Tényleg nem tudom, mi lesz. Nem nézek távolabbra egyelőre, csak megpróbáljuk elérni az élvonalat, amit a Real Oviedo annyira megérdemel. A döntésemet nem attól teszem majd függővé, hogy melyik osztályban kell játszanunk jövőre. Ha a visszavonulásom garantálná, hogy a csapat feljut, már ezen a hétvégén sem játszanék.”
Ha feljutnának, az valószínűleg ott lenne a nagy sikerek mellett, amit valaha elért. De Santi tiltakozik:
„Nem mellettük, hanem minden sikerem fölött állna. Hazatérni és elérni valamit, amire a klub régóta vár, az valami egészen különleges lenne. Ez volna a legnagyobb sikerem.”
Persze az is nagy kérdés, hogy mit bír még el a szervezete, ugyanis vannak fájdalmai és ezt nem is titkolja.
„Nem a mérkőzések nehezek, inkább néha a hétköznapok. De nem sántikálok a szupermarketben, mert nem akarom, hogy az emberek lássák. Néha szenvedek, de az a legrosszabb, ha közeleg a meccs és felmerül a lehetősége, hogy esetleg nem játszhatok. Amikor eljön a meccsnap, öröm játszani, főleg itthon, a szurkolóink előtt. Amikor múlt héten az Alcorcón ellen 1–0-ra kikaptunk, az szörnyű volt. Sokat utaztak a szurkolóink a meccsre. Gyerekként ez csak egy meccs a sok közül, de amikor profi játékos vagy, megérted, hogy az emberek szomorúak és dühösek lesznek amikor kikapsz. Én mindig úgy érzem ilyenkor, hogy cserbenhagytam a szurkolóinkat.”
Cazorla persze a pályán töltött hosszú évek alatt senkit sem hagyott cserben. Majd így folytatja:
„A fiataloknak is mindig azt mondom, hogy van felelősségük, ha ezen a szinten futballoznak, mert nem mindegy, hogyan teljesítenek, de ne felejtsék el közben élvezni is a játékot. Én még ma is nagyon élvezem. Egyszerűen muszáj. Aznap, amikor úgy fogok edzés vagy mérkőzés után hazaérni, hogy túl sokat szenvedtem a fájdalom miatt, vagy amikor már nem fogom élvezni a futballt, ideje lesz abbahagynom. Szóval ki kell élveznem az időt, ami még hátravan a pályafutásomból. Az idő gyorsan repül. Olyan mintha tegnap lett volna, hogy ifijátékosként szerepeltem itt. Most pedig 39 éves vagyok, a sajátjaim és a családom előtt játszhatok, ott ahol felnőttem és ahol mindig is lenni akartam.”
A Real Oviedo 2001 óta nem járt a élvonalban. Azóta megélt számtalan nehéz időszakot, 2012-ben például a megszűnés fenyegette, de Cazorla Michuval és Juan Matával együtt részvényeket vásárolt, hogy megmeneküljön a klub. Pillanatnyilag azon csapatok közé tartozik, amelyeknek van esélye a rájátszásba kerülni és kiharcolni a szezon végén a feljutást. A tapasztalt középpályás 21 mérkőzésen szerepelt eddig a szezonban – de ezek közül csak egyet játszott végig – és ezeken három gólpasszt osztott ki. Az ő elkötelezettségén biztosan nem fog múlni az Oviedo feljutása.
Kiemelt kép: sport.es
Szerző
