Cristian Romero: egy állat, vagy csak szenvedélyes harcos?

Annyira „állatul”, mint Cristian Romero, azért jellemzően egyetlen párharcába sem ment bele Dragóner Attila, de – bocs, Dragi – tudott azért a durvaság határán mozogni. Ehhez képest, amikor hosszú évekkel ezelőtt életemben először volt szerencsém vele beszélgetni, egy végtelenül intelligens, értelmes, higgadt ember szavait hallgathattam, aki ugyanolyan nyugalommal fogalmazta meg gondolatait, mint ahogy manapság szakértőként a futballközvetítésekben teszi.

A példát csak azért citálom ide, mert nem tudhatjuk, a pályán „gyilkos” Cristian Romero a magánéletében is ugyanolyan őrült-e, vagy csak a meccs, az adrenalin, a mindent elsöprő győzelmi vágy hozza ki belőle a szörnyeteget, aki dúvad módjára képes eltaposni minden vele szembejövőt. Hajlok arra, hogy a hétköznapokon Romero is egészen más ember, de nem is ez a lényeg, hanem hogy amit a pályán művel, az kezd egyre vállalhatatlanabb lenni. Persze, a Premier League-et jól ismerők közül most biztos sokan felkiáltanak, hogy „de hát mindig ilyen volt!”, és valóban, az öt szezont felölelő londoni karrierjében számos olyan eset akadt, amikor csak isteni szerencsével vagy a játékvezetők jóindulatának hála úszta meg a piros lapot – a PL kulcsmomentumait vizsgáló játékvezetői bizottság revíziója szerint csak idén kétszer. Idei két kiállítása azonban azért más, mert azokat immár csapatkapitányként „érdemelte ki”. Így pedig még súlyosabb a bűn.

Elvégre a csapatkapitányi karszalag nem csupán odaadást, harci szellemet, önfeláldozást követel meg, az azt viselőnek minden helyzetben példamutatóan illik viselkednie, a vitathatatlanul szükséges lelkesedésen túl kétes szituációkban is higgadtnak maradnia, úgy kell erőt sugároznia, hogy közben nem lépi át a fair play határait.

Ki kell sajnos mondani, Cristian Romero a habitusa, az őt rendre elragadó és a sportszerűség kereteit sokszor romboló forrófejűsége miatt alkalmatlan a csapatkapitányi posztra. Pláne egy olyan klubban, melyben előtte Hugo Lloris vagy Szon Hung Min töltötte be ezt a pozíciót.

Az MU elleni bajnoki után meg is kérdezték Thomas Frankot, megbánta-e, hogy Romerót jelölte kapitánynak.

„Nem – felelte határozottan. – Most sem akart piros lapot kapni. Nagyon sajnálja, ami történt, az öltözőben mindjárt bocsánatot kért a társaitól. Mindezek ellenére továbbra is a csapat rendkívül fontos játékosa.”

Lehet persze értelmezhető magyarázatot találni arra, miért döntött úgy a szezon előtt a Spurs újdonsült trénere, hogy az argentinnak nyújtja át a „cséká-szalagot”. Egyfelől azért, mert a nyáron eléggé benne volt a levegőben, hogy távozik Londonból – mások mellett a honfitárs Diego Simeone Atléticója csalogatta, de egy ideje már a Real Madridot is a jövőbeni kérők közt jegyzik, a legfrissebb hírek szerint pedig a Barcelona is jelölt… –, a Spursnek viszont esze ágában sem volt elengedni egyik legjobb védőjét, és ezzel a gesztussal is mutatni akarta Romerónak, mekkora becsben tartja.

Másrészt lehetett ennek pedagógiai szándéka is, hogy ha effajta extra felelősséget rónak rá, ha tudatosul benne, hogy nemcsak magáért, hanem tíz másik, plusz a kispadon, illetve a lelátón ülő tucatnyi társáért is felelősséggel tartozik, az nagyobb belátásra bírja, megfontoltabbá teszi a mindig kétséges kimenetelű ötven-ötvenes szituációkban. Hát nem! Ő továbbra sem fogja vissza magát vagy húzza vissza a lábát, sőt. A Casemiróval szembeni durva szabálytalanság is egy olyan eset volt, amivel az ellenfelet több hónapra taccsra vághatta volna.

Ez aztán felveti a kérdést, hogy ha van egy olyan játékosa a ligának, aki rendszeresen, mondhatni visszaesően a rivális testi épségét is veszélyeztetve futballozik, azt szúrósabb szemmel kell-e figyelni? 

Mintegy elejét véve annak, hogy ártson másoknak. Alighanem igen, de ezt még az elején, Romero első szezonjaiban meg kellett volna tenni. Lehet, ha az első angliai évében nem csak egyszer állítják ki, másként közlekedik azután a pályán. Kérdés, persze, tud-e másként? Képes-e tanulni a hibáiból? Merthogy eddig nem sikerült neki.

Az is igaz ugye, hogy épp a mindenek feletti győzni akarása, az agresszivitása védőjátékának egyik fő erénye, és ha azt hanyagolja, félő, az egyik legfontosabb tulajdonsága vész el. Csak hát, ha az amúgy pozitívan is használható erőszakosságot képtelen a megfelelő mederben tartani, akkor az hiábavaló érdem, mert többet árt vele csapatának, mint amennyit használ.

S ez most a nagy kérdés a Tottenhamnél. Hogy Romero árt inkább vagy használ? És akkor az idei helyezkedési hibáit, az egy-két kulcsszituációban elpasszolt labdáját, amikor mintha kikapcsolna néhány másodpercre, hagyjuk is. Vegyük csak a kiállításait! Ha arra gondolunk, hogy hat piros lapot kapott négy és fél évnyi spursös karrierjében, még akár jótékonyan félre is nézhetnénk, hogy az nem olyan sok – miközben annál többet ezen idő alatt senki nem gyűjtött az angol élvonalbeli futballisták közül –, ám ha hozzátesszük, hogy az idei kettőért mennyire súlyos árat fizetett a Tottenham, mindjárt más a helyzet.

Az elsőt második sárgával a Liverpool ellen szedte össze, akkor amikor az amúgy már tíz emberrel küzdő Spurs egygólos hátrányban a kapuja elé szegezte a nem éppen csúcsformában futballozó Liverpoolt, és lett is volna esélye megrúgni az egyenlítést érő gólt. A másodikat az elmúlt hétvégén a Manchester United ellen, egy kiegyenlített mérkőzésen 0–0-nál, amikor bár veszélyesebben futballozott a Carrick-csapat, semmiképpen sem játszott fölényben. Ki tudja, hogyan alakul a meccs, ha egyenlő létszámban küzdhetnek a felek? Pláne akkor, amikor az amúgy sérülésektől gyötört Tottenham egy négymeccses veretlenségi szériából érkezett meg az Old Traffordra, azzal a reménnyel, hogy valamit mégiscsak kihozhat még az eléggé elátkozott idényéből.

Apropó, sérülések. A csapatkapitány épp a szűkös keretlétszámot vetette klubja elöljáróinak szemére, amikor az elmúlt héten, a Manchester City elleni, 0–2-ről elért döntetlen után egy Instagram-posztjában azt találta megírni:

„Nagyon nagy odaadást mutattak a társaim, elképesztőek voltak. Annak ellenére, hogy nem éreztem jól magam, én is segíteni akartam nekik, különösen azért, mert tizenegy bevethető emberünk maradt – ami hihetetlen, de igaz, egyszersmind szégyenletes.”

Utóbbi megjegyzésével a téli átigazolási időszakban a bajok ellenére sem különösebben aktív klubvezetésnek szúrhatott oda, nem először egyébként az elmúlt másfél évben. Szegény Thomas Franknak emiatt azán a United elleni bajnokit megelőző sajtótájékoztatón is magyarázkodnia kellett, mondhatni minden eszközzel megvédeni játékosát. Erre mi történik öt nappal Romero posztja után? A csapatkapitány, aki azért kárhoztatja főnökeit, mert nem segítik a látható létszámhiánnyal küzdő csapatot, az első adandó alkalommal kiállíttatja magát. Még nehezebb helyzetbe sodorva csapattársait, edzőjét, a klubot. Mi is akkor a szégyenletes? - tehetjük fel ugye a kérdést…

A(z általam is elkövetett) boszorkányüldözés közepette sokak fejében megfordulhat persze, hogy akkor mivégre ragaszkodik annyira a Tottenham a játékoshoz? Nos, azért, mert Cristian Romero szenzációs képességekkel megáldott labdarúgó. Ha épp korában tudja tartani az agresszivitását, főként pedig az indulatait, azt láthatjuk, hogy kiváló a szerelőkészsége, fizikumának is hála képes zsebre tenni ellenfeleit, lelkesedése magával ragadó, a passzjátéka – már ha kellően koncentráltan lép pályára… – nagyszerű, a sorok közé felpasszolt labdái, a védelem mögé belőtt vagy ívelt hajszálpontos indításai közvetlen veszélyt teremtenek az ellenfél kapuja előtt, a fejjátéka pedig hátul és az ellenfél kapuja előtt is aranyat ér. A Spursben az idén három gólpasszt adott már a Bajnokok Ligájában, ugyanott betalált a Dortmund ellen, a bajnokságban a duplájának hála szerzett pontot csapata a Newcastle otthonában, beköszönt a West Ham ellen, a Burnley stadionjában pedig az utolsó percben mentett pontot együttesének. Elképesztő elánnal képes támadni a kaput, nem egyszer sajna az ellenfelet is – utóbbiból szokott a baj lenni.

Nem ő persze az első a futballtörténelemben, aki rendre a határon mozog, elég csak a 39 éves korában is csapatot kereső Sergio Ramosra gondolni. Csak a madridi karrierjében 26-szor állították ki, tudott ő is piszkos módon futballozni, nem egy piros lapja került pontjába csapatának, sokszor ugyancsak kapitányként hozta nehéz helyzetbe társait, a blancókkal nyert azonban öt bajnoki címet és négy Bajnokok Ligáját, szerzett 101 gólt (!), ettől aztán sokkal inkább emlékezünk rá bajnokként, mint hentesként.

Lehet, hogy Cristian Romerónak is Madridba kell költöznie ahhoz, hogy ne a mészáros belépői, hanem ragyogó futballtudása maradjon meg az emlékezetekben?

Borítókép: football.london - Getty Images