Conte kíméletlen kritikája jogos, de saját felelősségéről megfeledkezik

„Tudatjuk, hogy Antonio Conte vezetőedző közös megegyezéssel távozik a klubtól. Antonio első nálunk töltött szezonjában indulhattunk a Bajnokok Ligája-selejtezőjében. Köszönjük Antoniónak a közös munkát, és sok sikert kívánunk neki a jövőben.”

Így hangzik a Tottenham Hotspur elbocsátó szép üzenete. Mindent elmond Antonio Conte londoni eredménysoráról, hogy nem FA-kupa-győzelemért vagy bajnoki éremért mond köszönetet neki a klub, hanem azért, hogy a csapat az olasz edzővel egyáltalán elindulhatott a BL-ben.

A „közös megegyezést” Conte vádbeszéde váltotta ki a Southampton elleni 3-3 után, amelyben hangsúlyozta, hogy a klub versenyképtelen jelenlegi filozófiájával. A legjobb csapatok edző ritkán dobják le a maszkot, és hajítják sutba a politikai korrektséget, az olasz megtette. De vajon a saját megítélését akarta vele menteni, vagy a klub érdekét kívánta szolgálni a sebek kifakasztásával?

A negyedik helyezett Tottenham két ponttal megelőzi a tabellán az ötödik Newcastle Unitedet, mely két mérkőzéssel kevesebbet játszott nála. Az egy ponttal előtte álló Manchester Unitednek szintúgy 26 meccse van, míg a londoniaknak 28. Ha megnézzük a keretértékeket a Premier League-ben, a Tottenham hatodik, 110 millió euróval lemaradva az előtte álló Manchester Unitedtól, és 200 millióra a negyedik Liverpooltól. Ráadásul ebben az idényben a legértékesebb Manchester Cityt és a második legmagasabb keretértékű Chelsea-t is legyőzte a Tottenham.

Akkor miért borított Conte? Mi a rendszerszintű probléma a klubnál, mi az, ami a Juventusnál, a Chelsea-nél működött az olasz keze alatt, de Londonban csődöt mond? Próbáljuk meg kibogozni a szálakat!

Amióta Antonio Conte edzőnek állt, önálló felfogása volt a labdarúgásról, pályája kezdete óta a saját feje után ment. Giampiero Ventrone a Juventusnál volt erőnléti edző Conte játékoskarrierje idején, majd követte őt az edzői stábba. Közelről látta, mire képes a pálya széléről a Sienánál, Luigi di Canio másodedzőjeként. A FourFourTwo magazinnak egyszer elmondta, Conte előre szeretett volna törni, de nem tolakodott, intelligens és karizmatikus volt.

„Conténak már ekkor eredeti ötletei voltak, látszott, hogy nem az a fajta volt futballista, aki wannabe edző akar lenni. A saját útját járta, más elgondolása volt a futballról, mint Di Caniónak.”

Ezzel időnként kudarcra volt ítélve, mint a Serie B-ből a C-be hulló Arezzónál, máskor mennybe ment, mint a Serie A-s feljutás idején Bariban és Sienában. Conte pályája hajnalán nem átallott tanulmányútra menni Hollandiába, ahol Louis van Gaal módszereit elemezte, és az Ajax edzéseire is beszökött. Egy alkalommal a biztonságiaknak kellett felszólítani, hogy távozzon. Olaszország-szerte munkamániásként járta a klubokat, hogy tanuljon, okosodjon.

Arrigo Sacchi volt a múzsája, szakdolgozata egy része róla szól, így emlékszik rá:

„ő volt nyitotta fel a szememet. Megváltoztatta a futballról alkotott elképzelésemet.”

Elmondása szerint, amikor játékosként Giovanni Trapattoni Juvéjából megérkezett a Sacchi vezette olasz válogatotthoz, úgy érezte magát, mintha a Holdon lenne. A szoros emberfogás helyett a területvédekezés gyakorlásához felvonalazott pályán találta magát. Ekkortól vált – ahogy ő fogalmaz – a taktika megszállottjává.

Amióta edzőnek állt, tudni lehet róla, hogy aki vele akar dolgozni, annak Conte mögé kell felsorakoznia, nem mellé. Előfordult, hogy az Arezzo elnökét megfenyegette, hogy távozik, ha beleszólnak a munkájába, egyik játékosa pedig azt mondta róla, Conte úgy melózik, hogy beül a tankba, és mindenen átmegy, magával húzva a csapatát. A lényeg, hogy elérje a játékosok teljesítőképességének a határát. Előfordult, hogy csalódnia kellett, ekkor üvöltött a játékosaival, és elküldte őket a fenébe.

Az sem állt távol tőle soha, hogy fenekestül felforgassa a rendszert új állomáshelyén: Bariban például új edzésmódszerre állt át a csapat, amikor ő megérkezett. A játékosok nem igazán kedvelték ezt a stílust, ám ahogy elindult felfelé a tabellán a klub, úgy kezdtek el bízni az újítóban. Feljutottak a Serie A-ba, Conte pedig időközben befejezte egyetemi tanulmányait a sporttudományi szakon.

Bergamóban viszont nem talált teljes együttműködésre, és előtte térden kúszó játékosokra. Fittyet hányt az öltözői hierarchiára, és a közönségkedvenc csapatkapitányt, Cristiano Donit is simán lekapta a pályáról. A tabellán zuhanó Atalanta ultrái ellene fordultak, egy Napoli elleni 2010-es meccsen órákig vártak rá a székház előtt, majd, amikor kijött, szidni kezdték, őt pedig rendőröknek kellett visszatartani, hogy neki ne menjen a drukkereknek. Pár órára rá felmondott.

Sutba dobni az unortodoxiát

Conte 2011-től a Juventusnál alapozta meg szakmai hírnevét, ahol a korábbi középszerűségnek búcsút intve három év alatt három bajnoki címet nyert. Conte egészen addig görcsösen ragaszkodott az unortodox 4-2-4-es felálláshoz, Torinóban kérdőjeleződött meg először a játékrendszerbe vetett hite. Tőle szokatlan módon rugalmasan kezelte, hogy először 4-3-3-ra kellett váltania, majd a gyengébbnek titulált Paolo de Ceglie miatt a háromvédős rendszert választotta. Ezután hosszú időn át a 3-5-2-es felállás lett a védjegye. Hátul az Andrea Barzagli–Leonardo Bonucci–Giorgio Chiellini trió biztosított, előttük Andrea Pirlo szűrt és osztogatott, box-to-box középpályásnak pedig ott volt Arturo Vidal. Két éven át uralta csapatával a Serie A-t, távozása után a Juve 2020-ig kisajátította a bajnoki címet.

Minden, ami ma hiányzik a Tottenhamből, megvolt Torinóban. Conte nyitott volt rá, hogy felülírva filozófiáját, a játékrendszert formálja át a játékosokhoz képességeihez mérten – megtartva a magas intenzitást és a magas letámadást. Bizonyos értelemben feladta a szerinte sikeres felállásba vetett hitet, és a játékelmélet felé fordult, csapata tagjaitól egyszerre várta el, hogy hatékonyan és gyorsan, együttműködve szerezzék vissza a labdát, és ha ez nem sikerül, közös erővel védekezzenek. Természetesen mindezt taktikai automatizmusokra építve.

Kiegészítve persze a taktikai felkészülést a szokásos kíméletlen edzésmunkával. Conte a mérkőzésen elvártnál is nagyobb iramot diktált a tréningeken, plusz a regeneráció érdekében szigorú étrendet követelt. Torinóban bírták, és megszokták a játékosok a katonás rendszert. A pályán és azon kívül is igen intelligens Pirlo így foglalta össze Conte szakmai rátermettségét:

„biztosan ő tanította nekem a legtöbbet a labdarúgásról.”

Pedig a középpályás bizonyos Carlo Ancelottival is nyert bajnoki aranyat, és néhány Bajnokok Ligája-címet. Fontos megjegyezni, hogy Conte rendszere a Serie A-ban működött tökéletesen, a nemzetközi versenyrendszerben gyengének bizonyult: a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében a Bayern München 4-0-val ejtette ki csapatát. A 3-5-2-es játékrendszer talán leggyengébb pontjában maradtak alul, nem tudtak hatékonyan védekezni a gyors szélsők ellen. A következő évben a bajnok Juventus a csoportjából sem jutott tovább a BL-ben.

A mestermunka

A Chelsea-hez került, ahol olyan teljesítménnyel rukkolt elő csapatával, amit sokáig emlegettek. Ez az időszak a mestermunkájának is tekinthető.

2016 őszén egészen brutálisan kezdett csapata: decemberig 11 egymást követő meccset nyert, amivel beállította az Arsenal 2002-es ligarekordját. Conte lett az első edző, akit egymás után háromszor is a hónap edzőjének választottak a Premier League-ben. A Chelsea végül úgy lett bajnok, hogy novembertől májusig az élen állt: 38 mérkőzésből 30-at megnyert (ez új rekord volt), a 93 megszerzett pont pedig a valaha volt második legtöbb a PL történetében.

Conte tartotta magát torinói filozófiájához, és a gombot varrta a nadrághoz: szárnypróbálgatások (4-2-4, 4-3-3) után 3-4-3-as felállásban játszatta csapatát, a játékosok legjobb képességeihez igazítva a taktikát. A két szélen Victor Moses és Marcos Alonso óriási lendülettel támogatták a támadásépítést, Conte pedig elvárta, hogy labdavesztés, és gyors ellentámadás esetén klasszis középpályásai (N’Golo Kanté, Nemanja Matics) is fegyelmezetten és stabilan visszazárjanak. A rendszer a csúcsformában játszó Diego Costával és Eden Hazard-ral csaknem tökéletesen működött, amihez többek között szükség volt az edző és a játékosok közötti egységre, és arra, hogy a játékosok elviselték Conte embert próbáló elvárásait.

A nemzetközi siker viszont ekkor sem jött össze: a legjobb 16 között az FC Barcelona búcsúztatta a Chelsea-t. A következő szezonban FA-kupát nyert, de a bajnokságban csak ötödik lett a csapat, így elköszönt tőle a klubvezetés.

Bár a Juvénál a bajnoki címek ellenére is az a vád érte Contét, hogy a 3-5-2-es felállással a megbízható, szigorú védekezés számít neki a leginkább, mintsem a lehengerlő támadások, és sokszor a stabil védekezésből indított kontrákra bazírozik, a Chelsea-nél arról tett tanúbizonyságot, hogy a Torinóban is alkalmazott magas letámadással, a labdát sokat birtokolva képes látványos futballt játszani a csapatával.

Ezt követően az Internazionale csapott le a munka nélkül álló sikeredzőre. A bajnokságban a 2019–20-as idényben második lett a csapattal, az Európa-liga döntőben a Sevillától kaptak ki a milánóiak, a 2020–2021-es idényben viszont az Inter a Mourinho-éra óta először nyerte meg a scudettót. 3-5-2 volt itt is a felállás, és ha nincs az Atalanta gólgépezete, akkor a Nerazzurri szerzi a legtöbb gólt a bajnokságban. A hírek szerint Conte nem tudott megegyezni a vezetőséggel az átigazolásokról, és ezért a második szezon végén közös megegyezéssel távozott.

Jött 2021 novembere, London és a Tottenham – nagy reményekkel, rózsás kezdéssel. Az első szezonjában Conte nyolc veretlen meccsel rajtolt, és negyedik helyen végzett a bajnokságban, a klub újra indulhatott a Bajnokok Ligájában. Megnyerte közepesen erős csoportját, és a nyolcaddöntőben két meccsen egyetlen gólt kapott az AC Milantól, mégis kiesett.

A bajnokságban az idei szezont is nagyszerűen kezdte a csapat, az első tíz fordulóban csak egyszer kapott ki. Ősszel a nagy négyest leszámítva csak a Nottingham Foresttől és a Newcastle Unitedtől szenvedett vereséget a Spurs. Ezzel szemben január óta a meccsei csaknem felét elveszítette.

Pedig nyáron 178 millió eurót költött a klub erősítésre, többek mellett Ivan Perisic, Richarlison, Clément Lenglet és Cristian Romero is a Tottenhamhez igazolt. Nehezen elképzelhető, hogy az autokrata vezetési stílussal megáldott Conte nem értett volna egyet ezekkel az átigazolásokkal. Ha így lett volna, már rég nem dolgozna Londonban.

A Sky Sports szakértői, Paul Merson, Jamie Redknapp, Sue Smith és Stephen Warnock is úgy látja, hogy a Tottenhamnek elsősorban a csapatszintű védekezéssel van gondja. Azzal együtt, hogy öt márciusi meccsén háromszor is gólképtelen maradt. Továbbá a felfogással is probléma van: szerintük az Arsenal azért megy ki a pályára, hogy győzzön, a Spurs pedig azért, hogy ne kapjon ki. A háromvédős rendszert is okolják, és túlságosan óvatosnak látják a londoniak játékát.

A riválisok is a középpályán próbálnak túltöltekezni, dominálni, mint Conte, ám amikor nem megy a játék, képesek változtatni. Amikor az olasz észlelte a Juventusnál, hogy nem lesz működőképes a négyvédős felállás, változtatott, átállt háromvédősre. Ugyanettől a hittől vezérelve a Chelsea-nél is kísérletezgetett. A Tottenhamnél azonban jelenleg nem képes megtalálni az egyensúlyt, amelyben annyire hisz. Januárig 64 meccsen ült a Tottenham kispadján, és csak egyetlenegyszer tért el a háromvédős felállástól. Csökönyös ragaszkodását a mostani felálláshoz támadható érvvel magyarázta a sajtónak:

„nincsenek olyan jellemzőkkel bíró játékosaim, akik alkalmasak a négyvédős játékra.”

Akár igaza is lehet, de ő döntött úgy, hogy a háromvédős játékrendszerhez igazítja az átigazolási politikát. Az igazolásai nem váltak be, Richarlison a szezon kezdete óta egyetlen gólt lőtt, és három gólpasszt adott. Perisic gólpasszból már kis híján egy tucatnál jár, de ő is márciusban talált be először. Ráadásul a védelem is ingatag, Eric Dieren kívül kicserélődtek a hátvédek – Davies is befér azért –, nincs meg a kellő összhang. Az előző két szezonban 47 és 45 gólt kapott a Spurs, most 40-nél tart tíz fordulóval a bajnokság vége előtt. Az első 12. helyezett közül övé a legrosszabb védekezési mutató. Fontos részlet: a francia válogatott csapatkapitánya, a Spurs kapusa, Hugo Lloris február eleje óta nem bevethető térdsérülése miatt.

Támadásban az alsóházi csapatokat időnként megszórja a Spurs, övé a harmadik legtöbb lőtt gól, ám januárig a nagy ötös ellen megszerezhető 18 pontból csak egyet kapart össze. Legutóbbi mérkőzésein a Southampton és a Nottingham ellen 2,16-os és 2,19-es xG-re szerzett három-három gólt a Tottenham, míg a Chelsea ellen 2-0 alkalmával 0,77 volt a várható gólok száma. Az AC Milan elleni BL-kieséshez vezető 0,5-ös xG-ket hagyjuk. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy a csapat épp melyik mérkőzésen képes sok és nagy gólhelyzetet kialakítani. Vagyis ki kell mondani, a Tottenham az Arsenalhoz, a Manchester Cityhez, a Manchester Unitedhez viszonyítva a legfontosabb mutatókban nem versenyképes.

Hiányzik a stabilitás, erre a Southampton elleni 3-3 után is utalt Conte: a csapat simán kikap 4-2-re a Manchester Citytől, négy napra rá megveri idegenben az erős középcsapatnak számító Fulhamet. Február 5-én visszavág a toronymagas esélyes Citynek, hat napra rá 4-1-es vereséget szenved a kiesés elől menekülő Leicestertől.

Egy szerencséje van a Tottenhamnek, hogy a Chelsea önmagát múlja alul Graham Potterrel. Illetve, hogy a Newcastle még nem pótolta a meccseit. A papírforma alapján, ha pótolja, oda a BL-indulást érő negyedik hely.

Hiányzik a győztes kód

Amellett, hogy Conte nem tudta rendszerbe rendezni az általa kért, méregdrága igazolásokat, az is biztos, hogy Daniel Levy tulajdonos nem garancia a felemelkedésre. Jamie Redknapp is pontosan erről ír a SkySports online kiadásában. A Spurs tulajdonosa a szerepvállalása óta eltelt 23 évben semmilyen vonzó projektet nem tudott felmutatni, amellyel a kirakatban Harry Kane-hez vagy Son Heung Minhoz mérhető klasszisokat lehetne a klubhoz csábítani. A klub 15 éve szerzett utoljára trófeát, a ligakupát nyerte meg. A bajnoki cím több mint 60 éve minden alapot nélkülöző vágyálom. Költői kérdés: a legértékesebb játékosok közül ki ácsingózna szerződésért egy olyan klubnál, ahol legalábbis kérdéses, hogy évről évre a valódi értékmérőt jelentő BL-főtáblán szerepelhet-e. A Mauricio Pochettino időszakában produkált BL-menetelés és a csodaszerű döntő 2019-ben a szabályt erősítő kivétel.

Nem mellesleg az elmúlt tíz évben a Tottenham 55 millió fontot szórt el arra, hogy szerződésük lejárta előtt rugdossa ki edzőit. Ez beárazza a klubnál hozott szakmai döntéseket, a klubigazgató, a vezetőség munkáját, és eleve el is rendeli, hogy a legfelső polcon mozgó edzők a legritkább esetben fognak leülni egy kávéra a Spurs vezetőivel. Csendben jegyezzük meg, 2021 óta az a Fabio Paratici a klubigazgató, aki egyhuzamban kilenc bajnoki címet nyert a Juventusszal.

Győztes mentalitás, győztes kód híján nem vonzó a klub. Londonban nem sorakoztak fel Conte mögé a játékosai, ahogy azt az Arezzónál, a Sienánál, a Juvénál, a Chelsea-nél vagy a Internél megszokta, s emiatt csalódnia kellett. Ez vezetett odáig, hogy Conte váratlanul azt az utat választotta, amelyet edzők a legritkábban: őszintén kritizált, egyúttal felégette maga mögött a hidat a Southampton elleni mérkőzést követő sajtótájékoztatón.

„Irányítottuk a játékot, 3-1-re vezettünk, ám a mai teljesítmény elfogadhatatlan. Nem az a lényeg, hogy jogos volt-e a büntető, amit ellenünk ítéltek, hanem hogy mi folyik nálunk az elmúlt hónapokban. A mai mérkőzés rámutatott arra, hogy mi nem egy csapat vagyunk, hanem van 11 önző játékosunk. Ne palástoljuk a problémát, nem a taktikáról kell, hogy beszélgessünk, hanem arról, ha nyerni akarsz, szívből kell játszanod – a csapatért, a címerért, a szurkolókért! Minden pillanatban. Önök újságírók is állandóan a kifogásokat keresik, hogy ezért vagy azért nem volt topon egy Tottenham-játékos. Ne szórakozzunk már! Profik vagyunk, rengeteg pénzt keresünk azzal, amit csinálunk, és nem azért kapjuk, hogy a kifogásokat keressük. Felelősek vagyunk ezért a helyzetért. A karrierem során először találkozom ilyen helyzettel. A játékosok nem akarnak nagy nyomás alatt játszani, és a Tottenhamnek régóta ez a védjegye. A hetedik helyért akarunk játszani ezzel a hozzáállással? Nem ehhez vagyok szokva. Ennél a klubnál mindig az edzőé a kudarc felelőssége. Láttam, kik voltak itt az edzők, és mindig ők voltak a hibásak, más nem. Mi van a játékosokkal? Egészen mostanáig próbáltam elrejteni a valódi problémát, de ezennel vége. Nem akarom többet látni, amit ma láttam. Ha akarja, a Tottenham csinálhatja ezt így tovább, váltogathatja a menedzsereket, de ez mit sem változtat majd az alapproblémán”

– hangzottak a nagy vihart kavart mondatok.

Conténak igaza van, nem lobog mindent felégető tűz a játékosok szemében, és a Tottenhambe a hosszú távú sikertelenség miatt kódolva van a kisebbrendűségi komplexus, sokszor hiányzik a győztes mentalitás. Ám a valóságos vádakon túl hiányzik tőle egy fontos mondat, „az én felelősségem ebben az egészben...” kezdetű. Pedig egy újságíró megkérdezte tőle a sajtótájékoztatón, ő miben hibázott, csak nem kapott választ.

Volt szó róla, tavaly nyáron felszólalhatott volna a 172 milliós erősítés ellen, de nem lázadt, elfogadta az új igazolásokat, akik nem váltották meg a világot. Az, hogy a csapat mentálisan nincs készen a fontos mérkőzésekre, nem a játékosok hibája. A stáb feladata, hogy fizikailag is lelkileg is olyan állapotba hozza őket, hogy a falon is átmenjenek.

Conte ugyan Giovanni Trapattoni nyomdokain jár („Trap is úgy tartotta, hogy jobb kimondani a kegyetlen igazságot, mint kegyes hazugsággal leplezni a gondokat, én is ilyen típusú edző vagyok”), ám nyilvános, a játékosokat, a klubot megszégyenítő vallomásával – még ha van is valóságalapja – leginkább szándékával ellentétes hatást érhet el. A tulajdonosnak természetesen az arcvesztés elkerülése végett tüstént el kellett köszönnie az olasztól, ám változtatni csak azért sem fog, nehogy már egy sértődött edző keresetlen kritikája formálja át a klubvezetésről kialakított képet.

Meglepő volna tehát, ha a Tottenhamet Conte szavai késztetnék változásra, bár Son Heung Min például vállalta felelősségét. Elnézést kért volt trénerétől, és sajnálja, hogy nem tudta a legjobbját nyújtani. Conte sorsa érdekesebb, hiszen több olasz csapattal, és a Chelsea-vel is volt már bajnok, vagyis megvan hozzá a tudása, vezetői képessége, hogy topklubot irányítson. Kérdéses, hogy melyik nagycsapat vezetősége hajlandó rá, hogy szabad kezet adjon neki – vállalva, hogy sikertelenség esetén Conte újra megrázza a pofonfát.

Kiemelt kép: BBC