Cristiano Ronaldo és Lionel Messi – elvették a gyermekkorunkat, és még átlagosak is

Cristiano Ronaldo és Lionel Messi átlagosak, mint egy pohár víz. Édesanyámat a szájukra sem veszik, rögtön inkább máglyán égetnek minden lehetséges világban egy ilyen kijelentés után még azok is, akik nem követik a sportot.

Átlagosak, nem zsenik. A zseni tökéletlen, normaszegő mozdulataitól, elszigeteltségétől válik azzá, ami, de a sport, a labdarúgás pláne, nem ezt kívánja, hanem alapvető mozdulatok minél többszöri tökéletes megismétlését. A sport esetében ez nehezebb is, mint valamiféle konvenciómegbontás. A sportban átlagosnak a legnehezebb és egyben legsikeresebb dolog lenni. A kihágásokat nem elkövetni, hanem görbe tükröt mutatni a pályatársaknak, hogy az ő cselekvéseik a kihágások. Kifordított univerzum a sportpálya.

Ha valami tényleg szép a fociban, vagy általában a sportok többségében, az az, hogy bármiféle ízlést képes felülírni a tény, kiket és miért tartunk a legjobbnak. Én az a generáció vagyok, amelyik CR-en és Messin nevelkedett, és amely példájuk miatt kezdi a mondatait énnel. Meg amely reggelente azzal kelt, hogy a tükör előtt elképzelte, a portugál klasszis kacsint vissza, és amely esténként azzal feküdt, hogy zúgott a fülkagylójában, ahogy az argentin szólója közben a kommentátorok ritmikusan tanulják a csodálkozás anyanyelvét:

„Messi, Messi, Messi, még mindig Messi, Messi, Messi, góóóóól!”

(Tudom, hogy te is érzed, hogy kell olvasni.)

Fotó: Claudio Villa/Getty Images

Mindkettőjüktől ajándékba kaptuk az egyszerűséget – ha őket látjuk játszani, az megkönnyebbülés.

Megkönnyebbülés, hiszen kényszerét sem érezzük annak, hogy meg akarjuk magyarázni, mitől jó, amit csinálnak, csak tudjuk, hogy jó, mert a legalapvetőbb tényezőkben a legélesebbek (nem egyediségekben rejlik sikerük, hanem a mindenkire jellemző, mindenkitől elvárható dolgok minél nagyobb mennyiségben zajló újragenerálásában), jellemzés a többi játékosnak jár-járna, ők nem szorulnak megrajzolásra.

Hogy a pátoszt kispadra ültessem, meg kell jegyeznem, szintén miattuk egy tudathasadásos generáció is vagyok.

Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi? A sport szólhat a versengésről, a sportról való gondolkozás semmiképp ne arról szóljon, mert az nem kultúra. Azt hiszem, ezt a kérdést megválaszolni, megválaszolni akarni, egyenlő a valóságról való lemondással, ugyanis ketten együtt indítják be mindazt, amit a labdarúgásról tudni érdemes. Azzal, amit beindítanak, elvették a gyermekkorunkat.

A kifejezés legpozitívabb értelmében, mert az én generációm egyik fő tulajdonsága ellenkezni Ronaldo és Messi hatásával – sokszor nem is tudunk róla. Ha már rájuk nem kereshetünk elég jelzőt, magyarázatot, muszáj szétnéznünk, felfedeznünk, hogy elemi vizsgálódási és címkézési ösztönünket kielégítsük. Mert akkor érezzük igazán nyelvileg, hogy birtokba veszünk valamit és az identitásunk részévé válik önálló döntésként, ha képesek vagyunk címkézni. CR és LM nem önálló döntéseink. Nem is birtokolhatjuk őket. És leginkább csak arra emlékeztetnek minket egy idő után, hogy hajlamosak vagyunk szűken látni. Ezért is olyan jó, hogy vannak, és hogy egy időben vannak.

Fotó: Amin Mohammad Jamali/Getty Images

Hogy két játékos ilyenné válik számunkra, azért is rendkívüli, mert elkerülhetetlenül túlcsordulnak, azt követően pedig a tőlük való eltávolodásban ismerhetjük meg igazán a sportágat. Kiemelkedésükhöz képest duzzad az igény olyan mértékűre, hogy kisebb ligákat, kisebb csapatokat, ismeretlenebb játékosokat, akár jelentéktelennek tűnő edzőket radarozzunk, mert a fogalmak, az okok és okozatok kényszeredett dimenziójában velük tudunk kezdeni valamit, egyedül őket horgonyozhatjuk le.

CR és Messi úgy (azért) egy rendszer kívülállói, hogy (mert) annak minden kódját sűrítik. A rendszer többi tagja pedig olyan, mintha kettőjük szétszóródott kóddarabkáit látnánk. Velünk maradt ősrobbanások.

Olyan egyszerűvé kell válni, hogy a szavak elfogyjanak, és hogy újra körül kelljen nézni. Miattuk folyton körül kell, mert másokra kell akasztanunk az összes szót, amelynek ellenáll jelenségük.

Csak őket nehéz elfogadnunk. A tőlük való távolodás segít előkészíteni a terepet a sportág makulátlan befogadásához és elfogadásához.

Előre a gyermekkorba. Melyik is az a gyermek, aki szeret vizet inni?

Kiemelt kép: @LOUIS VUITTON