Craig Gordon 40 felett pótolná a kihagyott éveket

Manapság már egyre jobban kitolódnak a professzionális labdarúgásban a korhatárok. Azt láthatjuk, hogy már tinédzserkorú játékosok tudnak meghatározók lenni csapataikban, na meg azt is, hogy 35 év felett sem egyértelmű, hogy az adott labdarúgó teljesítménye visszaesne. Utóbbi a kapusoknál mindig is igaz volt, sőt elő-előfordul az is, hogy még 40 felett is magas szintet képviselnek. A skót Craig Gordon az egyik példa erre, hiszen nemrég írt alá 2025-ig szóló szerződést a Hearts FC-nél, pedig már többször is úgy tűnt, hogy véget ér a pályafutása, de utána valahogy mindig visszatalált a kapuba.

Craig Sinclair Gordon az 1982-es esztendő utolsó napján született Edinburgh-ban. Édesapja futballozott, több kelet-skóciai amatőrcsapat kapusaként láthatta őt a fia hétről hétre. Így aztán aligha volt meglepetés, hogy a kis Craig is kapusként kezdett a helyi Currie Boys FC-ben. Innen került át a Heart of Midlothian FC akadémiájára, ahol kiemelkedő tehetségként tartották számon. Csapatával 2000-ben ifjúsági kupát, majd 2001-ben U18-as bajnokságot nyert.

Ezután felkerült a felnőttek közé, de rögtön kölcsönadták, mégpedig a Cowdenbeath FC-hez. A megállapodás része volt, hogy továbbra is a Hearts-nál edzett rendszeresen, az alacsonyabb ligás csapatnál pedig csak a mérkőzések előtt tréningezett. Meglepően rövid kaland volt ez, mert 12 mérkőzés után már vissza is hívták, mert Gordon remek teljesítmény nyújtott. 2002-ben debütált a Hearts színeiben, majd a 2003–2004-es idényben már ő volt a csapat első számú kapusa. Abban a szezonban elnyerte az szakírók, majd a liga szavazásán is az év legjobb fiatal játékosának járó díjat. A következő években egyre jobban és jobban teljesített, aminek köszönhetően csapata versenyképessé vált a hazai mezőnyben (amit egy kupagyőzelem is alátámasztott), valamint kijutott az európai kupaporondra A 2005–2006-os szezon végén a szakírók megszavazták az idény legjobbjának, így ő lett a második Hearts-játékos (Sandy Jardine, 1986), valamint a második kapus (Andy Goram, Rangers FC, 1993), aki kiérdemelte ezt az elismerést.

Ez a teljesítmény persze nem kerülte el az akkori szövetségi kapitány, Berti Vogts figyelmét sem, aki rendre meghívta és játszatta is a fiatal kapust. A német szakember makacssága és hite nagyban hozzájárult, hogy Gordon a későbbiekben hasonlóan kitartó volt a karrierjét illetően. Erről egy skót szakíró, Glenn Gibbons az alábbiakat írta a moldovai pontvesztés után – amelyet a helyi sajtó Gordon hibájához köt –, ami biztossá tette, hogy Skócia nem jut ki a 2006-os világbajnokságra:

„Bármi is várjon Vogtsra, bármennyire is rosszallóan tekint az utókor az ő időszakára, Craig Gordonnak legalább jó oka lesz hálásan emlékezni a német kapitány alatt szerzett tapasztalataira.”

Azonban a következő idény a klubon belüli balhék miatt maradt emlékezetes, miután a tulajdonos, az orosz-litván Vladimir Romanov nem volt elégedett a játékosokkal és azok hozzáállásával. Gordon távozása is érett, mert ő is azok között volt, akik felszólaltak a tulajdonos terrorja ellen. 2007-ben el is jött a búcsú pillanata, ám a pletykákkal ellentétben nem Jens Lehmann utódja lett az Arsenalnál, hanem a Sunderland AFC szerződtette. Elismertségét jelzi, hogy 2007. november 8-án Gordont beiktatták a Hearts FC-nél a Hírességek Csarnokába, így ő a valaha volt legfiatalabb játékos, akit ez a megtiszteltetés ért az edinburgh-i klubnál.

Öt évre írt alá a Sunderlandhez, a kilencmillió fontos transzferdíj akkor a lemagasabb összeg volt, amit kapusért fizettek a Premier League-ben. A megnövekedett nyomás, a sokkal nagyobb elvárás nehéz helyzetbe hozta, Roy Keane padra is ültette egy rövid időre, majd amikor Gordon visszatért a kezdőbe, jött az első komolyabb sérülés. A bokájával szenvedett, s ezen időszak alatt Fülöp Márton helyettesítette, majd a térdével is akadtak gondok, mert túl korán tért vissza. Az új szezonra ismét alapember lett, de novemberben eltörte a karját, majd a visszatérése után, mikor a fémlemezt kiszedték a kezéből, akkor napokkal később ismét megsérült.

A hányattatott időszaka után nem volt kedvező számára, hogy Simon Mignolet lett a vetélytársa, aki egyértelműen első számú kapusként érkezett a szigetországba. A belga ki is szorította a kezdőből a 2010–2011-es szezon elején, de Steve Bruce az ősz során megadta neki az esélyt, amivel élni is tudott. Decemberben a Bolton Wanderers elleni összecsapáson egy hihetetlen reflexmozdulattal védte Zat Knight lövését, amit később aztán a legnagyobb védésnek választottak a Premier League első 20 évéből.

„Ez egy hatalmas elismerés. Mindenképpen karrierem egyik csúcspontja, hogy a Premier League történetének legjobb védésének választották azt a bravúrt”

– mondta Gordon.

Azonban ismét jött egy fránya sérülés, térdínproblémát diagnosztizáltak nála, így 2011 áprilisában megműtötték. A klub télen szerződtette Keiren Westwoodot, mint cserekapust, ami jelzésértékű volt a skót felé. Ugyan visszatért és januárban védett a tartalékcsapatban, majd akadt még pár meccse a fiatalokkal, de innentől kezdve nem volt jövője Sunderlandben. Nem kapott új szerződést, s miután a tavaszi időszakban csak megannyi fájdalomcsillapító segítségével tudott játszani, így nem is volt iránta érdeklődés.

Nem is erőltette az azonnal folytatást, hogy a gyógyulásra tudjon koncentráljon, miközben egyre inkább úgy tűnt, hogy még a 30. születésnapja előtt eljöhet a visszavonulás pillanata. A 2012–2013-as szezonban kijelentette, hogy esélytelen, hogy a közeljövőben futballozzon, s több televíziós felkérést is elvállalt szakértőként. Időközben alkalmi jelleggel edzői munkát végzett a Dumbarton FC-nél, ami után szóba került, hogy a jövőben már erre fog inkább összpontosítani. 2013 őszén viszont arról szóltak a hírek, hogy Gordon a Rangers FC-nél edz. A következő tavasszal már ő maga is elismerte, hogy közeleg a visszatérés, és hogy bár sokan kételkedtek benn, de valójában sosem adta fel a harcot:

„Jelenleg 31 éves vagyok, még nyolc-kilenc évem lehet. Soha nem voltam túlsúlyos, jelenleg remek formában vagyok, tíz százalék alatti testzsírral. Olyan sovány vagyok, amilyen még soha nem voltam, és készen állok a folytatásra. Sokan úgy tettek megjegyzéseket, hogy nem tudták, mi zajlott az életemben. Az emberek azt hitték, hogy nem szeretem már a játékot, hogy nincs bennem vágy, hogy visszamenjek a futballpályára. Semmi sem állhatna távolabb az igazságtól, nem tettem mást, mint mindent megpróbáltam, hogy rendbe hozzam ezt a sérülést. És mindezt egyedül tettem, nem volt klubom, amely támogatott volna, vagy fizette volna ezeket a kezeléseket.”

Noha a Rangersnél tréningezett, mert Jim Stewart – a klub és a válogatott kapusedzője – elintézte ezt számára, végül 2014 nyarán mégis Glasgow másik sztárcsapata, a Celtic FC kínált neki szerződést. Az első felkészülési meccsen rögtön ő kezdett és kapott is 45 percet, amit nagyon felemelő, örömteli érzésként élt meg a több mint kétéves kihagyás után. Pontosan tudta, hogy nem első számú kapusnak szerződtették, de elmondta, hogy nem is számolt ezzel egy ilyen neves klubnál, de igyekszik kiharcolni a lehetőséget. Csakhogy erre nem volt szükség, mert augusztus elején a Southampton elvitte Fraser Forstert, így Gordon ott találta magát a kezdőben a bajnokság kezdetére.

Augusztus végén már meghívót kapott a válogatottba, köszönhetően kitűnő teljesítményének. A Bajnokok Ligája-selejtezőkben, majd az Európa-ligában is remekelt, az Inter elleni sorsdöntő meccsen sokáig ő tartotta életben a tíz emberrel szereplő skótok esélyeit. Ugyan végül elbuktak, de egyik védését Gordon Banks bravúrjához hasonlították, amit Pelé fejesekor mutatott be az 1970-es világbajnokságon. Teljesítménye nem maradt elismerés nélkül, mert a skót futballszakírók az év játékosának választották (2006 után másodszor), és helyet kapott a Premiership álomcsapatában is.

Az új idényre megkapta az egyes számú mezt, és bár teljesítménye visszaesett – távozott előle a Virgil van Dijk és Jason Denayer alkotta védelem –, de így is fontos szerepe volt a bajnoki elsőségben. A 2016–2017-es szezon egyrészt az újabb ligakupa-győzelem miatt maradt emlékezetes, mely a klub 100. trófeája volt, ráadásul 27 veretlen mérkőzéssel kezdték a szezont, amivel megdöntötték az 50 éve fennálló klubrekordot, melyet még a BL-győztes csapat állított fel. A rekordot jelentő, nyolc körrel a szezon vége előtt megszerzett bajnoki cím mellé a 37 hazai veretlen meccsel átadták a múltnak a 100 éve fennálló csúcsot is. Skóciában az 1898–1899-es szezon óta először lett veretlenül bajnok egy csapat, s a mérkőzések felén Gordon még csak gólt sem kapott.

A következő két évben ugyanúgy mindent megnyert hazai porondon a Celtic, így ez az időszak a „tripla-tripla” néven vonult be a skót labdarúgás történetébe. Csakhogy Gordon számára ez már több szomorúságot is hozott, egyre több hibát vétett, ami megingatta szakvezetés bizalmát. A 2018–2019-es idény második felére elvesztette a kezdő helyét, a következő szezonban pedig mindössze hat összecsapás jutott neki a visszatérő Foster mögött. Ennek ellenére szerződéshosszabbítást ajánlottak neki, mert úgy gondolták, hogy remek cserekapus lenne, de ő védeni akart.

„37 évesen még van bennem néhány év, csak azt akarom csinálni, amit szeretek, és amit több mint 20 profi szezonon keresztül csináltam. A futball nehéz döntéseket kíván meg, de várom a következő fejezetet és kihívást”

– írta akkor az Instagramon.

Gordon azonban a távozás mellett döntött, két évre aláírt nevelőegyesületéhez, a Heart of Midlothian FC-hez. Döntése egyszerre volt érzelmi és racionális is. Nem is választhatott volna jobb csapatot magának, ahol ismét játéklehetőség várta. Gordon az előző idényből elhalasztott kupaelődöntőben remekelt és hozzájárult a fináléba jutáshoz, ám ott a kivédett tizenegyes ellenére is végül a Celtic bizonyult jobbnak.

A másodosztályba kiesett edinburgh-iak így aztán keserű szájízzel kezdték meg a következő szezont, de a feljutás ennek ellenére könnyedén sikerült. Gondon végül alulmaradt csapattársával, Liam Boyce-szal szemben a másodosztály legjobb játékosának járó címért vívott küzdelemben, de bekerült az év csapatába. Remeklése senkit sem lepett meg, de azt kevesen hitték volna, hogy utána az élvonalban is képes lesz erre. Először is megkapta a karszalagot, miután a korábbi kapitány, Steven Naismith visszavonult, majd sorban hozta a parádés teljesítményeket, amivel ismét bekerült a skót válogatottba is.

Gordon a 2021–2022-es szezonban először került fel a PFA Év Játékosa cím szűkített listájára, s bár erről az elismerésről végül lemaradt, a szakírók – rekordot jelentő – harmadik alkalommal is őt választották az év labdarúgójának. Ezzel ő lett a legidősebb játékos, aki megkapta ezt az elismerést, s a díjátadón elérzékenyülve nyilatkozott:

„Mérhetetlenül büszke vagyok. Nem igazán tudom elhinni, hogy háromszor sikerült megnyernem ezt a díjat. Ez nem olyasmi, amit az ember a pályafutása elején kitűz célul, de minél közelebb kerülök a karrierem végéhez, és minél jobban megnézem, mit hagyok magam után a rekordok tekintetében, amelyeket sikerült megszereznem, annál inkább hihetetlen teljesítmény.”

A 2022–2023-as szezonnak úgy vágott neki, hogy közelítve a 40-hez ugyan még vetélytársat is kapott, de megtartotta a kezdő posztot. Az ősz során csak egy bajnokit hagyott ki, miközben hozzájárult, hogy a Hearts ismét európai kupaszereplő lehessen. Azonban élete talán legszörnyűbb „karácsonyi ajándékát kapta” Steven Fletchertől, akivel úgy ütközött össze a december 24-i meccsen, hogy a síp- és a szárkapocscsontja is eltört. A klub néhány nappal később hivatalos közleményben elismerte a sérülést, és azt is, hogy a szezonban már biztosan nem fog pályára lépni Gordon.

Ekkor a legtöbben ismét azt gondolták, hogy véget ért a karrierje, de a veterán kapus közel sem gondolta így. Ugyan ezúttal sokkal csendesebben és zárkózottabban, ám végig azzal a céllal dolgozott, hogy vissza akar térni a pályára. Októberben jöttek ki az első képek, amint a Hearts edzésén ott van és ugyanolyan munkát végez, mint a többi kapus. Ugyan a helyzete nem volt egyszerű, mert időközben Zander Clark válogatott formában védett, 2023 októberében be is mutatkozott a nemzeti csapatban. Ennek ellenére Gordon azért küzdött, hogy ki tudja őt szorítani a kezdőből. Ez egyelőre nem jött össze, de januárban egy kupameccsen visszatért a pályára, immár 41 esztendősen. A negyedosztályú rivális elleni összecsapáson a szurkolók is kitettek magukért, mert úgy tűnt, mintha csak azt akarták volna hangsúlyozni, hogy a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba, még a Scotland’s No.1 című dalt is elénekelték, ami egyfajta bónusz volt a kapusnak.

„Amikor egy ilyen komoly sérülés történik, akkor vissza akarsz térni és újra védeni. Mindig is ez volt a célom. Már egy ideje fitt vagyok, rendben készülök, játszom a csapaton belüli meccseken. Azonban az, hogy ismét pályára lépjek, halljam a szurkolókat, és egy rendes meccsen játszhassak, az nagyon hiányzott. Ezt már jó ideje nem hallottam. Nagyszerű érzés újra kint lenni egy meccsen, ahol a szurkolók is ott vannak.”

Pályára lépésével ő lett a Hearts új kori történetében az első 40 feletti futballista, ráadásul a mérkőzés után Steven Naismith vezetőedző arról beszélt, hogy a tavasz során mindkét kapusát megpróbálja boldoggá tenni. Azt ugyan nem árulta el, hogy ezt miként fogja megvalósítani, de a hétvégén ismét Gordon védett a kupában, ráadásul február elején megkapta a következő idény végéig szóló szerződését is. Ez akár azt is jelentheti, hogy még jövőre is fogjuk látni őt, amivel csak tovább öregbítené a már így is elképesztő hagyatékát a veterán hálóőr.

Kiemelt kép: Heart of Midlothian FC