Cristiano Ronaldo végjátéka – vélemény

Hogy Erik ten Hag nem szívbajos, az mindjárt a második fordulóbeli, Brentford elleni kiütéses vereség után kiderült, amikor a holland lefújva a másnapra meghirdetett szabadnapot, a carringtoni edzőközpontba terelte tanítványait, ahol 13,8 kilométeres futást mért rájuk azt követően, hogy kiderült, a rivális csapatszinten éppen ennyivel loholt többet. Becsületére váljék, ő maga is leküzdötte a távot. Utóbbival alighanem jó néhány játékosát megnyerte magának, az eredmények legalábbis jönni kezdtek: az azt követő kilenc fordulóból a Manchester United hatot megnyert, csak a City otthonában maradt alul, s nem csak az eredménysor, a teljesítmény is alaposan javult: nagyobb futómennyiség, több és egyre kimunkáltabb letámadás, magabiztosabb védekezés, mindezek következtében győzelmek a hazai rangadókon a Liverpool, az Arsenal és a Tottenham ellen.

Ebbe piszkított bele az utóbbi elleni performanszával Cristiano Ronaldo. Azt persze eddig is tudtuk, nincs híján a sztárallűröknek, a minden képzeletet felülmúlóan súlyos egomániáját is új szintre emelte azonban azzal, hogy kevéssel a lefújás előtt fogta magát, és besétált az öltözőfolyosóra, majd kocsiba vágva magát meg sem állt saját otthonáig. Azok után, hogy tán ennél is nagyobb tiszteletlenséget elkövetve edzője döntése ellenére nem volt hajlandó pályára lépni a mérkőzés hajrájában.

Minden más futballistát páros lábbal rúgnának ki klubjából – bár nehéz lenne bárki másról hasonló arcátlanság elkövetését feltételezni –, csak hát Ronaldo az Ronaldo. Miközben illik tisztelegni a valóban briliáns karrier és a „minden idők egyik legnagyobb futballistája” státusz előtt, valahol épp ezért muszáj őt számonkérni: nem feltétlenül a negédes közhellyel, hogy ő példakép, akinek minden lépését fiatalok százmilliói lesik és utánozzák, hanem mert neki, aki ennyi mindent és mindenkit elért, megnyert, meghódított, kéne hajszálpontosan tudnia, érzékelnie, felismernie, hogy ennek a Unitednek, amelyik Sir Alex Ferguson búcsúja óta keresi kétségbeesetten edzőjét (és járta meg időközben a poklot is), mennyire fontos mérföldkő Erik ten Hag érkezése, az Old Traffordon sorozatban behúzott három rangadó, a megcsillant remény; hogy meglehet, valahára rátalált arra a trénerre, aki újra csak felemelheti a klubot, aki akár még ikonikussá is válhat. Aki mögött, kapjon bár öt percet, vagy egy egész meccset, muszáj lenne felsorakozni.

Nincs meg az egyetértés ten Hag és Ronaldo közt (Fotó: Jan Kruger/Getty Images)

Már ha valaha egy cseppet is érdekelte volna bármi más a saját egóján kívül. Nem érdekelte más soha. Ő mindig is egyéni sportoló volt, aki történetesen csapatjátékba keveredett. S amíg a világ legjobbjának számított (joggal kiérdemelve a minden idők egyik legjobbja címet), ez bizony egy szerencsés találkozás volt. Ronaldo győzni akart, a legjobb lenni, trófeákat nyerni, általa pedig győzött a csapata. Mert a benne rendíthetetlenül munkáló elszántság, küzdőszellem, akaraterő mellett zseniális képességekkel is megáldotta jó sorsa, amellyel sikerült címekhez segítenie csapatait. De valahogy mindig az volt az ember érzése, ő azért akarja, hogy győzzön a Manchester United, a Real Madrid, a Juventus, hogy ő maga győztesnek vallhasa magát. A franciaországi Eb-döntőben sem feltétlenül Portugália dicsőségéért ugrálta és gesztikulálta végig a hosszabbítást Fernando Santos mellett, hanem hogy CR7 Európa-bajnoki címmel büszkélkedhessen. Rosszindulatú feltételezés volna? A minapi, Old Traffordbeli közjáték alapján aligha az. Ronaldo nem képes feláldozni magát a klubérdek oltárán. Ő nem lehet csak szimplán csapatember. Egyvalaki a sok közül. És persze soha nem is volt az. De épp a második apjaként tisztelt Sir Alex Ferguson írta le önéletrajzi könyvében:

„Ha valaki bármikor is azt gondolta magáról, hogy fontosabb, mint a menedzser, mennie kellett.”

Ronaldo nem csak az edzőjénél, a klubjánál is nagyobbnak gondolja magát, úgyhogy – bár Ten Hag mindezek ellenére is számítana rá –, mennie kell. Amúgy nem csak megmagyarázhatatlan, a csapategységet romboló sportszerűtlensége miatt, hanem mert úgy fest, nélküle immár jobb a United, mint vele. Bármennyire is nehéz ezt a valaha élt egyik legnagyszerűbb futballistának beismerni.

Kiemelt kép: James Gill/Getty Images