Charles Darwin is kéne a Liverpoolnak

Formailag eklektikusnak mutatkozott a Liverpool FC a Crystal Palace elleni mérkőzésen a 2022–23-as Premier League második fordulójában, de a káosznak ezúttal nem volt semmi értelme. Persze, nem az alapcsapattal álltak fel a kikötővárosiak, de az összetételnél sokkal nagyobb gondot jelentett, hogy rengeteg játékszituációba csupán zsenge tervvázlatot lobogtatva futottak bele a játékosok.

A világ egyik legerősebb bajnokságának és a Bajnokok Ligájának megnyeréséért ringbe szálló klubnál az, hogy a kezdőcsapat a megszokotthoz képest foghíjasnak mondható, nem lehet ok arra, hogy ennyire tanácstalanul beragadjon a rajtnál azok után, hogy az első fordulóban is botladozott. Jürgen Klopp egészen gyakorlatias vezetőedző, ezért szeretjük.

A találkozó elején gyakori volt, hogy a Liverpool 1-5-3-2-ben építkezett, az 1-4-3-3-nak tekinthető alapformációjukat azáltal alakították át játék közben, hogy Fabinho belépett a két középhátvéd, Virgil van Dijk és Nathaniel Phillips mellé, a középpálya felé pedig a papíron a támadóharmadban szereplő Luis Díaz nyitott. A kolumbiai szélső mélységi liverpooli labdabirtoklásnál folyamatosan szűkített és mélyített pozícióján, de erre elsősorban nem azért játszott rá Klopp alakulata, hogy őt megtalálva gyors, mélységi játékszervezésre is készek lehessenek. A cél az volt, hogy a pálya belső területén tartani tudják azt a létszámot, amellyel, amennyiben Andrew Robertson balhátvéd pozícióból magasan vesz fel szélességi posztot, a veterán James Milner kimozoghat a felszabaduló balhátvéd-zónába és megjátszhatóvá válhat.

Díaz nagyon sokszor kiürítette Robertsonnak azt a területet, amelyre a skótnak szüksége van ahhoz, hogy egy gyors forgatás után beléphessen a támadásépítésbe, de nem történtek forgatások Robertson felé. Nehéz azt mondani, hogy nem volt erre alkalmas játékosa a Liverpoolnak a kezdőben, mert nem is láttunk erre elégséges szándékot, kísérletet. Pedig a Crystal Palace túlnyomóan mély védekezése és a Liverpool főként az első félidőben látható jobb oldali félterületes tömörülései lehetővé tették volna ennek lehetőségeit. Ha nem a folyamatos progresszív passzok, átadások erőltetése zajlik, hanem sokkal koncepciózusabban építenek a visszapasszokra is, amelyek után egy-két érintőből bárki szabadon megjátszhatja Robertsont. Harvey Elliott szerepköre úgy volt kijelölve, hogy a fiatal angol nagyjából a pálya minden területén feltűnt és ezzel a Liverpool létszámfölényt, háromszögeket tudott kialakítani, de azt is feladatául kapta, hogy lehetőség szerint eltelítse a Mohamed Salah melletti jobb oldali félterületet. Mivel ezt általában már mélységi labdabirtoklásnál meg kellett tennie, így

Amikor viszont Alexander-Arnold megtehette ezt, akkor rögtön vészjelzőként villogott a helyén felszabaduló hatalmas, Palace-kontrákra alkalmas szélső terület, ahová Phillips nem léphetett ki. Hiszen akkor Van Dijk maradt volna egy az egyben középen valakivel, Fabinho és Milner pozíciója viszont olyannyira kaotikusan volt definiálva, hogy általában ők sem jelentettek opciót arra, hogy a kevéske és egyébként hatékony Palace-kontrák lehetőségét megfékezzék.

Természetesen ezt a Palace is nehezítette mélységi, legtöbbször – minimum – öt főből álló védőláncával, de túl sok ötlet, hajlandóság sem látszott arra a hazaiaknál, hogy egyrészt Darwin Núnez erősségét, az érkezéseket kihasználják, másrészt Elliott betöréseit. Darwin és Elliott rendszerint eleve a tizenhatoson belül tömörültek (egymáshoz egészen közel), így ha adódtak is lehetőségeik, azokat helyből kellett volna megoldaniuk. Mondanunk sem kell, Núnez nem abban világklasszis, hogy helyből fejezzen be akciókat, nem is abban, hogy leleményes labdaátvételek és esetleg azt követő testcselek után a kapuba találjon, hanem lendületből tud félelmetesen jól érkezni, de ennek gerjesztésére a Liverpoolnál semmilyen törekvés nem volt. Finoman szólva sem állt jól a Poolnak, hogy Darwin helyét keresték, de

A tizenhatoson belül már kevésbé volt koncentrált tömörülés, így tere adódott a kolumbiainak nem csak befelé cselezni, de hatékonyan lőni is. Ahogy az látható volt, Núnez kiállítása után a Crystal Palace sem blokkolt már olyan hatékonyan, mint előtte, mert jóval szélességibb lett a Pool támadóharmadának mindkét oldala.

Jordan Henderson beállásával némileg fegyelmezettebbé vált a kontrák ellen a Liverpool. Az is megfigyelhető volt, hogy a transzformációkra hol szervezetten, hol szervezetlenül hajlamos csapat Henderson jelenlétével (és vélhetően Klopp instrukcióival) a második játékrészben inkább láncokban és labda nélkül jóval rögzítettebb pozíciókban gondolkozott. Ez viszont még kevésbé kedvezett Salahnak, akinek már az első félidőben is a nagyon kötött szerepköre volt nagyjából a vonal mellett, ahol a Palace folyamatosan kettő az egy elleni játékszituációkba terelte bele az egyiptomit.

Talán az lehet a legfájóbb a hazaiak drukkereinek, hogy a Cheick Doucouré–Jeffrey Schlupp duó hibáival nem éltek kedvenceik, sőt észre sem vették azokat.

A Milner–Elliott–Díaz hármas egész sok átlós mozgást tudott végrehajtani a pálya belső területein, amelyet a Palace duója saját térfélen nem mindig kezelt jól. Kedvezett volna a Liverpoolnak, hogy mozgékony tengelytriójukból valakit megjátszva (ezzel át is ugorva a Crystal Palace középpályáját) kicsit középre fókuszálják magasabban is a játékot, ezzel pedig valóban területet tudjanak nyitni később a széleken a támadásszervezés utolsó fázisaiban.

Lehet házalni a tempóval, direktséggel, irammal. Az a baj, hogy emellé óriási kilátástalanság párosult még úgy is, hogy a Liverpool kezdőjében hét olyan játékos volt, akik vagy a világ legjobbjának titulálhatók a posztjukon, vagy minimum világklasszisnak. Ebben a fene nagy tempóban néha még ők sem találták a helyüket.

Kiemelt kép: Sky Sports